7.rész - Az utazás

*Luna pov*

Végre eljött a nap, amit mindenki várt, már őszi szünet óta számolta mindenki visszafelé a napokat, de most már nem kell, mert végre a téli szünet előtti utolsó napot kezdtük.
Anyu intézte már egy hete nekem az útlevelet. A suliban senkinek nem szóltam, hova is utazok a téli szünetben, mert hát minek, nem szereti rajtam kívűl senki Koreát.
Az utolsó korán kelős, sulis nap. A napi rutin szerint felkeltem, kislattyogtam az állomásra zombis ábrázattal, komásan. Egyedül utaztam, így szokásomhoz híven arra a háromnegyed órára betettem a külvilágtól elzáró szerkezetet, majd a legmerengősebb zenémet indítottam el fülemben.
Egészen a világ végéig tudnék így utazgatni, nem hallgatnám a körülöttem létező zajokat, csak a saját zenémet, de a külvilágot elemezném tekintetemmel. Nem lehet sok problémája egy magam fajta tinédzsernek viszont szeretek nem foglalkozni a világgal.
Amint éreztem a lökést, hogy megállt a vonat, szedtem a cuccom, felvettem kabátom, és amikor leléptem a vonatról, fel kellett fedeznem, hogy havazott odakint. Mindenki elkezdte szidni az így csúszóssá váló utakat, míg én felnéztem.

Arcomat érték a kis hideg pelyhek, megnyugodtam. Lenézve a lábak hagyta nyomokat fedeztem fel magam előtt és mögött. Lassan pár centissé vált a hótakaró. Már több lelkesedéssel vágtam neki a napnak.
Minden látszat nélkül, hogy fáradt lennék léptem be az iskola kapuin. A biztonsági őr talán már furcsállta is, hogy egy diák itt boldog.
A nap hangulata egy kicsivel hidegebb gólyahetire hasonlított. Mindenki csinált, amit akart, már a tanárok is mentek volna haza. Oldalra pillantgattam órák alatt, vagy éppen Galere, vagy Adamre. Elnevetgéltek ők magukban is a többi osztálytársammal, én meg csak úgy tettem, mintha. Néha fájdalmasan néztem rájuk. Rövid időn belül át lettem úgymond verve, és a barátság zónába taszítottak, plusz ez két különböző személy volt.


*Sarah pov*

Mindenki azt csinált, amihez kedve tartotta órákon. Ez tetszett, de mikor haza kellett menni az már nem annyira. Jobban érzem magam a suliban, mert a szüleim és a kis tesóim felviszik az agyvizem. Mikor egyedül akarnék maradni, úgy egymagam, rám törnek. Levegőt sem tudok venni, hogy vagy ne kelljen vigyáznom a tesóimra, vagy ne kelljen valamilyen házimunkát elvégeznem.
A szünet talán ad majd egy esélyt nekem arra, hogy elmeneküljek végleg otthonról.
Hazaérve egyből a szobámba menekültem, nem is nézve senkire.
Berontott ekkor anyum, kikérdezett, merre jártam, mikor nem is késtem, a megadott időpontra a házban voltam már. Veszekedett velem egy sort, rám bízott rengeteg feladatot, majd becsapta az ajtómat. Ekkor eldöntöttem, hogy elmegyek valahova, messzire. Fogtam a legnagyobb táskát, amit elbírtam a hátamon, és beledobáltam szinte mindent, ami kellhet, majd a kabátom még az előszobában lerántottam a fogasról, aztán már csak rohantam kifelé a házból, alig érte a padlót a talpam, én már rég kint futottam valahol.
Ez is csak a te hibád, anya.

Felpattantam a villamosra, amint elértem a vonalat, majd végállomástól végállomásig üldögéltem a kinti utakat nézve. Nyeltem elég sokszor nagyokat, hogy visszatartsam könnyeimet.
Elegem van már a családomból. Ott hagytam őket, nekem ez volt a megoldásom. Elmenekültem a problémák elől. Én így oldottam meg, ha így meg lett oldva a dolog.


*Luna pov*

Mielőtt lementünk Elenával volna a metróaluljáróba egy kéz állította meg vállamat.
 - Jó szünetet, lányok. - haladt is tovább Gale, a kéz tulajdonosa, mellettem elsuhanva.
 - Neked is. - sóhajtottam magam elé halkan.
Gale a többiekkel utazott kicsit hátrébb a metrón, ezért csak felléptem ott, ahol először fel tudtam szállni osztálytársnőmmel.
 - Mit fogsz csinálni a szünetben? - fordult felém kapaszkodva Elena.
 - Hm? - tértem vissza gondolataimból. - Ja, szerintem kialszom magam végre. - mosolyodtam el.
 - Vagyis a szokásos?
 - Ah, igen. - haraptam meg belül számat újra elmerülve a saját fejemben.
Senkinek egy szót sem fogok szólni az egész szünet alatt.
Elköszöntünk, amint lekászálódtunk a metróról, majd még egy fél óra elteltével a vonatról is lemondhattam egy időre.
Épphogy hazaértem a suliból, mikor már is pakolnom kellett, mert holnap indulunk is a reptérre. A nap további része nem akart telni, azt hittem, hogyha mindent bepakolok a bőröndökbe utána alig lesz időm másra, de nem. Már a fél szobát felnyaltam, erre mintha csak egyet mozdult az óra mutatója. Aztán valahogy az izgalmak közepette hajnali kettőkor sikerült végre elaludnom.

Végre eljött az utazás, remegő kezekkel vártam, hogy elérjünk a repülőtérig. A kocsiban apum nyugtatott, hogy nem féljek a repüléstől, mert semmi baj nem lesz, de nem az járt az eszemben. A nagy belmagasságú intézmény tömve volt emberekkel, mint ha csak egy hangyabolyt láttam volna magam körül. Mindegyik második ember vállát éreztem ütközni magamon, kellemes érzés. Befoglaltam egy széket, hogy ne tapossanak agyon, amíg apu megkereste, melyik kapuról indult a gépünk. Egy kicsivel később vissza is tért, majd bevéve a ötös kaput helyet foglaltunk a gépen, én az ablak mellé ültem, apu meg mellém ült le, és meg is kezdődhetett életem első repülőútja.
A felszállás pillanatában minden porcikám remegett, mert ugyan nem féltem a magasságtól, de a lezuhanástól vagy a felrobbanástól igen. Aztán mikor egyenesbe jött a gép már nyugodtabb voltam, nem is éreztem, hogy nem a földön voltunk. Ki is néztem az ablakon, mert gondoltam szép lesz a látvány, és valami elképesztő volt.

Valami csodás kép tárult elém, lefényképeztem, de az élmény nem ugyanaz. A város látképe felülnézetből még hihetetlenebb.  El sem hagytuk még a várost, de apu a kimerültségtől el is aludt, ezért, hogy a mögöttem hisztiző gyereket kizárjam a fejemből, fülembe tettem a legjobb barátom az életben, majd újra a tájra meredtem. Kellemes érzés töltött el, melegség a szívemben. Ez kell nekem, hogy elhagyjam néha a várost, a megszokottat. 

*Elena pov*

Első nap a téli szünetből, és én végig fetrengtem. Ezt is terveztem első körben, de talán túlzásba vittem. Majd elosztom a maradék időt a fiúm és a családom között. Ahj, csak ne veszekednénk annyit Aidennel. Kibékülünk, de a féltékenység mindig ott van. Ha ki nem is mondjuk, érezzük.
Messze lakunk egymástól, de már aludt nálunk. Mindig hiányzik, már akkor mikor látom távolodni a házunktól.
Ekkor megcsörrent a csengő, és mikor kinyitottam, ő állt kint az ajtónk előtt mosolyogva. Nem tudott semmit sem mondani, mert nyakába ugrottam, majd meg is csókoltam. Hozott egy tábla csokit, mint ajándékot, hogy azért ne üres kézzel jöjjön, de mégis ő maga volt nekem az ajándék, igaz, finom volt az a csoki, de még édesebb volt Aiden, hogy vette a fáradságot és lejött hozzám.
Nem tudtam annyira bízni a fiúkban régebben, mert volt egy csalódásom, ami mély sebet hagyott, de úgy érzem talán nem lesz több ilyen. Biztos megbánom még, hogy ezt mondom, de akármi jöhet, engem már nem érdekel.

6.rész - Wishes

*Luna pov*

Ezerszer kívánnám azt, hogy az eddigi életem csupán egy felvezetés legyen valami nagy dolog előtt. Mint amikor a nagy bumm előtt van egy hatásszünet.

A napi rutinomat az utazás fogja csupán megváltoztatni. A monoton hétköznapokat már unom kissé.

Minden reggel kinyitom szemeimet, már is dolgom van, öltözni, irány a szenvedés templomába, aztán az otthon kellemes melegében is csak tanulás a stréberség határáig.

Még húsz kínzó nap New York fagyos, december eleji utcáin várt rám.

Amikor már nem volt kedvem semmihez és mehettünk haza, megláttam Roxanet és Andyt kéz a kézben boldogan mosolyogva. Elmosolyodtam magam is. Én tettem róla, hogy együtt legyenek.

*Roxane pov*

Boldog vagyok végre valakivel, akivel nem rég találkoztunk, de hát én teljesen belezúgtam. Csak nem akarom elrontani, hogy első látásra szerelem, aztán pofára esek.

Ahogy szokása tartotta, hazakísért a házunkig tömeg közlekedve. Az úton többször, mint egy tejbe tök úgy vigyorogtam rá, de nem zavarta, ő is visszamosolygott rám. Azt vártam, hogy a macsós énje, mikor szándékszik megcsókolni. Mert már megtettem volna ekkor, de ő inkább a káros szokásomtól akart megszabadítani.

A halálrudat szívtam mindennap, ahogy szokták hívni, de nem akartam letenni. Volt elég bajom, főleg a szüleimmel. Azt hiszik általában az emberek egy tizenöt-tizenhat évesnek a legnagyobb problémája az lehet, hogy nem akar suliba menni, de tinédzserként is vannak gondok.

Megtorpant félúton a házunk felé, felém nézett.

- Roxane, tudod, hogy miért nem csókoltalak még meg? - mondata meghökkentett, pontosan ez lett volna a felé intézett kérdéseim egyike. - Mert nem akarok egy hamutálat puszilgatni. Nem találkoztam olyan kedves lánnyal, mint te, de az egyetlen hibád a táskádban lapul szerintem még most is. Nem akarlak megváltoztatni, és szerintem én most megyek is mielőtt összevesznénk ezen, rendben? Még beszélünk. - kezdett el távolodni tőlem, és már a messzi alakját láttam befordulni az utca végében.

Nem tudtam, mit tegyek, mert hát mégis csak úgy ott hagyott. Tovább kezdtem sétálni haza, még a szobámba érve is elmélkedtem, a szüleimet észre sem véve tettem fülest a fülembe. Kifelé néztem az ablakomon, játszottam le újra és újra a fejemben Andy mondatait, amitől még kevésbé kívántam a cigit. Azt akartam már, hogy ajkaink összeérjenek, összeforrjanak, de így tudtam legalább, miért nem lépett még. Letegyem a kedvéért? Azt akarom, hogy legyen elég erőm hozzá.

*Tess pov*

A foglalt státuszom ellenére is a barátaimat boldogítottam a legtöbbet, de esténként mégis olyan egyedül voltam, mert barátom külföldön tartózkodott, nem volt ki átöleljen. Nincs, ki kedvesen bókolna, nincs, ki édesen becézgetne, míg bele nem pirulok.

Tényleg mindig próbáltam mosolyogni társaságban, de ezúttal Luna fürkészni kezdett engem.

- Te még nálam is szarabbul nézel most ki, Tess. - lépett padomhoz egyik szünetben a szerdai napon, amint a telefonomat bámultam. - Mi a baj? - huppant le a mellettem üresen árválkodó székre. - Hiányzik a barátod, ugye? - bólogatással jeleztem, hogy beletrafált. - Mikor jön haza?

- Több hétig még nem, de már lassan nem bírom. - biggyesztettem le számat.

- Ne aggódj, jobb lesz. - tette megnyugtatásként vállamra kezét. Remélem.

A tanulástól is elvette az összes figyelmet, koncentrációt, amit feláldoztam volna, a hiánya.

Lefekvéskor csak ő járt a fejemben, álmaimban is ő jelent meg. Felriadtam bármikor is megláttam az alakját álmomban. Túlságosan is távol volt, túl sokáig. Kezdtem megőrülni lassacskán.

Kimerülten megdörzsöltem szemem, a digitális órámra nézve, ami éjjeliszekrényemen figyelt engem álmomban, ekkor hajnali négyet mutatott, így elbúcsúzhattam a másnapi jó doga reményétől.

Egyetlen kívánságom, hogy teremjen itt.

*Katy pov*

A hajnali órákban, amikor már csak maximum két órám lenne aludni sem hagytak szüleim békén. A fejemhez, és egymás fejéhez vágtak mindent, amiért nem tanulok normálisan. Eszükbe sem jutott esetleg az, hogy egyikőjük sem segített az elmúlt időkben, hogy jobban menjen az amúgy is nekem nehezebben vett akadály, mint például a tanulás. De persze a nem kívánt gyerek béklyóját viseltem és még fogom is.

Az ilyen hajnali veszekedésekben, mint a mostani általában én nem is vettem részt, soha egy szót sem kaptam. Meg sem szólalhattam. Ilyenkor inkább csak bevonultam a szobám magányába, majd a fülhallgatót hallószervembe téve akartam elfelejteni a körülöttem helyet foglaló világot. Normális esetben áthallottam az egész veszekedést, amit folytattak még a jelenlétem nélkül, de ezúttal egy nagy ajtócsapódással, amibe belelengett a szobám falán lévő tükör is, ért véget. Végül is mióta voltam nekik, nem hallottam mást, mint veszekedést.

Tudtam, én tehetek róla, mert miért ne, én születtem rossz helyre, de ha véget akartam volna vetni életemnek, amikor tehettem, sok ilyen alkalom volt már, azt is egymásra fogták volna, hogy biztos miattad ölte meg magát a gyerek.

Ezért csak lehunytam minden alkalommal a szemem, és ekkor mindig ki is gördült egy könnycsepp szemem rejtekéből, talán jelezte minden rendben lesz.

De én csak azt kívánom, legyen ennek már vége.

*Talia pov*

Húgomat istenítették szüleim, ha valami jót tett. Tőlem elvárták. Lassan ebbe döglök bele idegileg. Mindig teljesítenem kellett, száz százalékot.

Érettebbnek kellett lennem mindig is, hogy testvérem hibájába esve ne indítsak versenyt ebből, mindenből.

De nagyon lassan hozzászoktam már ehhez az egészhez, hogy a húgom jobb akart lenni nálam, legalább a rajzolást nem vette még el tőlem, abba nem tudott még legyőzni.

Ezért leginkább abban fejeztem, fejezem ki magam, lerajzolom érzéseimet, ha már meg sem hallgattak, hallgatnak. Amúgy meg egy életvidám személyiség vagyok, nincsenek is akkora gondjaim. Nem drogozom, nem alkoholizálok, mint az osztály fele körülbelül. Nem sírva alszom el, talán néha.

De mégis, ha lehetne egy másik életet kívánnék magamnak, ahol nem kell mindenkinek megfelelnem.