Végre eljött a nap, amit mindenki várt, már őszi szünet óta számolta mindenki visszafelé a napokat, de most már nem kell, mert végre a téli szünet előtti utolsó napot kezdtük.
Anyu intézte már egy hete nekem az útlevelet. A suliban senkinek nem szóltam, hova is utazok a téli szünetben, mert hát minek, nem szereti rajtam kívűl senki Koreát.
Az utolsó korán kelős, sulis nap. A napi rutin szerint felkeltem, kislattyogtam az állomásra zombis ábrázattal, komásan. Egyedül utaztam, így szokásomhoz híven arra a háromnegyed órára betettem a külvilágtól elzáró szerkezetet, majd a legmerengősebb zenémet indítottam el fülemben.
Egészen a világ végéig tudnék így utazgatni, nem hallgatnám a körülöttem létező zajokat, csak a saját zenémet, de a külvilágot elemezném tekintetemmel. Nem lehet sok problémája egy magam fajta tinédzsernek viszont szeretek nem foglalkozni a világgal.
Amint éreztem a lökést, hogy megállt a vonat, szedtem a cuccom, felvettem kabátom, és amikor leléptem a vonatról, fel kellett fedeznem, hogy havazott odakint. Mindenki elkezdte szidni az így csúszóssá váló utakat, míg én felnéztem.
Arcomat érték a kis hideg pelyhek, megnyugodtam. Lenézve a lábak hagyta nyomokat fedeztem fel magam előtt és mögött. Lassan pár centissé vált a hótakaró. Már több lelkesedéssel vágtam neki a napnak.
Minden látszat nélkül, hogy fáradt lennék léptem be az iskola kapuin. A biztonsági őr talán már furcsállta is, hogy egy diák itt boldog.
A nap hangulata egy kicsivel hidegebb gólyahetire hasonlított. Mindenki csinált, amit akart, már a tanárok is mentek volna haza. Oldalra pillantgattam órák alatt, vagy éppen Galere, vagy Adamre. Elnevetgéltek ők magukban is a többi osztálytársammal, én meg csak úgy tettem, mintha. Néha fájdalmasan néztem rájuk. Rövid időn belül át lettem úgymond verve, és a barátság zónába taszítottak, plusz ez két különböző személy volt.
*Sarah pov*
Mindenki azt csinált, amihez kedve tartotta órákon. Ez tetszett, de mikor haza kellett menni az már nem annyira. Jobban érzem magam a suliban, mert a szüleim és a kis tesóim felviszik az agyvizem. Mikor egyedül akarnék maradni, úgy egymagam, rám törnek. Levegőt sem tudok venni, hogy vagy ne kelljen vigyáznom a tesóimra, vagy ne kelljen valamilyen házimunkát elvégeznem.
A szünet talán ad majd egy esélyt nekem arra, hogy elmeneküljek végleg otthonról.
Hazaérve egyből a szobámba menekültem, nem is nézve senkire.
Berontott ekkor anyum, kikérdezett, merre jártam, mikor nem is késtem, a megadott időpontra a házban voltam már. Veszekedett velem egy sort, rám bízott rengeteg feladatot, majd becsapta az ajtómat. Ekkor eldöntöttem, hogy elmegyek valahova, messzire. Fogtam a legnagyobb táskát, amit elbírtam a hátamon, és beledobáltam szinte mindent, ami kellhet, majd a kabátom még az előszobában lerántottam a fogasról, aztán már csak rohantam kifelé a házból, alig érte a padlót a talpam, én már rég kint futottam valahol.
Ez is csak a te hibád, anya.
Felpattantam a villamosra, amint elértem a vonalat, majd végállomástól végállomásig üldögéltem a kinti utakat nézve. Nyeltem elég sokszor nagyokat, hogy visszatartsam könnyeimet.
Elegem van már a családomból. Ott hagytam őket, nekem ez volt a megoldásom. Elmenekültem a problémák elől. Én így oldottam meg, ha így meg lett oldva a dolog.
*Luna pov*
Mielőtt lementünk Elenával volna a metróaluljáróba egy kéz állította meg vállamat.
- Jó szünetet, lányok. - haladt is tovább Gale, a kéz tulajdonosa, mellettem elsuhanva.
- Neked is. - sóhajtottam magam elé halkan.
Gale a többiekkel utazott kicsit hátrébb a metrón, ezért csak felléptem ott, ahol először fel tudtam szállni osztálytársnőmmel.
- Mit fogsz csinálni a szünetben? - fordult felém kapaszkodva Elena.
- Hm? - tértem vissza gondolataimból. - Ja, szerintem kialszom magam végre. - mosolyodtam el.
- Vagyis a szokásos?
- Ah, igen. - haraptam meg belül számat újra elmerülve a saját fejemben.
Senkinek egy szót sem fogok szólni az egész szünet alatt.
Elköszöntünk, amint lekászálódtunk a metróról, majd még egy fél óra elteltével a vonatról is lemondhattam egy időre.
Épphogy hazaértem a suliból, mikor már is pakolnom kellett, mert holnap indulunk is a reptérre. A nap további része nem akart telni, azt hittem, hogyha mindent bepakolok a bőröndökbe utána alig lesz időm másra, de nem. Már a fél szobát felnyaltam, erre mintha csak egyet mozdult az óra mutatója. Aztán valahogy az izgalmak közepette hajnali kettőkor sikerült végre elaludnom.
Végre eljött az utazás, remegő kezekkel vártam, hogy elérjünk a repülőtérig. A kocsiban apum nyugtatott, hogy nem féljek a repüléstől, mert semmi baj nem lesz, de nem az járt az eszemben. A nagy belmagasságú intézmény tömve volt emberekkel, mint ha csak egy hangyabolyt láttam volna magam körül. Mindegyik második ember vállát éreztem ütközni magamon, kellemes érzés. Befoglaltam egy széket, hogy ne tapossanak agyon, amíg apu megkereste, melyik kapuról indult a gépünk. Egy kicsivel később vissza is tért, majd bevéve a ötös kaput helyet foglaltunk a gépen, én az ablak mellé ültem, apu meg mellém ült le, és meg is kezdődhetett életem első repülőútja.
A felszállás pillanatában minden porcikám remegett, mert ugyan nem féltem a magasságtól, de a lezuhanástól vagy a felrobbanástól igen. Aztán mikor egyenesbe jött a gép már nyugodtabb voltam, nem is éreztem, hogy nem a földön voltunk. Ki is néztem az ablakon, mert gondoltam szép lesz a látvány, és valami elképesztő volt.
Valami csodás kép tárult elém, lefényképeztem, de az élmény nem ugyanaz. A város látképe felülnézetből még hihetetlenebb. El sem hagytuk még a várost, de apu a kimerültségtől el is aludt, ezért, hogy a mögöttem hisztiző gyereket kizárjam a fejemből, fülembe tettem a legjobb barátom az életben, majd újra a tájra meredtem. Kellemes érzés töltött el, melegség a szívemben. Ez kell nekem, hogy elhagyjam néha a várost, a megszokottat.
*Elena pov*
Első nap a téli szünetből, és én végig fetrengtem. Ezt is terveztem első körben, de talán túlzásba vittem. Majd elosztom a maradék időt a fiúm és a családom között. Ahj, csak ne veszekednénk annyit Aidennel. Kibékülünk, de a féltékenység mindig ott van. Ha ki nem is mondjuk, érezzük.
Messze lakunk egymástól, de már aludt nálunk. Mindig hiányzik, már akkor mikor látom távolodni a házunktól.
Ekkor megcsörrent a csengő, és mikor kinyitottam, ő állt kint az ajtónk előtt mosolyogva. Nem tudott semmit sem mondani, mert nyakába ugrottam, majd meg is csókoltam. Hozott egy tábla csokit, mint ajándékot, hogy azért ne üres kézzel jöjjön, de mégis ő maga volt nekem az ajándék, igaz, finom volt az a csoki, de még édesebb volt Aiden, hogy vette a fáradságot és lejött hozzám.
Nem tudtam annyira bízni a fiúkban régebben, mert volt egy csalódásom, ami mély sebet hagyott, de úgy érzem talán nem lesz több ilyen. Biztos megbánom még, hogy ezt mondom, de akármi jöhet, engem már nem érdekel.
Anyu intézte már egy hete nekem az útlevelet. A suliban senkinek nem szóltam, hova is utazok a téli szünetben, mert hát minek, nem szereti rajtam kívűl senki Koreát.
Az utolsó korán kelős, sulis nap. A napi rutin szerint felkeltem, kislattyogtam az állomásra zombis ábrázattal, komásan. Egyedül utaztam, így szokásomhoz híven arra a háromnegyed órára betettem a külvilágtól elzáró szerkezetet, majd a legmerengősebb zenémet indítottam el fülemben.
Egészen a világ végéig tudnék így utazgatni, nem hallgatnám a körülöttem létező zajokat, csak a saját zenémet, de a külvilágot elemezném tekintetemmel. Nem lehet sok problémája egy magam fajta tinédzsernek viszont szeretek nem foglalkozni a világgal.
Amint éreztem a lökést, hogy megállt a vonat, szedtem a cuccom, felvettem kabátom, és amikor leléptem a vonatról, fel kellett fedeznem, hogy havazott odakint. Mindenki elkezdte szidni az így csúszóssá váló utakat, míg én felnéztem.
Arcomat érték a kis hideg pelyhek, megnyugodtam. Lenézve a lábak hagyta nyomokat fedeztem fel magam előtt és mögött. Lassan pár centissé vált a hótakaró. Már több lelkesedéssel vágtam neki a napnak.
Minden látszat nélkül, hogy fáradt lennék léptem be az iskola kapuin. A biztonsági őr talán már furcsállta is, hogy egy diák itt boldog.
A nap hangulata egy kicsivel hidegebb gólyahetire hasonlított. Mindenki csinált, amit akart, már a tanárok is mentek volna haza. Oldalra pillantgattam órák alatt, vagy éppen Galere, vagy Adamre. Elnevetgéltek ők magukban is a többi osztálytársammal, én meg csak úgy tettem, mintha. Néha fájdalmasan néztem rájuk. Rövid időn belül át lettem úgymond verve, és a barátság zónába taszítottak, plusz ez két különböző személy volt.
*Sarah pov*
Mindenki azt csinált, amihez kedve tartotta órákon. Ez tetszett, de mikor haza kellett menni az már nem annyira. Jobban érzem magam a suliban, mert a szüleim és a kis tesóim felviszik az agyvizem. Mikor egyedül akarnék maradni, úgy egymagam, rám törnek. Levegőt sem tudok venni, hogy vagy ne kelljen vigyáznom a tesóimra, vagy ne kelljen valamilyen házimunkát elvégeznem.
A szünet talán ad majd egy esélyt nekem arra, hogy elmeneküljek végleg otthonról.
Hazaérve egyből a szobámba menekültem, nem is nézve senkire.
Berontott ekkor anyum, kikérdezett, merre jártam, mikor nem is késtem, a megadott időpontra a házban voltam már. Veszekedett velem egy sort, rám bízott rengeteg feladatot, majd becsapta az ajtómat. Ekkor eldöntöttem, hogy elmegyek valahova, messzire. Fogtam a legnagyobb táskát, amit elbírtam a hátamon, és beledobáltam szinte mindent, ami kellhet, majd a kabátom még az előszobában lerántottam a fogasról, aztán már csak rohantam kifelé a házból, alig érte a padlót a talpam, én már rég kint futottam valahol.
Ez is csak a te hibád, anya.
Felpattantam a villamosra, amint elértem a vonalat, majd végállomástól végállomásig üldögéltem a kinti utakat nézve. Nyeltem elég sokszor nagyokat, hogy visszatartsam könnyeimet.
Elegem van már a családomból. Ott hagytam őket, nekem ez volt a megoldásom. Elmenekültem a problémák elől. Én így oldottam meg, ha így meg lett oldva a dolog.
*Luna pov*
Mielőtt lementünk Elenával volna a metróaluljáróba egy kéz állította meg vállamat.
- Jó szünetet, lányok. - haladt is tovább Gale, a kéz tulajdonosa, mellettem elsuhanva.
- Neked is. - sóhajtottam magam elé halkan.
Gale a többiekkel utazott kicsit hátrébb a metrón, ezért csak felléptem ott, ahol először fel tudtam szállni osztálytársnőmmel.
- Mit fogsz csinálni a szünetben? - fordult felém kapaszkodva Elena.
- Hm? - tértem vissza gondolataimból. - Ja, szerintem kialszom magam végre. - mosolyodtam el.
- Vagyis a szokásos?
- Ah, igen. - haraptam meg belül számat újra elmerülve a saját fejemben.
Senkinek egy szót sem fogok szólni az egész szünet alatt.
Elköszöntünk, amint lekászálódtunk a metróról, majd még egy fél óra elteltével a vonatról is lemondhattam egy időre.
Épphogy hazaértem a suliból, mikor már is pakolnom kellett, mert holnap indulunk is a reptérre. A nap további része nem akart telni, azt hittem, hogyha mindent bepakolok a bőröndökbe utána alig lesz időm másra, de nem. Már a fél szobát felnyaltam, erre mintha csak egyet mozdult az óra mutatója. Aztán valahogy az izgalmak közepette hajnali kettőkor sikerült végre elaludnom.
Végre eljött az utazás, remegő kezekkel vártam, hogy elérjünk a repülőtérig. A kocsiban apum nyugtatott, hogy nem féljek a repüléstől, mert semmi baj nem lesz, de nem az járt az eszemben. A nagy belmagasságú intézmény tömve volt emberekkel, mint ha csak egy hangyabolyt láttam volna magam körül. Mindegyik második ember vállát éreztem ütközni magamon, kellemes érzés. Befoglaltam egy széket, hogy ne tapossanak agyon, amíg apu megkereste, melyik kapuról indult a gépünk. Egy kicsivel később vissza is tért, majd bevéve a ötös kaput helyet foglaltunk a gépen, én az ablak mellé ültem, apu meg mellém ült le, és meg is kezdődhetett életem első repülőútja.
A felszállás pillanatában minden porcikám remegett, mert ugyan nem féltem a magasságtól, de a lezuhanástól vagy a felrobbanástól igen. Aztán mikor egyenesbe jött a gép már nyugodtabb voltam, nem is éreztem, hogy nem a földön voltunk. Ki is néztem az ablakon, mert gondoltam szép lesz a látvány, és valami elképesztő volt.
Valami csodás kép tárult elém, lefényképeztem, de az élmény nem ugyanaz. A város látképe felülnézetből még hihetetlenebb. El sem hagytuk még a várost, de apu a kimerültségtől el is aludt, ezért, hogy a mögöttem hisztiző gyereket kizárjam a fejemből, fülembe tettem a legjobb barátom az életben, majd újra a tájra meredtem. Kellemes érzés töltött el, melegség a szívemben. Ez kell nekem, hogy elhagyjam néha a várost, a megszokottat.
*Elena pov*
Első nap a téli szünetből, és én végig fetrengtem. Ezt is terveztem első körben, de talán túlzásba vittem. Majd elosztom a maradék időt a fiúm és a családom között. Ahj, csak ne veszekednénk annyit Aidennel. Kibékülünk, de a féltékenység mindig ott van. Ha ki nem is mondjuk, érezzük.
Messze lakunk egymástól, de már aludt nálunk. Mindig hiányzik, már akkor mikor látom távolodni a házunktól.
Ekkor megcsörrent a csengő, és mikor kinyitottam, ő állt kint az ajtónk előtt mosolyogva. Nem tudott semmit sem mondani, mert nyakába ugrottam, majd meg is csókoltam. Hozott egy tábla csokit, mint ajándékot, hogy azért ne üres kézzel jöjjön, de mégis ő maga volt nekem az ajándék, igaz, finom volt az a csoki, de még édesebb volt Aiden, hogy vette a fáradságot és lejött hozzám.
Nem tudtam annyira bízni a fiúkban régebben, mert volt egy csalódásom, ami mély sebet hagyott, de úgy érzem talán nem lesz több ilyen. Biztos megbánom még, hogy ezt mondom, de akármi jöhet, engem már nem érdekel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése