18.rész - Unforgettable night 2/2 (+16)

/Luna pov/

Felriadtam ekkor és a hotelszobai ágyamon találtam magam. A telefonomért nyúltam, ami szintén az ágyon volt, nem messze tőlem. Az idő csupán este kilencet mutatott, ez meg is magyarázta a vak sötétet, amit csak néhány utcai lámpa fénye tört meg az ablakon át beszűrődve. A kis éjjeli szekrényen hagyott fél literes vizet azonnal el is pusztítottam, majd a nappali felé vettem az irányt. Ugyan a lábaim már aludtak, de el akartam érni a kinti helyiséget. Az ajtó kilincsét lenyomva azonnal apum hangja jutott el fülemig.

 - Miért nem alszol? Holnap tudod, mennyire másnapos leszel, drágám? - aggódva lépett mellém.

 - Hol...vannak? - ennyit bírt kinyögni a szintén már alvó szám nagy nehezen, közben apámra támaszkodtam az álló helyzetben való maradásom reményében.

 - A fiúkra gondolsz? Őket elvittem YoonGi házába, ott alszanak mind ma éjjel és vigyáznak egymásra - megnyugodtam, de mégis megindultam kifelé a hotelszobánkból. - Nem mész sehova. Szépen alszol most, hogy holnap ne egy zombit vigyek haza - tolt vissza az ágyig, ahol is az agyam automatikusan kikapcsolt és bedőltem az ágyba.

/Katy pov/

Az alattam elhaladó embereket néztem, ahogy betérnek a kórház épületébe, fel sem nézve rám, aki éppen a föld felé zuhant. Az emberek többsége azért került a kórházba, hogy meggyógyuljon, de nekem ez sajnos nem sikerült, mert nem akarok. Beleugrottam önszántamból a folyóba, mégis még egyszer kell próbálkoznom, hogy végre sikerüljön a tervem. Zuhantam a negyedikről, és mintha lelassult volna az idő. Mintha még elmélkedni hagyna a sors, de hogy tudnám magam meggondolni? Nem is akarom. Majd szellemként visszajövök, hogy lássam, hogyan adnák el az esetemet a sajtók. ,,A lány, aki kiugrott a kórház ablakából." Ez állna vajon a címlapokon? Vagy inkább: ,,A lány, akit szülei nem akartak öngyilkosságot követett el."? Nem számít. Nem érdekel, már zuhanok, már csak pár méter választ el a betontól. Egy könnycsepp szökött ki lehunyt szememből, amit a szél le is szárított arcomról azonnal. A talaj hirtelen nagyon közel került, de akkor is nyugodtan szét tárt karokkal, nyitott szemekkel estem a betonra. A halál pillanata mindenkit foglalkoztatott, ahol csak jártam. Elmondom, milyen.

Gyorsan értem földet, de mégis éreztem, ahogy elsőként bordáim törtek szét egyszerre, majd ez a fájdalom el is jutott az agyamig és valami irtózatos volt. A halálom oka pedig az egyik bordám útja volt a szívem irányába, aztán már nem éreztem semmi fájdalmat. Saját magamat láttam már csupán, ahogy lassan elvérzem, azok után, hogy szinte minden egyes kis porcikám eltörött és szétpépesedett a becsapódás erejétől. Viszont könnyebb lettem. Mintha már nem nyomott volna egy súly, leszállt volna a vállamról. A szüleim tudtam, boldogulni fognak nélkülem is, mert már megéltek egy bizonyos kort. Az ő kedvükért viszont megvárom a temetésem napját, aztán megyek csupán tovább.

/Tess pov/

Még aznap elmentünk a pszichológushoz, akit a szüleim barátjaként ismertem, és aki a kórház első emeletén állomásozott minden héten. Odaértünk az épülethez, de barátnőm megtorpant.

 - Mi a baj? - fogtam meg vállát, míg ő felfelé nézett.

 - Szép napokat! - üdvözölt minket Roxane egyből, mikor mellénk lépett, felé fordítottam fejem. - Mielőtt megkérdezitek pszichológusnál voltam a dühkezelési problémáim miatt - elővett egy szál cigit, és begyújtotta azt. - És ti miért dideregtek itt kint? - szívott bele egyet.

 - Mi is ugyanoda megyünk, csak valamiért Lilly megállt - ekkor egy nagy csattanásra lettünk figyelmesek. Mind a hárman a hang irányába fordultunk. - Mondjátok, hogy ez nem...

 - Katy? - egyszerre szólalt meg akadt szavakkal és ejtette el cigarettáját Roxane, mind megdermedtünk. Körülbelül öt méterre tőlünk érkezett a földre valahonnan a magasból osztálytársunk. Körülötte vér jelent meg azonnal, ahogy lezuhant. Lesokkolódtam. A járókelők közötti gyermekek szemét villámsebességgel takarták el szüleik, hogy a látvány ne maradjon meg bennük. Valakik dokumentálni akarták telefonjaikkal, páran meg kénytelenek voltak elfordulni a gyomruk érzékenysége miatt. Lilly hirtelen összerogyott mellettem, térdeire érkezett, könnyei elkezdtek folyni arcán lefelé.

 - Nyugodj meg, ne sírj - cselekedtem és eltakartam előle az eseményeket letérdelve elé. - Nem a te hibád, ami történt - törölgettem le kezemmel könnyeit.

 - Nem fogom én ezt elviselni egyedül - vállamra hajtotta fejét és elkezdett keservesen sírni. Roxane is lerogyott mellénk, nyugtatgattuk osztálytársunk, mikor hallottam a tipikus vezényszavakat mögülem. Amint megfordultam mentősök, illetve rendőrök tevékenykedtek, hogy eltüntessék a testet, az egyenruhás tisztek meg a bámészkodókat terelgették arrébb. Simogattam továbbra is Lilly haját és úgy tűnt kezd megnyugodni.

 - Ne félj, mi itt vagyunk neked, ott a családod. Meg fogsz birkózni ezzel, ígérem.

 - Menjünk haza - feltápászkodtunk a földről és mindhárman Lillyék házába terelődtünk. Nem szólaltunk meg, csupán bámultunk magunk elé. Tudtam, hogy mindegyikünk fejében forog valami gondolat akkor, de nem kezdeményeztem beszélgetést magunk között.

A következő három napban mindegyikünk szülei megengedték, hogy vigyázzunk a lelki roncs osztálytársunkra, de nem csináltunk mást csupán tévéztünk, mert egy beszélgetés biztos, hogy a kényes témára terelődött volna. Én kezeltem a távirányítót, az ujjamat pedig a ház lánya megállította a híreken.

 - Ez Katy - mutatott a televízió felé.

 - Egy helyi lány, Katy Hudson, három napja a mögöttem látható helyen végzett az életével. Az orvosok és szülei elmondása szerint, akik csupán most mondták el csatornánknak, a lány már egyszer megpróbálta megkísérelni az öngyilkosságot, de azt szerencsésen túlélte. Úgy tűnik a tizenöt éves lány mindenképpen el szándékozta dobni életét, így az épület negyedik emeletének egyik kórterméből ugrott ki. A lányon már nem tudtak rajta segíteni, mert a helyszínen életét vesztette. Tudó... - kikapcsoltam a hangot, de még a riporternőn is láttam, hogy megkönnyezte az eset, aztán felfedeztem a mellettem nagyokat sóhajtozó lányokat, akik próbálták könnyeiket visszatartani.

 - Vajon miért tette ezt Katy? - törtem meg a csendet. - Biztos volt valami nyomós oka - magyaráztam tovább. - Senki sem ok nélkül lesz öngyilkos, lányok.

 - Mindig a szüleire panaszkodott, amikor beszéltem vele. Lehet, hogy közük van ehhez - szólalt meg Roxane. - Elmegyünk a temetésre? - nézett ezúttal Lillyre, akinek a megerősítése kellett, mivel a lelke talán ezekben az időkben neki volt a legtörékenyebb. Beleegyezően bólogatott, ezért a házuknál érdeklődtünk a temetés iránt, ami másnap került megrendezésre.

/Elena pov/

Több, mint egy héten keresztül őrlődtem a csók miatt, de aztán harmincadikán, amikor átjött hozzánk, úgy döntöttem elmondom azt az ártatlan csókot, amit nem elleneztem azonnal, hanem élveztem.

 - Aiden - haraptam alsó ajkamba a mellettem ülő felé fordulva. - Akkor, amikor Taliával elmentem az osztálytalálkozójára, az egyik volt fiú osztálytársa rám mozdult eléggé ittas állapotban és meg is csókolt. Viszont én egy kis ideig nem löktem el magamtól - az arca azonnal megváltozott, düh került a tekintetébe.

 - Ezt most komolyan mondod, Elena? - állt fel mellőlem. - Tudod, hogy hányszor utasítottam vissza lányokat, mert téged szeretlek?

 - Én is téged szeretlek - mentegetőztem.

 - Miért nem mondtad el eddig? Még rosszabb így, hogy eddig elhallgattad. Na jó, nekem el kell mennem sétálni - rohant azzal ki a házból. Lehajtottam a fejem, nagyokat nyeltem, a könnyeimet tartottam vissza a legerősebben. Mindig miattam veszekedtünk az egész kapcsolatunk alatt, mert én féltékenykedtem legtöbbször, de most is én voltam az, aki vétett megint.

A kezembe vettem telefonom, ami akkor csörrent meg, és Tess neve lebegett a kijelzőn.

 - Elena, holnap eltudsz jönni Katy temetésére? - kezdte azonnal a kérdésével.

 - Mi? Én nem is tudtam róla, mi történt? - kaptam szám elé.

 - A kórház ablakából ugrott ki, segítened is kellene kideríteni, mi volt az oka - persze, hogy segíteni akartam nekik, ezért elfogadtam a meghívást. Egy kicsi szünet úgyis kell Aidennek és nekem is.

Másnap teljes fekete öltözéket öltöttem, hogy eleget tegyek a gyásznak, majd elindultam a megfelelő helyszín felé, a temető előtt pedig megismertem már messziről a lányok sziluettjeit. Köszöntöttem őket, de arcukon felfedeztem, hogy nem csupán ez a tragédia hatott a lelkükre.

 - Látom rajtatok, hogy van más problémátok, lányok - törtem meg az ötünk között lebegő csendet.

 - A düh - szólalt meg Roxane.

 - A két haláleset - motyogott maga elé Lilly.

 - A felelősségvállalás - emelte fel fejét Talia.

 - Az egyedüllét - nézett az érkező gyászolók felé Tess.

 - A bűntudat - fejeztem be végül én a tőszavak körét. - Mindenkinek látom, remekül telt a szünete - jegyeztem meg. - Katy nekem mondott valamit, ami talán a halála oka volt - felfigyeltek mondataimra. - Azt mondta, hogy a szülei mindig miatta veszekednek, mert amúgy őt nem is akarták, hogy megszülessen.

 - Azt akarod mondani, lehet, Katy meg akarta szüntetni az ősei veszekedését ezzel? - gondolkodtatott el mindenkit Talia. - Amúgy Sarah és Luna hol vannak?

 - Nem bírtam őket elérni - vont vállat Tess. - Nem gáz egy kicsit, hogy egy ilyen eset miatt gyűltünk össze? - mindenki magában hümmögött.

Elkezdődött a szertartás, minden egybegyűlt egy urnát nézett, mert talán nem minden jelenlévő bírta volna a nyitott koporsós temetést. Ahhoz képest pedig gyönyörű volt. A hőmérséklet igen fagypont alatt lebeghetett, de mintha az embereket valami felmelegítette volna belülről. Talán csupán Katy gondolata bennük, mégis oly megnyugtató volt számomra is a tudat, hogy talán jobb helyre került.

A szertartás után osztálytársaim a telefonjaikon lógtak, mind valakivel beszélgettek.
 - Érett leszek, leszek én a felnőtt, anya - hallottam meg Talia mondatát.
 - Nagyon hiányzol, de kitartok - sétáltam el Tess mellett.
 - Folytatom a kezelést és visszafogom majd ezek után a kiindulásaimat - sóhajtott egy mélyet Roxane, míg a telefonját füléhez tapasztotta.
 - Jól vagy, Lilly? - álltam meg az említett mellett, miközben egy fejfát bámult. - Sajnálom, ami történt vele - pillantottam barátja nevére.
 - Erős leszek, az ő és Katy kedvéért is - húzta összébb kabátját. - Nem fog legyőzni a gyász, mert Brian sem akarná, hogy ilyen legyek egész hátralévő életemben. Fel fogok vidulni - húzta mosolyra száját. - Te se aggódj a bűntudatod miatt, el fog majd múlni.
 - Igen? - Nem hinném...

/Luna pov/

Újra felriadtam pár órával később, mikor már apám is aludt, így nem állíthatott meg. Az előtérig jutottam, ott ugyanis a lábaim ismét feladták a szolgálatot. A fejem is elkezdett hasogatni, így leültem a földre.
 - Minden oké? - szaladt hozzám YuRi.
 - Persze, persze. Mennyi az idő? Miért nem bulizik?
 - Munkában vagyok még egyig, most pedig háromnegyed tizenkettő - elővettem zsebemből telefonom, és azonnal tárcsázni kezdtem a szőkeséget.
 - Amikor ma találkoztunk, nem tudtam elköszöni megfelelően - tárgyra térve taglaltam a dolgokat. -, ezért most köszönök el. Viszlát - le is tettem, nem hagytam időt válaszadásra.
 - Miért köszöntél el tőle így? - érdeklődött YuRi.
 - Mert holnap hazamegyek. Ha pedig megjelenne a reptéren, hogy elköszönjön, még nehezebb lenne felszállni a gépre - sóhajtottam. - Egy álmom vált valóra azzal, hogy eljutottam ide, de van még megvalósulatlan álmaim is. Le kell érettségiznem, le kell diplomáznom, el kell felejtenem minden kicsinyes képzelgést, ami a múltban tart, tovább kell lépnem. El kell felejtenem a fiúkat, mert nem fogok visszajönni ide többet.
 - Nem sok a 'kell' szó a mondataidban? Biztos, hogy ezeket te akarod megtenni és nem csak kényszerítenek rá?
 - Régóta kitűztem ezeket céljaimnak, véghez fogom vinni őket.
 - Minden útnak vannak elkerülő mellékútjai, ami a végén ugyanoda vezet, csupán kicsit letérsz arról az ösvényről, ahol mindenki más is megy - e mondata elgondolkoztatott. - Meg kell találnod a te mellékutad, Luna, amin útközben azt csinálsz, amit csak akarsz.
 - Megfogom, de milyen vicces már - nevettem el magam. - Az első szilveszteremet a földön töltöm a hotelben - YuRi erre felugrott és hozott két flakon fél literes vizet.
 - Hogy ünnepeljünk valamivel - nyitotta ki sajátját és nyújtotta át a másikat. - Egészségedre - órájára nézett. - Boldog újévet - mosolyodott el, majd összeérintette flakonjainkat.
 - Neked is - még hajnali egyig beszélgettünk, nevettünk, amíg még tartott a munkaideje, azután ő is hazament, én pedig az ágyamra dőltem a hotelszobánkban. - Így kell ennek véget érnie? - annyira nyomta a fejemet az álmosság, hogy lehunytam szemeimet.

/Sarah pov/

Szilveszter napjáig Jay úgy bánt velem, mintha nem történt volna semmi és én is kezdtem lassan elfelejteni. Az ebédlőjében ehettem, a kanapén aludhattam, élvezhettem a ház melegét. Aztán késő este, olyan kilenc körül, szólt először hozzám aznap.
 - Jól érzed magad itt? - kortyolt bele teájába.
 - Igen, köszönöm, hogy most másként bánsz velem - ültem le a kanapéjára. - És hogy nem űztél vissza a pincébe - leült mellém, a bögréjét pedig letette az üvegből készült dohányzóasztalra. - Miért kérdezted amúgy? - hirtelen megfogta két kezével arcom és megcsókolt, elmélyítette azonnal.
 - Tudom, hogy mit tettem veled, de sajnálom. Miután hazamentél, nem foglak keresni - vette újra magához a bögrét és állt fel vele, elindult szobája felé. - Jó éjszakát!
 - Várj, szilveszter van, nem maradsz fent éjfélig?
 - Mindig megpróbáltam, soha nem ment - vont vállat és csoszogott tovább. - Vagy el akarod érni, hogy itt maradjak? - fordult vissza felém.
 - Menj nyugodtan - hanyatt feküdtem a kanapén és betakartam magam a pléddel, le is hunytam szemeimet. Ekkor megéreztem, hogy valami súly nehezedik rám, úgy mintha valaki rám feküdt volna. Felnyitottam pilláimat, körülbelül tíz centire tőlem pedig Jay arca bámult vissza rám. - Azt mondtam, menj nyugodtan - jelentettem ki.
 - Szerinted nem értem a ti kis külön női nyelveteket, amit a hanglejtésből lehet kideríteni? - nevette el magát.
 - Szállj le rólam - próbáltam kiszabadulni a terhe alól, de ő nem tágított. - Akkor ne - sóhajtottam, majd lecsuktam újra pilláim.
 - Leszel a barátnőm, Sarah? - erre a mondatára kipattantak szemeim, a vigyorgó arcát láttam csak. - Mit számít a korkülönbség? - tiszta íriszeibe pillantottam. Legyek annak a barátnője, aki megerőszakolt? Akinek csupán a nevét tudom, mást nagyon nem? Komolyan?

17.rész - Unforgettable night 1/2

/Sarah pov/

Az ajtóhoz tapasztottam a fülem, ekkor pedig a hangokból értelmes mondatok kezdtek formálódni hallójáratomba.
 - Biztosurak, tudják, hogy már nem teszek olyanokat, mint régen. Már nem kell ellenőrizniük. A börtön után benőtt a fejem lágya - fogva tartóm hangján hallottam, hogy ugyanaz a hazug mosoly volt arcán, mint mindig is az itt tartózkodásom alatt. Elkezdtem ütni az ajtót teli erőmből, hátha megtalálnak engem idelent. - Semmi baj, csak a pince ablaka mindig kinyílik a legkisebb huzattól is és neki csapódik a falnak. Mindjárt elintézem - hallottam, ahogy füllentett a ház tulaja, hátrébb léptem és be is nyitott az ajtón. Nyeltem egy nagyot és még jobban hátráltam, egészen a matracig. - Nem megmondtam, hogy legyél csendben? - förmedt rám. - Melyik szót nem értetted belőle? - megfogta az egyik sarokba dobott kötelet, amihez már volt szerencsém korábban és ellökött a matracra. Lábaimat összekötötte a kezeimmel, majd fenyegető pillantást mért rám. - Ha pedig el kezdesz ordítozni, megtalállak és jobban fog fájni, mint azelőtt bármikor is az életedben.
 - Miért nem engedsz már el? Már nem vagyok szűz, hála neked, azt mondtad, azokat szereted jobban - szólaltam meg magabiztosan. - Különben sem félek már tőled.
 - A játékszerem vagy, ami még nem használódott el. Miért dobnálak el?
 - Egy új játék mindig jobb, amire lecserélheted a használtat - nem is tudtam, miket beszélek, csak jöttek a szavak.
 - Igazad van - gondolkodott el rajta. - Pár nap múlva szilveszter. Akkor talán lecseréllek, hogy új játékkal kezdjem az évet - merengése közben el kezdtem ordítozni. Trappolást hallottam kintről, így megkönnyebbültem, hogy meghallottak. Azonnal felém lépett egyet. - Ha miattad kerülök börtönbe, nem leszek kegyes veled, amikor kijövök - levette rólam a kötelet, majd az ajtó felé sietett.
 - Jay! - szóltam utána. - Tényleg nem hívott senki, mialatt itt voltam? - megrázta a fejét őszintén. Feltápászkodtam álló helyzetbe, majd fogva tartóm mellé léptem, ekkor léptek be az ajtón a rendőrök.
 - Mi ez itt? Kisasszony, jól van? Bántották Önt? - fordultak felém. Elképzeltem, ahogy mindent szóról szóra elmondok a két tisztnek, és a mellettem állót elvonszolják mellőlem, engem hazavisznek szüleimhez, akik egy csöppet sem aggódtak értem. Majd kicsivel később, mikor kiengedik a börtönből, megkeres és ugyanazt megteszik velem, amiért bekerülne.
 - Igen, bántottak, de nem ő - Jay ekkor felém fordult. - Tudom, ki volt, de ezért is vagyok most itt, mert ez a férfi megmentett. Adott nekem egy matracot is, ahol alhatok. Csupán azért ordítoztam, mert rémálmom volt, ő pedig lejött engem megnézni - hazudtam a két előttem álló egyenruhás alaknak.
 - Uram, igaz ez? - helyeslését elhitték, így távoztak is. Elkísérte az ajtóig a két férfit, és addig én is kijöttem végre először a pincéből. Bántotta szemem a hirtelen több fény mint, amit a szemet eddig megszokott odalent, de megszoktam pár perc alatt. Mikor pedig becsukta az ajtót, elém lépett.
 - Miért hazudtál, ha simán fel is jelenthettél volna? - tette fel első kérdését.
 - Az, amit velem műveltél fizikai fájdalom inkább, de amit a szüleim nemtörődömsége a legmélyebb lelki sebeket hagyta az évek során bennem. Ha most igazat mondtam volna, a rendőrök hazavittek volna és nem akarok oda visszamenni. Suliba továbbra is mennék, de többet be nem tenném a lábam a házukba.
 - Ennyire rosszak a szüleid? - bólintottam.
 - Visszamegyek a helyemre akkor - megfordultam, de megfogta karomat. - Mit akarsz?
 - Maradj itt fent, ha szeretnél - úgy nézett rám, mint eddig soha. - Köszönöm, hogy nem juttattál újra börtönbe - engedett el.
 - Tudom, hogy az még jobban rontott volna rajtad és még durvább lettél volna utána másokkal - néztem rá, a szemeiből egy újabb köszönöm-öt olvastam ki.
 - Sarah, nem tudnád elfelejteni a tettemet? Tudom, egy ilyen cselekvést nem olyan könnyű, de el tudnád kicsit tenni az agyad másik részébe? Hogy normálisan tudjunk beszélni.
 - Azt akarod, hogy elfelejtsem, hogy megerőszakoltál többször is? Normálisan akarsz beszélgetni? - amit ő művelt tényleg egy életre bennem maradó seb lehet, de amit a szüleim műveltek, az, hogy még azt sem érdekli őket, hogy hol jár éppen a lányuk, az már elég seb nekem, hogy ezt most eltudjam felejteni. - Jay, ha megcsókolsz és megteszel nekem még valamit utána, elfelejtem a tetted - azonnal cselekedett is és ajkaimhoz érintette sajátját, ami édes volt és puha. Lehunytam szemeimet, jól esett, hogy a csókja által kicsit elfeledtem a fájdalmat, amit átéltem. Eltávolodott tőlem, várta a kérésemet. - Had hívjam fel a szüleimet egy kicsit - nem tétovázott, egy helyiségből, ami valószínűleg a hálószobája volt, előhozta a készüléket, tárcsázni is kezdtem egy kicsit arrébb sétálva a ház tulajától. - Anya? Te tényleg nem szereted a lányodat? - kezdtem meg a beszélgetést, mikor felvette.
 - Hogyan? - kérdezett vissza értetlenkedve.
 - Téged érdekel egyáltalán a lányod holléte? Akár meg is erőszakolhattak volna az egyik utcán, meg is halhattam volna. Honnan tudtad volna meg, ha még nem is hívsz?
 - Sajnálom. Merre vagy? - gyengédebb, aggódóbb lett hangja.
 - A téli szünet végén megyek haza, addig ne is várjatok, szia - megszakítottam a vonalat, majd Jayre néztem. - Ne mondj semmit, kérlek - leültem a földre, és lehajtottam a fejem. Fogva tartóm is leült mellém, nem szólt semmit, csupán ült és várta, hogy mondok-e valamit. - Tudod, mennyire fájt, amit tettél velem? Tudod, mennyiszer küldtelek melegebb égtájakra? Tudod, hányszor gondolkodtam el, miért kapom ezeket most? Viszont sajnos azt kell mondanom, hogy nem tudod, mennyivel alulmúltad a családomat. Itt maradok a téli szünet végéig, ha nem baj, aztán hazamegyek és folytatom a sulit ugyanúgy, ahogy eddig is. Nem törődve azzal, hogy a szüleim létezésének értelmét keresem.
 - Sajnálom. Maradj nyugodtan, nem foglak bántani, nem fog fájni.
 - Milyen fura, mintha ezt már hallottam volna valamikor tőled - hallottam hangos nyelését, majd sóhaját. - Ha bántani fogsz, esküszöm, nem leszek ilyen jó szívű legközelebb - bólintott hevesen, majd tovább ücsörögtünk a földön.
 - Minden lány eddig menekült tőlem. Te is mehettél volna egy barátodhoz, ha nem akarsz most hazamenni, de mégis itt maradsz nálam, engem meg nem is ismersz.
 - Majd kiderül, hogy rosszul döntöttem-e - követtem ujjammal a kőpadló mintázatát, Jay állam alá nyúlt, maga felé fordította fejem.
 - Nem döntöttél rosszul, ne aggódj - mosolyodott el és őszintének tűnt. Talán a döntésem változtatta most meg ezt az embert, akit valóban nem is ismerek és még az is megeshet, hogy nem fog olyat tenni többet, amit a törvény tilt.


/YoonGi pov/

Még aznap délelőtt felhívtam a jó madaraimat, hogy ugorjanak be, mert kellene a segítségük, persze egyből azt hitték, baj van, de nem is bántam, mert így gyorsabban repesztettek az utakon a házamig.
Megérkeztek mind a hatan, egyesével beljebb is tértek szerény hajlékomba, majd elmagyaráztam nekik, miben is kellene a segítségük, szívélyesen bólogattak ezek után. Dalszerző módba váltva irányítottam őket, hogy ki mikor álljon a kis stúdiószobában felállított mikrofon mögé. Tudtam, hogy rájuk bízhatom ezt a feladatot, mert megvan hozzá a tehetségük.

 - YoonGi - huppant le a szobában fekvő kanapéra JiMin SeokJin mellé. - Kiről szól ez a dal? - fürkészte a fehér lapot, amin a szöveg szerepelt. A hat szempár mind rám vetődött hirtelen, mintha mind ugyanazt kérdezte volna újra és újra. Kiről?

 - Nem lehet ez egy jelentéktelen dal, ami semmiről sem szól? - vágtam rá körbe pillantva rajtuk.

 - Ismerünk - tette vállamra kezét NamJoon. - Nem írsz semmiről se szóló dalokat - kis szünetet  tartott. - Luna volt az ihletőd?

 - Miért akartok ennyire tolni felé? Ő csupán egy tizenéves lány, aki turista itt, a mi kis országunkban. Január elsején pedig hazamegy, mert muszáj suliba járnia. Aztán szép lassan elfelejt minket, talán örökre is és majd nevet mással New Yorkban, aztán meg már nem kellünk neki. Felnő és csupán egy halvány emlék leszünk az elméjében, amit minden más fontosabb elfed az idők során - kifújtam a levegőmet a mondatom végén.

 - Oda is adod majd neki ezt a jelentéktelen dalt, ha kész lesz? - tette fel az égető kérdést NamJoon, amit valószínűleg bármelyikőjük kérdezhetett volna, ha ő nem teszi. Elgondolkoztatott valóban, de rájuk förmedtem, hogy térjünk vissza a munkához. JungKook következett a felénekléssel, neki adtam az egyik legtöbb mondanivalóval bíró részt, mellyel bebizonyítottam a srácoknak, hogy a feltételezésük a múzsámról, igaz volt.
Több, mint három órába tellett az egész felvétel dolog és utána már a kezemben tartottam a kész zenét, de ezek után egyetlen mondat forgott a fejemben a dalszövegből. Mikor foglak elfelejteni?

Egy MP3 lejátszóra rátettem a dalt, majd ezt letettem a mikrofonok mellé.
 - Nem akarod átadni neki ma? - lökött oldalba a lépcsőn lefelé menet TaeHyung.
 - Szilveszterkor találkozunk vele legközelebb csakis, mert ezt kérte - értetlenül nézett rám. Mind leültünk szokásos helyeinkre a kanapénkon, majd HoSeok a filmek közül egyet a lejátszóba csúsztatott, de a címét nem figyeltem, eléggé elkalandoztam. Bambultam előre, a lábaimat elemeztem.
 - YoonGi! - lökött meg TaeHyung, ezzel kimozdítva a merengésemből, felnéztem rájuk. - Akkor mi megyünk, rendben? Akkor harmincegyedikén találkozzunk itt nálad - veregettek hátba mindannyian. - Legyél jó, aludj egy kicsit.
 - Köszönöm a segítséget! - ordítottam utánuk, majd mind elhagyták a ház területét. Elővettem a telefonomat és a névjegyzékembe görgettem lefelé, megálltam Luna hangullal beírt nevénél. Nem, nem hívom fel, mert azt kérte ne tegyem szilveszterig. Mégis annyira hiányzik a hangja. Megszerettem volna?

Az elkövetkezendő napokban pedig a kanapén vagy a fenti székemben gubbasztottam egymagamban, míg a srácok egy része munka után kerestek, hogy megélhessenek valamiből, mivel mindegyikőjüknek egyszerre szűnt meg a munkahelye. Délután a tévé egyik csatornáján valami ismeretterjesztő adás ment, de nem igen érdekelt, mert a másik kezemben ékeskedő lejátszóval szemeztem. Harmincegyedike van, szilveszter napja. Odaadjam neki ma?
JiMin a fejemre mért paskolása billentett vissza a valóságba, mikor ők megérkeztek hajlékomba.
 - Min gondolkodtál ennyire mélyen? - tette fel a kérdést HoSeok, míg leültek szokásos helyeikre.
 - Semmin - vágtam rá.
 - Biztos, hogy a koreai gyárak működése gondolkoztatott el így téged - nevette el magát szarkasztikus hanglejtéssel TaeHyung. - Lunán járt az eszed, ugye?
 - Oda fogod neki adni? - folytatta a kérdezősködést NamJoon.
 - Nem tudom - döntöttem hátra a háttámlára a fejem és túrtam hajamba. - Be akarom vallani neki, hogy mit érzek? Hogy mi alakult ki bennem a hetekben? A válasz erre-
 - Igen! - szakítottak félbe mind egyszerre.
 - Akkor nem írtad volna meg a dalt, amit ott szorongatsz a kezedben - jelentette ki az egyértelműt JungKook.
 - Menjünk el inni - rugaszkodtam el az ülőhelyemtől és lépkedtem fel a lépcsőn, ott átöltöztem melegebbe és kényelmesebbe, majd az előszobában kabátomba mélyesztettem az MP3 lejátszót, azzal neki vágtunk a téli délutánnak. A hideg levegő azonnal megcsapta orromat, amit semmi sem takart. A kisbusszal, amivel ők érkeztek megtettük az utat a legközelebbi bár felé, ami a Cheonsa név alatt futott évek óta. Elég csendes volt a hely és otthonos, mert sokan Szöul legnagyobb szórakozóhelyeit vették célba ezeken a napokon általában, ezért sem fogunk mi a tömeg felé húzni és elhagyni Incheont az este folyamán. Azonnal kértem több üveg sojut, amit egy asztalnál el is kezdtünk fogyasztani, miközben jókat nevettünk. Valaki hiányzik innen.


/Luna pov/

Megbántam, hogy azt mondtam, hogy szilveszterkor találkozzunk csak. Az elmúlt pár napban a tévé előtt heverészés lett a legérdekesebb programom, hiányoztak a srácok. Aztán az utolsó napon az évben egy üzenetem érkezett olyan délután három környékén, miközben éppen egy sorozatra találtam rá a csatornákat böngészve. Telefonomért nyúltam és JiMin neve díszelgett a képernyőn.
,,A Cheonsa nevű bárban vagyunk, nem messze a hoteltől. YoonGi szerintem látna téged." 
Állt az üzenetben.
 - Apa! Nem akarod megkóstolni a sojut? Hiszen csak ki kéne próbálnunk, ha már itt vagyunk, nem? Láttam egy jó bárt, amikor múltkor sétáltam a közelben. Nem megyünk el oda? - fordultam a konyha felé, ahol éppen egy pohár vizet kortyolgatott.
 - Jó ötlet, de honnan jött? - vállat vontam. - Nem iszom túl sokat, tudod, te is, mert anyád megérzi rajtam még holnap is - nevette el magát. Összeszedelődzködtünk és elindultunk egy helyre, amiről fogalmam sem volt, hogy hol is van helyileg. Majd körülbelül húsz perc múlva megláttam egy táblát, amire hangullal volt felírva a JiMin által mondott név - hála istennek, hogy eltudom olvasni a hangult -, ekkor meg is örültem. Apámnak mutogattam és jeleztem, hogy ez az a hely. Az arcán a megkönnyebbülést láttam, mikor felfedezte nincs olyan sok ember, mivel a tömeget inkább kerülő emberek közé tartozott az én édesapám, mint én is általában. Megpillantottam az egyik asztalnál a fiúkat, JiMin is felfedezett engem.
 - Apa, rendelnél, ott a pultnál, egy sojut nekem is, ha persze engeded? Látok ott ismerős arcokat, köszönnék nekik - biccentettem az említettek felé.
 - Ah, szóval azokra érted, akikből egyet ismersz, akivel egy repülőn utaztunk és csak ennyi - mosolyodott el. - Azért majd mesélsz róluk? De menj csak - fáradt a pulthoz, én meg a még egy szabad helyre lehuppantam HoSeok mellé. Egyszerre köszöntöttek mosolyogva, de mikor YoonGi rám nézett, elkapta tekintetét.
 - Hiányoltunk - szorongatott meg mellettem ülő.
 - Mennem is kell, mert apámmal jöttem ide - álltam volna fel, de TaeHyung megállított a távozásomban.
 - Hívd ide őt is - ajánlotta fel. Azonnal egyetértő fejek vettek körül a javaslattal kapcsolatban, szóval apámmal állítottam vissza melléjük. Az asztalhoz húztam még egy széket, amire apum is leülhetett, majd bemutatkoztak egymásnak illedelmesen, apám meg is lepődött, milyen jó az angoljuk.
 - Szóval, fiatalok, kérdezhetnék valamit? - bólogattak várva kérdést. - Melyikőtök csavarta el a lányom fejét? - azonnal rácsaptam vállára, mire a többiek pedig nevetésben törtek ki. - Komolyan kérdeztem. Vagy próbáljam meg kitalálni? - vigyorodott el édesapám. - Áh, nem akarom kínos helyzetbe hozni a lányom.
 - Már megvolt - dünnyögtem magamban.
 - Jó, akkor mégis megpróbálom kitalálni - fordult vissza a srácok felé. - Amúgy már tudom a tekintetedből és persze az illetőjéből, szóval mindegy, de mi lenne, ha hoznék még egy kört? - amíg apám felállt az asztaltól, én a négyzet alakú asztallapra tettem homlokom.
 - Ehhez nekem több pia kell - motyogtam, amíg meg nem jelent ismét apám több üveggel a kezében. - Apa, mersz velem fogadni, ha már így kiderítesz dolgokat? - néztem rá. - Fogadjunk, hogy le tudok húzni egy üveg ilyet - mutattam a sojura, amiből már egy pohárkányi is szívós darab számomra.
 - Elég korán kezded az ivást, Luna. Gondolom, azt akarod kérni cserébe, ha megnyered, hogy hagyjam békén az illetőt, akire én tippeltem - elkerekedtek szemeim, mert hasonlóra gondoltam én is. - Ugyan, ne duvaszd a szemed. Két lányom van, és ismerlek eléggé. Csak bebizonyítod nekem, sőt nekünk - mutatott körbe a fiúkon, hogy valóban érzel valamit a bizonyos személy iránt és te olyan lány vagy, aki nem akarja, hogy az apád elbeszélgessen vele - eltakartam az arcom, majd amíg vigyorogtak körülöttem én megfogtam egy üveget és számhoz vettem húzóra. A torkomon éreztem, ahogy az alkohol elkezdi marni végig a nyelőcsövemet, aztán a gyomromba érkezését. Nagy akaraterő kellett, hogy ne tegyem le az első kortyok után, de sikerült. Az üres üveget az asztalhoz csaptam és összeszorítottam szemhéjaimat, hogy megvárjam a marás enyhülését. Mikor már nem éreztem akkora égetést, felnéztem. - Ezzel nem dicsekszünk anyádnak otthon - szólalt meg a sok tátva maradt száj között apám.
 - Most legyen nagy a szád, JiMin - fordult mellette ülő felé NamJoon. - Nem tudnád utánozni, de meg se próbáld, nem foglak kicipelni a kocsiig.
 - Mindenki nyugodtan igyon még, hazaviszlek titeket, ha kell, mert én még nem ittam annyit. Csak nyugodtan - bátorította a fiúkat az ivásra. YoonGi azonnal benyakalt két pohárral, és ezek után kezdték keverni az italokat. Ahogy ott egy helyben ültem, a fejemet elkezdte nyomni valami, szóval az alkohol elkezdett feloldódni bennem. Azzal a lendülettel kivettem HoSeok kezéből az italát és lehúztam. Addig ittam, míg nem épphogy járni tudtam és felfogtam, ami körülöttem történik. Érzékeltem, hogy elindulunk és engem is noszogatnak a felkelésre. Az ismerős fekete kisbuszba ültettek, valaki vállára hajtottam a fejemet automatikusan, mikor valamelyikőjük a nyolcból bekötötte a biztonsági övem. - Azt hiszik nem jöttem volna rá abból, hogy ma ők ketten ittak a legtöbbet - hallottam meg apám hangját a kormány mögül. - Csak azt nem értem, hogy miért kellett idáig jönnünk? - elmosolyodtam ezen mondatán.

Kinyitottam a szemem, felismertem egyből mellettem ülő ruházatát. YoonGi. Ő sem mozgott túl sokat, épp annyit, amennyi a kocsi bemozgása adott át a benne ülőknek. Bal kezemmel lassan megfogtam az ő jobbját, ekkor rá is szorított kezemre. Elbóbiskoltam ebben a pózban, még a kocsi zötykölődése sem ébresztett fel, míg nem egy puha felületre tettek le, és meg nem hallottam volna az ajtó zárjának kattanását ezek után.