20.rész - Home, sweet home. - Vége (2/2)

/Luna pov/

A szél lassan szaladni kezdett hajtincseim között, a fülhallgatót egyik hallószervembe helyeztem, elindult fülemben a fájl, összeszorítottam számat YoonGi hangját meghallva, könny szökött azonnal szemeimbe. Ekkor két kéz ereszkedett hirtelen látószervem elé.

 - Nem írtál tegnap - suttogta szabad fülembe az illető. Megfordultam, megláttam a szőke fejet, abban a pillanatban a nyakába ugrottam.

 - Hiányoztál - dünnyögtem szipogva.

 - Megmondtam, hogy vállalnod kell a következményeket, ha nem hívsz vagy írsz. Azt hittem, már elfelejtettél minket - fogta meg arcom letörölve örömteli könnyeim.

 - Tegnap annyit ittam az osztálytársaimmal, hogy ma reggel azt hittem, csupán egy álom volt a koreai utazás, te bolond. A következmény pedig az volt számodra, hogy eljössz ide? - bólogatott bőszen. - Te! - csaptam meg mellkasát. - Hogyan tudtad, hogy itt lakom?

 - Apukád megadta a telefonszámát arra az esetre, ha valamikor eljövök New Yorkba - mosolyodott el. - Baj, hogy itt vagyok? - felnéztem rá, ekkor pedig arcomra vonta kezét, magához húzott és egy csók erejéig összeforrtunk. Ekkor minden visszajött. A januári landolás New York területén, a második félévi dolgozatok, az azokra való tanulás, a minden napos üzenetek, amiket írtam YoonGinak, ami csupán a 'hiányzol' szócskából állt, és az este, amikor elfelejtettem neki üzenni, mert a hiányát akartam pótolni egy kis alkohollal helyette. A beszélgetés a lányokkal aznap estéről, amikor végre elmondtuk egymásnak a téli szünetben történteteket, de én csupán annyit mondtam, a nagyimnál töltöttem. Viszont osztálytársnőim arca is belebegett, ami a tanítási szüneti sérelmek utáni tovább lépését fejezte ki számomra. Mind jól vannak már. Fél év pedig az édes csókja nélkül egy örökkévalóság volt.

Aztán köhécselést hallottam meg mögüle. Természetesen a maradék hat jómadár adta ki a hangot.

 - Mi nem is hiányoztunk? Persze, csak a szőke herceg a fontos - csoportos ölelésbe invitáltak, amit el is fogadtam persze, a lelkem egyből felmelegedett.

 - Az én jó idegenvezetőim miért ne hiányoztak volna? - elnevették magukat mondatomra, majd felhívtam őket a lakásunkban. Mikor anyám ajtót nyitott, elvigyorodott.

 - Amikor megszeretted a koreai zenét, nem azt mondtam, nehogy hazaállíts egy ázsiaival. Erre most hét fiúval jössz haza? Viszont, mivel helyesek vagytok, gyertek beljebb - lépett félre az ajtóból, hogy beljebb térhessünk. A konyhában mind körülültük az ebédlőasztalt, majd a pultnak támaszkodott anyám és félredöntötte fejét. - A férjem tudja, hogy melyikőtök a lányunk lovagja, de én nem - YoonGi ekkor bal kezével a lelógatott kezem ujjait kezdte keresni az asztal takarásában, míg anyukám velem szemben álldogált várva a jelentkezőt.

 - Biztos, hogy ezzel kellene kezdened az ismerkedést, anya? - pillantottam az említettre, mialatt YoonGi egész kézfejem az övével vonta körül.

 - Mégis mit kellene kérdeznem?

 - A neveket? - kezdtem el vitatkozni édesanyámmal, a fiúk pedig csak kapkodták a fejeiket köztünk.

 - Hogy hívnak titeket? - váltott a kedves anyuka karakterre, végig mutogatott a srácokon, akik el is hadarták neveiket, a végére hagyta a mellettem ülő szőkeséget. - Min YoonGi? - elmosolyodott. - Mintha már láttam volna a neved a lányom egyik füzetében - elvigyorodva néztek rám a jelenlévők, mire eltakartam kezemmel arcom. Ekkor a mellettem ülő megfogta jobb kezem, kezeinket pedig az asztalra tette.

 - Én vagyok a lányuk lovagja - mosolygott rám.

 - Túl sok nyáladzás ezen a napon így egyszerre - mordult fel HoSeok. - Anyuka, nincs valami ennivaló? - sürögni-forogni kezdett körülöttünk anyám, hogy elénk teremtsen egy kétfogásos ebédet, amiben elsőként húsleves, majd rántott hús szerepelt. Jóllakott arcokkal távoztak a házból, jómagam pedig lekísértem őket a ház elé. Ekkor érkezett meg apám és nővérem a ház elé.

 - Hello, HoSeok vagyok - csúszott nővérem mellé vigyorogva a bolond fiú.

 - HoSeok, foglalt - jeleztem neki a kapuból.

 - Még hogy túl sok nyáladzás, mi? - adott barátja tarkójára egy pofont JiMin.

 - Örvendtem azért - sétált fel a lakásunkba nővérem kikerülve a fiúkat, akik csak úgy néztek szőke hajú testvérem után.

 - Nyugodj meg, én a jó testvért szereztem meg szerintem - fogta meg kezemet.

 - Muszáj elmennetek? - lóbáltam meg kezeinket.

 - A dallal, amit neked írtam, sikerült felkeltenem egy kiadó figyelmét. El kell intéznem pár dolgot és talán a fiúknak is lesz munkájuk.

 - Ha sok rajongót mersz szerezni és elfelejtesz, megkereslek - magához ölelt szorosan, ezzel tudtomra adva a mondandóját. - Nem fogok írni, mert akkor megint eljössz hozzám, rendben? - elengedett és mosolyogva integettek, így haladtak végig, egészen az utca végéig, ahol már nem láttam őket. Nem feledlek titeket.

10 évvel később...

Eljött végre az a nap, amit már kilencedikesként is tudtam, hogy meg fogok élni valamikor. A diplomaosztó napja. Huszonöt éves lettem, tíz év alatt rengeteg dolog változott körülöttem. Eltűntek lassan a középiskolás barátok, az általános iskolai barátok meg már szinte elfeledésbe merültek. Ha összefutunk az utcán nem nézünk egymásra idegenekként, de a beszélgetések számai a napjainkról már csak évi egyre csökkentek az idők alatt. Sok emlékem megmaradt. Még mindig emlékszem a nyolcadik évfolyamban eltöltött hülyeségekre, amiket osztálytársaim találtak ki, én meg a padból nézve nevettem jókat. Még mindig a fejemben forog a gólyahét első napja, mikor alig ismertem valakit az új környezetből. Féltem, igen. Nem volt kivel beszélgetnem egy ideig, igen. Viszont az évek megtanították, hogy egész életemben egyedül leszek, ha újabb helyekre kerülök, de még akkor is emlékeznem kell arra, hogy túléltem az általánost és a középiskolát is. Most pedig az egyetemet is elvégeztem. Itt is köttettek barátságok, de nem életre szólóak. Őket is el fogom feledni, ők is el fognak engem. Viszont, így tíz évvel később is egy hetes fogat hiányzik a napjaimból, akikkel olyan boldog időket éltem meg, amiket senki, egy egész hadseregnyi ember sem adhatna meg.

Vártam, hogy elkezdődjön az ünnepség, kissé remegve olvastam át a lapot, amin a beszédem állt, mivel engem kértek meg, hogy tartsak monológot a végzősöknek. Ekkor valaki megkocogtatta a vállam.

 - Mit keresel itt? - böktem ki az első mondatot, mikor megláttam a szőkeséget, akit tíz éve nem észlelt szemem.

 - Úgy tudtam, le akarsz diplomázni, ezt látni is akartam, de még mindig szép a hajad - mosolygott, mintha csak tegnap láttuk volna egymást utoljára.

 - Nem is találkoztunk tíz éve, nem is hittem, hogy egyáltalán emlékezni fogsz majd rám. Nem írtam, mégsem jöttél. Nem is vártam rád, YoonGi.

 - Az az igazság, hogy én sem vártam rád, Luna. Emlékszel még YuRira, nem? - biccentett az említett felé és össze is állt a kép, miért kérdezte.

 - Igen, emlékszem. Viszont el kell mondanom valamit. Tíz év elég hosszú idő, ha senki az ég világon nem mondja, hogy szép vagyok. Csupán a tanulás volt nekem fontos, ezt is csak a ti emléketekkel éltem túl. Ezt a napot pedig szeretném életem legszebbjévé tenni, ezért kérlek távozz. Elég, hogyha megmarad utánatok az emlék.

 - Luna-

 - Kérlek, csak menj el vele innen - jelentettem ki, nagyon erősen visszatartva közben könnyeimet.

 - Akkor legalább vidd el magaddal ezt, amit tíz évig őrizgettem neked, annak reményében, hogy egyszer még találkozunk - nyújtott át egy kis arany mikrofonos nyakláncot, amit még apum vett nekem Szöulban.

 - Köszönöm, szia - indultam el, majd a sarkon befordulva, ahol már nem láthatott teleszívtam levegővel tüdőmet, ekkor fel is hangzott a zene a színpad felől, ami az ünnepélyes diplomaosztó kezdetét jelezte. A nyakláncot nyakamba tettem, majd felmentem a színpadra, mikor az igazgató szólított. Elkezdtem a formális beszédet, amit csak úgy a kezembe adott a negyvenes éveiben járó nő, aki már öt éve az igazgatói székben ült, de annyira elgondolkodtam YoonGi miatt a dolgokon, hogy leengedtem a papírt és saját magamtól mondtam a szavakat. - Nem szeretem az előre megírt beszédeket, az életben is spontánnak kell lenni, nem? Szóval, kedves évfolyamtársaim, akiknek szintén sikerült, amiről én már tíz éve álmodoztam, nagyon sokáig dolgoztunk, hogy itt lehessünk, nem igaz? Akkor most jön az a rész, amit minden diák csinál egy tanév végén, elfelejtjük a tanultak háromnegyedét - halk nevetésbe kezdett az amúgy halk tömeg előttem. - Na, de mindegy, nem erről kellene beszélnem. Mindenki egy céllal megy az életben előre, akármi is legyen az, muszáj, hogy mindig előttünk lebegjen. Nem hunyhatjuk le a szemünk, hogy ne lássuk e célt, mindig felszegett állal haladjunk - végig néztem a tömegen, helyeslő bólogatásokat figyeltem meg, majd a szőke fejen akadt meg a szemem. - Tapasztalatból mondhatom, hogy megéri. Megéri várni a csodára, a célok elérésére. Lehet, hogy nehéz az út, de az utolsó pár méteren már nem szabad feladni. Nem számít, hogy már a fájdalomtól szétesünk, hogy már csupán négykézláb érünk el a vonalig, meg kell csinálni. Tíz éve nem hittem, hogy itt fogok állni talárban és ezt a beszédet fogom mondani valóban. Benne volt a tervben, de úgy véltem tizenkettedik év végén megbukok - újabb nevetés hullám vette kezdetét. - Köszönöm azoknak, akik támogattak végig - pillantottam szüleimre és testvéremre. - Köszönöm azoknak, akik akár egy hét leforgása alatt csodásabbá tették az életem - visszaterelődött tekintetem YoonGira, aki halványan elmosolyodott. - Nem lehet minden pillanat az életben szivárvány és boldogság, de azokat a kivételeseket tessék megjegyezni, tessék megköszönni azoknak, akik létrehozták a szép momentumokat ebben a rohadt hosszú, rohadtul unalmas életben. Luna Wilson voltam, köszönöm, hogy végig csináltátok velem ezeket a nagyon nehéz éveket az egyetem épületében - félreléptem a mikrofontól, majd meghajoltam kissé. Tapsvihar tört ki a néhány helyen bekönnyezett tömegben. Lementem a színpadról, leültem a helyemre, megvártam, míg engem szólítanak fel a színpadra a diplomám átadásáért, majd visszatelepedtem ugyanúgy a székek egyikére.
Mikor véget ért az ünnepélyes átadó szétszéledt a tömeg, de ismerős arcot fedeztem fel benne.
 - Elena? - fogtam meg a lány vállát, aki megörült nekem azonnal. - Mit keresel itt?
 - Az unokatestvérem is most végzős itt, az ő diplomaosztójára jöttem a szüleimmel - mosolyodott el.
 - És mi a helyzet a barátoddal?
 - Aidennel? Hát szakítottunk. Tíz éve megcsókolt valaki részegen, nem tudom, hogy mondtam-e már, és azt nem azonnal árultam el neki, csak egy év múlva. Azzal az indokkal, hogy bennem nem lehet megbízni, szétváltak útjaink - keserű mosolyra húzódott előző vigyora. - Jól vagyok, ennek már kilenc éve. Még kicsit bűntudatom van még mindig, de ezzel élek tovább - szülei szóltak neki, így újra átölelt. - Gratulálok a diplomádhoz, jó volt találkozni. Bocsánat, hogy nem mondtam el akkor a szakítást, amikor történt - integetve tűnt el az egyetem területét elhagyó emberek között. Szüleim keresése közben egy talárba öltözött lányt pillantottam meg, kinek arcát már láttam.
 - Talia! - kocogtam mellé, mire egy meglepődött pillantást kaptam. - Te is ide jártál mindvégig?
 - Ennyire elkerültük volna egymást? - nevette el magát. - Több éven át egy egyetemre jártunk, mégsem futottunk össze? Hát ez a lehetetlen definíciója - újra elvigyorodott.
 - Szóval te nem változtál semmit - húztam mosolyra szám szélét.
 - Pontosan. Ugyanúgy nekem kell a legérettebbnek lennem a családban, pedig már elköltöztem otthonról - felhúztam a meglepettségtől szemöldököm. - Igen, az egyetem mellett dolgozni is jártam, hogy végre eljöhessek a szülői házból, de még így is minden nap hívogat anyám, hogy mit csináltam aznap, mint valami számonkérés.
 - Csak aggódik. Tudni akarja, jól vagy-e - tettem vállára kezem.
 - Talán igazad van, viszont most mennem kell. Sietek az étterembe, ahol a családommal eszünk egyet a diplomám örömére - el is sietett, bepattant egy kocsiba, annak ablakából még integetett, mielőtt eltűnt volna a látóteremből. Ekkor mellém léptek szüleim és nővérem, hogy menjünk haza, viszont inkább a tömegközlekedést választottam, döntésemre három elkerekedett szempár volt a válasz. Elindultam, miután taláromat odaadtam testvéremnek. A metróaluljáróban vártam, hogy elém érkezzen a szerelvény, és mikor egy szabad helyet elfoglaltam az ülésen, nekidöntöttem fejem a metró oldalának. Becsapódtak az ajtók, és enyhe zakatolással haladtunk a következő megálló felé. A vagonban nem beszélgetett senki, csupán csendben várták a megfelelő megállót, akár az alvajárók. Tudják, merre akarnak menni, de ha tennél fel egy kérdést nekik, már magát a kérdést sem értenék. Egy satufék rántott ki mindenkit a merengéséből, mikor a következő megállónál megállt a metró, kinyíltak az ajtók, páran felszálltak, majd haladtunk is tovább. Érzékeltem, hogy leült mellém valaki, de addig, míg nem szólt hozzám, nem néztem az egyénre.
 - Luna? - az ismerős hang felé fordítottam a fejem. - Luna! - örült meg nekem Roxane. - Hogy vagy?
 - Ah, szia, Roxane. Jól, jól. Ma volt a diplomaosztóm - mosolyodtam el. - És te merre mész? Úgy tudom, nem errefelé laksz. Elköltöztél?
 - Gratulálok hozzá, gondolom, nehéz volt. Igen, el, Andyhez - szája sarkában apró mosoly jelent meg. - Kicsit összevesztünk tegnap, ezért csinálok neki egy jó adagnyit a kedvenc ételéből - emelte meg kicsit szatyrát kezében. - Amúgy ma találkoztam Lillyvel a boltban. Szerintem túllépett már a haláleseteken, valami pasival vásárolt és elmondása szerint, tökéletesen van már. Oh, én itt szállok - nézett körül gyorsan, realizálta a megállót. - Jó volt veled is találkozni - az ajtó visszacsukódása előtt épphogy le tudott lépni a metróról, elmosolyodtam.
Leszálltam a megfelelő helyen, majd a következő vonat felé sétáltam. Teljesen olyan érzésem volt, mint akkor tíz éve ugyanígy jöttem haza, az agyamban a hét fiú emléke, akikről azt hittem, hogy álombeliek voltak csupán. Megálltam, hogy a menetrendben megnézzem pontosan melyik vágányról indul vonatom, mikor egy újabb volt osztálytárs tűnt fel mellettem.
 - Mindenki ma jelentkezik be? - nevettem el magam, amikor Sarah lépett mellém. - Hogy vagyunk mióta utoljára találkoztunk?
 - Jól, éppen megyek a rokonokhoz vidékre. A rendőrségről jövök, szóval remekül alakult a mai napom. Ne is kérdezd inkább, a lényeg, hogy lezártam a múlt egyik sebét, mély kötések alá dugtam. Úristen! - ránézett órájára. - Le fogom késni a vonatom! Én megyek is, majd beszéljünk neten, rád írok, amint lesz wifi - azzal a lendülettel el is futott, elkuncogtam magam a történésen. Jómagam is felszálltam a megfelelő vonatra, majd ahelyett, hogy zenét hallgattam volna böngésztem kicsit a szociális médiát, ahol Tess eljegyzési posztját pillantottam meg. Forever, my love. - állt a kép felett, amelyen Tess és Chris szerepelt. Szóval ezek ketten együtt maradnak még egy ideig. Elvigyorodtam a kijelzőm előtt. Sóhajtva mélyesztettem zsebembe telefonomat, az ablakon bámultam kifelé, míg el nem indult. Ekkor szemem sarkából láttam, hogy egy alak megáll a sorban, engem figyelt. Elfordítottam a fejem az illető felé, de azonnal megbántam a döntésem.
 - Szabad? - rávágtam volna, hogy nem, de nem szólaltam meg, csak kicsit arrébb húzódtam. Újra az elhaladó fákat, növényeket, épületeket és embereket figyeltem odakint, amit nagyon is szerettem csinálni. Elmélyülhettem volna a formákban, amiket eltorzított a sebesség, a színekben, amelyeket az összemosott. - Luna? - szólt halkan hozzám a mellettem ülő YoonGi. - Visszamegyek Szöulba.
 - Menj - jelentettem ki anélkül, hogy ránéztem volna, eléggé közömbös hangnemben.
 - Felejts el minket, hetünket akkor - felállt a székből.
 - Úgy lesz - még mindig az ablakon bámészkodtam.
 - Legalább rám néznél kicsit utoljára? - mikor elfordítottam fejem, az ő arca egész közel volt, aztán egy csókot nyomva ajkaimra szállt le a vonatról. A mellettem lévő ablak mellé sétált, zsebre tett kézzel állt, az arcomat nézte, majd mikor az ajtók becsukódtak kabátjából kivette kezét, abból egy nyakláncot véltem felfedezni, ahogy lóg a levegőben, az én nyakláncomat. Mellkasomhoz kaptam és valóban nem találtam a nyakamban az ékszert. Visszafordítottam fejem YoonGi felé, szájával tátogni kezdett. Még találkozunk - olvastam ki szavaiból. Kezemet az üvegre tapasztottam, ekkor pedig elindult a vonat, odakint integetni kezdett, mire tenyerem lassan lecsúszott az átlátszó felületen. Sóhajtottam egy nagyot, ajkaimon még mindig az ő csókjának ízét éreztem. Még találkozunk?

- ~ -

Egyedüllét, düh, halál, felelősségvállalás, erőszak, bűntudat, álom valóra válása, majd szerte foszlása. Az idő begyógyíthatatlan sebeket hagyhat. Szereplőinknek mégis túl kellett élni ezeket.
Tess egyedül volt, míg nem vőlegényre talált. Roxane dühös volt még a szélre is, hogy miért mozog, de rájött, hogy a szerelemért megéri lenyugodni kicsit. Katy depresszióba mélyülve véget vetett életének és inkább a halálba menekült. Taliának előbb fel kellett nőnie, hogy rájöjjön, később az élet pofonokat osztott volna, amiket ezért elkerült. Sarah erőszak áldozata lett, melyet soha ki nem törölhetett az elméjéből, viszont tíz évvel később ezeket a sebeket végre begyógyíthatta. Elena egy későn elárult apró csók miatt bűntudatban élte le élete egy részét, hiába. Luna álma, hogy eljusson Dél-Koreába teljesült, viszont ott kellett hagynia az országot, hogy visszatérjen normális, átlagos életébe, de aztán tíz évvel később megjelent előtte életnagyságban egy régi emlék, hogy aztán újra elölről kezdje a feledést. Vagy mégsem?

19.rész - Everything is in the place - Vége (1/2)

/Sarah pov/

Nagyokat nyeltem, ahogy a szemembe nézett, nem szökött ki egyetlen szó sem a számon percekig.
 - Miért kérdezed ezt ilyen hirtelen? - nyögtem végre ki.
 - Nem érted, hogy szinte megmentettél jó pár évnyi szenvedéstől? Pedig én hogy bántam veled, ezért gondoltam, hogy biztos érzel valamit, vagy nem? Mindegy, csak felejtsd el a kérdésemet - kelt fel és trappolt a szobájába, én felültem és távolodó alakja után pillantottam, amint becsapta a helyiség ajtaját. Összerezdültem a csattanó hangra, majd felálltam és a fafelülethez léptem. Bekopogtattam rajta, nem hallottam semmi választ, mégis benyitottam. A ház tulajdonosa a franciaágyán feküdt, lehunyt szemekkel, az ágy mellé álltam, hallgattam egyenletes szuszogását. Helyet foglaltam a puha felületen a lába mellett, jobbra fordítottam a fejemet, meg sem mozdult, nulla reakciót adott.
 - Mi van, ha azt mondom, valóban érzek valamit és a kérdésedre pedig igent felelek? - ekkor két kéz megfogta a vállaimat és elrántott. Hirtelen valahogyan Jay felém kerekedett, én meg mellkasomhoz szorítottam kezeimet a meglepettségtől. Az ágyon feküdtem, ő pedig fejem mellett tenyerelt kezeivel. - Miért kellett alvást színlelned?
 - Hogy kimond, amit előttem nem akartál - könyöklésbe ment át, így közelebb került arcomhoz. - Azt mondtad, igen? - a szívverésem hirtelen felgyorsult, szinte a torkomban éreztem a szívem dobbanásait, mintha kitörni készült volna testemből, az sem segített rá, ahogyan bámult rám, de nem akarta rólam levenni tekintetét. Alsó ajkamat beharaptam, próbáltam máshova nézni, kikerülni éles pillantását.
 - Igen - jelentettem ki végre azt, amit hallani akart, ekkor pedig félredöntötte fejét és elvigyorodott. A legaranyosabb vigyort láttam magam előtt, amitől nekem is felfelé görbültek szájsarkaim. Aztán az a száj közeledni kezdett enyém felé, kezeimet leszorította sajátjaival, úgyhogy még ellenkezni sem tudtam volna. - Én most akkor a barátnőd lettem? - nem felelt csupán összeérintette ajkainkat, ami nekem felért egy helyeslő válasszal. Már nem is kellett, hogy fogja kezeimet, mert nem akartam ellökni, elmélyítette csókunkat, nyelveink pedig heves párbajt vívtak egymással.
 - Boldog újévet - szakította meg egy pillanatra a csatát, majd visszatért cselekvéséhez. Tudom, mit tett velem, de én akartam lenni az, aki végre megszakítja a sort, még hogyha ezzel mellette is kell maradnom a fájdalmak után. Ha elhagynám, visszaesne, és csupán megtenné, amit velem egy másik lánnyal, és egy újabbal, és még eggyel. Megállítottam a folyamatot, remélhetőleg.


/Tess pov/

December harmincegyedikét írtunk már, én meg olyan egyedül éreztem magam, mint egy hajléktalan. Az utcán sétálgattam, hátha összeakadok egy ismerőssel, egy kis beszélgetés reményében. A Time Square közelében jártam már, mikor a tömeg nőni kezdett körülöttem, minden ember a nagy visszaszámlálást várta oly bőszen, amely nem sokára el is kezdődött. Minél előbb át akartam verekedni magam a tömegen, nehogy a végén egy ismeretlen az alkohol hatása miatt az én számat találja meg. Annyira sikerült kiérnem a tömegből, hogy már rendesen kaptam levegőt. A tömeg legkülső körívében maradtam, hogy azért ne egyedül ünnepeljem a szilvesztert. A végső tíz másodperc kezdődött el ekkor, az egész emberség egyként kántálta visszafelé a számokat, néhányan kicsit túl lelkesen az alkohol és a hideg hatására. A nagy kivetítőn megjelent a kettes szám, ekkor egy kéz telepedett vállamra, hirtelen megfordultam, a tulajdonosa pedig életnagyságban állt előttem, aki nem más volt, mint Chris. Ledöbbentem, azt hittem, csupán hallucinálok, biztos csak képzelődtem. Elmosolyodott, majd megcsókolt, mikor a egyként szóló tömeg elordította magát, hogy boldog újévet. Újra az ellenállhatatlan ajkait érezhettem sajátjaimon, ismét a meleg érintését tapasztalhattam, megint azt a forróságot árasztotta szét testem, amit mindig is, mikor a közelemben van.
 - Hogyan találtál meg? Hogy kerülsz ide egyáltalán? Nem úgy volt, hogy még maradsz? - tettem fel sorba a kérdéseimet, mikor átölelt.
 - Most legyek nyálas romantikus? A szívem hozzád vezetett. Előbb hazaengedtek amúgy, így végre láthatlak - szorított újra magához. Fejemet mellkasába fúrtam, beszívtam édes illatát. - Hiányzott az aranyos szuszogásod. Elmegyünk hozzátok, hogy ne legyünk a hidegben? - ajánlotta fel, mire bólintottam egyet. Ahogyan elhaladtunk a nép mellett, megpillantottam Lillyt egy fiúval beszélgetni, és osztálytársnőm mosolygott. Elhajlítottuk útvonalunkat a páros felé, érkezésünkre pedig a lány nem számított, de mégis örömmel fogadott engem és a nem rég hazaérkezett barátom.
 - És Lilly, ő ki? - fordítottam a fejem a magas, helyes fiúra.
 - Itt találkoztunk, mindketten egyedül voltunk és elkezdtünk beszélgetni. Amúgy Thomas - tekintett fel az említett személyre.
 - Erős leszel, Lilly? - húztam apró mosolyra a számat, miközben barátnőmre néztem. - Fel fogsz vidulni? - bólintott mosolyogva, persze a két fiú nem értette, de az Elenának, és a saját magának tett ígéretére emlékezett még ő is. - Akkor rendben. Legyetek jók - ott hagytuk őket, elmentünk a lakásunkig, a szobámban lévő ágyra telepedtünk, mellkasára tettem fejem, mialatt ő átkarolt. Végre tudtam aludni egy jót úgy, hogy az ő szívverését hallhattam végig. Nem tudtam, meddig marad mellettem, hogy meddig hallgathatom azt a finom lüktetést, akár tíz évig éhen-szomjan állapotban is, de örökké ebben a pózban maradt volna.


/Roxane pov/

A temetésen elhatároztam, hogy leszokok a cigarettáról, hogy nem lesznek dühkirohanásaim. Ahogyan eljött a szilveszter éjszaka, egyre jobban körvonalazódott bennem, igen, ez egy új év lesz.
Andyvel találkoztam a téren, az utolsó visszaszámlálásnál együtt akart velem lenni. Közben emlegette, hogy mennyivel visszafogottabb vagyok, hogy alig szívtam néhány szál cigarettát. Még akkor sem idegesítettem fel magam, mikor nekem jöttek, vagy leöntöttek valamilyen alkohol tartalmú itallal. Visszafojtottam ezeket, ahogyan a doki is mondta, elszámoltam tízig, kicsit segített, de nem fog örökre. Lassan annyi düh gyűlt bennem, amit csupán visszatartottam barátom kedvéért, már a kivetítők fénye is zavarni kezdett.

 - Tudod, kiengedheted, ha már nagyon nem bírod, csak ne üss meg senkit - kulcsolta össze ujjainkat. Az elkövetkezendő tíz perc tartozott még az évhez. Már csupán tíz perc és az új én jelenik meg. Vagy olyan leszek, mint akiknek semmi nem valósul meg az elhatározásukból, akik folytatják ugyanúgy, maguk mögött hagyva ígéretüket? Felnéztem a gömbre, mely a legmagasabb épület tetején ereszkedni kezdett, jelezve, nem sokára új esztendő jelenik meg a naptárakban. Andy vállaimat megfogva maga felé fordított, kezeit leengedte, mikor felnéztem íriszeibe. Elmosolyodott. - Bármi is lesz jövőre, akár sikerül, akár nem a változás, én melletted leszek, mert együtt akarom végig csinálni ezt veled. Ha szükséges én is megváltozom érted. Emlékszem még az első találkozásunkra, mikor azonnal beléd szerettem. Amúgy nem is hittem az első látásra szerelemben, te mutattad meg, milyen is ez - megpuszilta homlokomat a hajamon keresztül, majd újra csupán elmosolyodott. - Annyira szerencsésnek érzem magam, hogy az enyém lettél - a gömb még lejjebb ért, már csupán pár másodperc választott el az újabb tizenkét hónaptól. Mindenki egyre jobban remegett, hogy végre elordíthassa magát, hogy köszönthesse az újévet, mint egy új, de régi barátot. Arcomra futtatta tenyerét barátom, mikor a tömeg kántálni kezdte a három utolsó másodpercet együtt. - Örökké melletted maradok, nézzük meg magunk tíz év múlva, én még mindig ott leszek az oldaladon - elkiabálta magát a nép, mire egy elmélyített csókot adott párom, ami számomra felért egy viaszpecséttel ígérete borítékán. Tíz év múlva ugyanitt, szerelmem.


/Luna pov/

Már reggel kilenckor a reptéren elhelyezett székek egyikén üldögéltem, míg apám megkereste a megfelelő kaput számunkra. A fejfájással küszködtem, amit a tegnapi ivászatomnak köszönhettem. A lábamat bámultam, ahogy egy bizonyos ütemre mozgattam azt. Aztán távolról meghallottam a nevemet, képzelődésnek vettem, mivel nem apum hangját ismertem fel benne. Újra megszólalt, így ezúttal tudni akartam, ki szólongatott. Felálltam és az ismerős szőke fejet vettem észre a tömegben felém közeledni, kissé elnyílt szám a látványra.

 - Mit keresel itt? Elköszöntem már - csodálkoztam el, mikor elém lépett.

 - Én még nem - lihegett egy sort, majd folytatta. - Ez a tied, egy zene van rajta, hallgasd majd meg a gépen, ha tudod - nyújtott át egy MP3 lejátszót.
 - Meg fogom - tettem el a készüléket kabátzsebembe.
 - Luna, ha nem kellene iskolába menned, megkérnélek, hogy maradj, mivel a fiúk csupán miattad jelentek meg nálam, újra elmentünk a városba, csakis miattad. Engem is megváltoztattál, nem kicsit felforgattad a mindennapjaimat. Szóval Luna, ha megkérnélek, hogy maradj és nem lenne muszáj menned, itt maradnál, velem? - megfogta kezeimet, lenéztem a hideg ujjaira, amiket már enyémek melegítettek.

 - Ha nem lenne semmi dolgom New Yorkban, ha nem lennék már gimis, én - nyeltem egy nagyot. - maradnék - ekkor ajkaimra csókolt, megszorította kézfejeimet, mire lehunytam szememet és már csupán az édes ajkait éreztem. Lelassult az idő és melegség töltött el azonnal.

 - Ez lemaradt éjfélkor. A szurkolólányaid pedig a büfénél vannak - távolodott el ajkaimtól és biccentett a fiúk felé, oda is integettem, de ők úgy tettek mintha nem minket figyeltek volna. - Luna - fogta kezei közé arcom. -, én elengedlek, de ígérd meg, hogy minden nap írsz vagy hívsz vagy muszáj lesz vállalnod a következményeket - bólogattam hevesen, mire átölelt. - Ne felejts el minket - suttogta fülembe. - Vigyázz magadra az úton - eresztett el, majd a fiúk felé sétált, én pedig távozó alakját figyeltem.

 - Mehetünk? A négyes kapu a miénk - lépett mellém apám, amitől kicsit összerándultam.

 - Persze - fogtam meg cuccaimat, majd követtem őt.

 - Egyszer majd bemutatsz annak a gyereknek, ugye? - felkaptam fejem kérdésére. - Szerinted nem láttam a jelenetet? Ugyan, én többet tudok, mint te azt valaha is hinnéd - nevette el magát.

 - Egyszer igen, egyszer - sóhajtottam, majd felszálltunk a gépre. YoonGi ajkának íze még mindig az enyémeken nyugodott és nem tudtam volna betelni vele. Az ablak mellé ültem ismét, kinéztem rajta, mikor pedig a gép elhagyta a talajt, a könnyeim elkezdtek gyűlni szememben, hogy aztán végig folyhassanak arcomon.

Elővettem a tőle kapott lejátszót, mikor már megengedett volt használni, és elindítottam a rajta található médiafájlt.

 - Szia, Luna - hallottam meg YoonGi hangját. - Nem tudom, pontosan mikortól is, de ez a dal motoszkált végig a fejemben, amit hála istennek meg tudtam írni és ha ezt most hallod, akkor oda is adtam neked. Sajnálom, hogy itt beszélek neked és nem a zene megy, de valamit el akartam mondani, amit talán élőben nem fogok neked közölni egy hamar, mielőtt még hazamennél. Beléd estem, igaz, te jöttél nekem többször is, mégis rám voltál hatással. Köszönöm, hogy újra összehoztad hetünket, köszönöm, hogy ugyanazzal a géppel repültünk, köszönöm, hogy egy újabb dalt hoztam össze miattad. Jóra fogom használni a továbbiakban. Viszlát, Luna Wilson, remélem, még találkozunk - ekkor pedig elindult a zene. Azonnal a sírás kerülgetett, mikor a srácok énekhangját hallottam meg. Sóhajtva néztem ki ismét az ablakon, aztán legurult egy könnycsepp az arcomon a szemem lecsukása alkalmával. Elaludtam. Most haza fogok menni és úgy fogok élni, mint az utazás előtt. Egy ajándék volt amúgy is ez az út apám főnökétől, akinek meg kell majd köszönnöm, hogy találkozhattam hét csodás emberrel, akik felvidították a mindennapjaimat. Nélkülük unatkoztam volna a hotelszoba rejtekében. Srácok,....viszlát...

Mikor nyitogatni kezdtem szemeimet, a nap erős fénye jutott el retinámig, ami miatt hunyorogni kezdtem. A fapadlón lassan nyúlt végig a napsugár, ami felébresztett. Felülve körbenéztem, osztálytársnőimet fedeztem fel, akik már javában ébren leledzettek a szobában, talán engem hagytak csupán aludni eddig.

 - Mi...mi ez? - dadogtam, amikor fejembe belehasított a fájdalom, összeszűkült szemekkel néztem körbe rajtuk, amikor Talia átnyújtott egy tablettát egy pohár víz kíséretében. - Miért van ilyen világos télen? - takartam el kezemmel a felém érkező fényt.

 - Tegnap elég sokat ittál, igaz? - ült le mellém Tess, értetlen fejet vághattam, mert folytatta. - Emlékszel egyáltalán valamire a tegnapból?

 - Milyen nap van?

 - Luna, már a sulinak is vége van. Július elseje van. Emlékszel? - kutattam emlékezetemben, de nem ugrott be semmi. Akkor a koreai utat csak álmodtam volna?

Mint a reggelinél megtudtam, éppen Lillyék házában tartózkodtam eléggé másnapos állapotban. Magyaráztak az esti ivászatunkról, viszont semmi emlékkép sem jött vissza.

Kicsivel később, a szülői kocsi felajánlás ellenére is, elindultam a vonatállomásra, vettem magamnak jegyet és felültem a legközelebb induló szerelvényre, hogy azzal hazamehessek.

Az ablakon kifelé bámultam, a vonatkocsi mellett elhaladó emberek mozgását figyeltem, mint mindig, ha vonattal utazok. Egy nő menésére figyeltem fel, akinek valószínűleg kényelmetlen magassarkú cipőkbe kellett belekényszerítenie lábfejét a nap huszonnégy órájában. Aztán egy kimérten lépkedő férfi cikázott végig a tömegen, akinek elég volt lépteit figyelni, hogy rájöjjön az ember, ez pénzes ember, persze drága öltönyéből levehető volt mindenki számára. Ekkor került a látókörömbe egy kislány, aki vígan ugrált virágos cipőjében az anyja kezét fogva, aki mosolyogva figyelte csemetéjét, miközben neki a lábai fájdalmas utat jártak be a folyamatos talpalástól, miközben csupán az anyai szerepét töltötte be. Igen sokszínű réteg fordult meg a vonatállomáson, amit szívesen elnéztem volna egész nap. Ekkor ki is húzott a pályaudvarról a vonat, a látványt pedig felcserélte a fák elsuhanó képe. Nem volt kedvem kivételesen zenét hallgatni, ezért csupán elmélkedtem és nézelődtem. Álmodtam volna az utazást, az egész találkozást? Körülnéztem a vagonban. Az előbbi nő, aki meg nem szabadulna cipőitől, míg ült, talpai tovább sikítoztak a szabadságért. A férfi az öltönyben, aki még az utazás közben sem pihenne egy kicsit, a laptopját böngészte vagy telefonján ügyeit intézete. A kislány pedig a kint elhaladó dolgokra bökdösött az üvegfelületet összemaszatolva kis ujjával, a gyermek anya pedig bőszen helyeselt neki mosolyogva. Mennyi féle ember létezik...

Annyit merengtem, hogy már le is kellett szállnom. Tovább sétáltam házunk felé, közben táskámból elő akartam halászni telefonom a szüleim értesítésére az érkezésemről. Ekkor megmarkoltam a zsebben egy kis dolgot, amit ki is húztam a táska mélyéről. Egy MP3 lejátszót találtam egy belőle kilógó fülhallgatóval. Úgy gondoltam, azért ismerős, mert szüleimtől kaptam valamikor az elmúlt időkben, ezt álmodhattam bele a történetbe. Viszont bekapcsolásakor egyetlen médiafájlt mutatott ki, megtorpantam.

16.rész - Promises

/Luna pov/

Jó pár óráig csupán sétáltam fel s alá a szobámban, néha megálltam az ablakom előtt, kinéztem rajta, de folytattam az utamat. Nem voltam fáradt, csupán mondhatnánk azt, hogy unatkoztam. Leültem a padlóra, mikor megcsörrent az ágyon tartózkodó telefonom. Elkerekedtek a szemeim a név láttán, melyet a képernyőn fedeztem fel.

 - Szia, Luna. Van kedved eljönni velem valahova? - szólt bele YoonGi, JiMin kérésének eleget téve igent mondtam neki, majd folytatta. - Öltözz fel melegen, lent várlak a hotel előtt - le is tette. Úgy tettem, ahogy kérte, fekete farmeromat eléggé melegnek éreztem, aztán felvettem kabátomat, annak zsebébe csúsztattam telefonomat, szokásosan bezártam az ajtót és leszánkáztam a lépcsőkön, elköszöntem YuRitól, majd kint az ismerős kocsi várt rám, tulajdonosa pedig nekidőlt a jármű oldalának. - Mehetünk? - bólintásom után beültünk, majd vártam, hogy elmondja, hova is megyünk. - Tudom, hirtelennek tarthatod most a meghívást, viszont muszáj ma mennem és szeretném, ha elkísérnél - meglepődtem mondata súlyán, ahogy mondta, ki lehetett érezni szavainak fontosságát, komolyságát. Kocsikáztunk már ideje, egy fél óráig a környék ismerős volt, mivel Szöulon mentünk keresztül, de utána már egy fa sem volt ismerős.

 - Hova megyünk? - kérdeztem meg egy óra után, amikor már kínosan sokáig volt csend.

 - Daegu egyik körzetében laktam gyerekként, elköltöztem onnan, mikor volt rá elég pénzem, de most oda vissza kell mennünk - hallgatott el.

 - Megkérdezhetem, hogy miért? - szólaltam meg kicsivel később.

 - Bemutatlak a szüleimnek - nézte továbbra is az utat magunk előtt, de mellkasa levegővétel közben megváltozott. Tudtam, hogy temetőbe megyünk, mert tudtomra adta már, hogy szülei meghaltak. Csendben ültem a továbbiakban az ülésben, néha a tájat csodáltam, néha YoonGira terelődött tekintetem. Frusztrált arckifejezéssel ült, mint akinek mondanivalója van, de mégsem ereszti azt ki magából.

Több óra múlva leparkolt egy temető előtt, ahogy sejtettem, kiszálltam és azonnal átszaladt rajtam egy hideg fuvallat. Beléptünk a területre, ott követtem őt egy páros sírig, amin valószínűleg szülei nevei álltak.

 - Luna, ők itt a szüleim. Anya, apa, ő itt Luna - húzta mosolyra száját, majd letett egy csokrot a sírra. - Nem vagyok bolond, nehogy azt hidd, de lehet, hogy hallanak azért mégis - pillantott felém.

 - Nem nézlek bolondnak. Én is mikor egyedül járok ki a temetőbe, otthon, beszélgetek az elhunyt szeretteimmel - tettem vállára kezem, amit egy halvány mosolygással hálált meg.

 - Anya, apa. Miért kellett nektek így itt hagyni engem? - simogatta végig a kőből készült sírt. - Annyi mindent megígértem nektek, amit nem tudtam időben teljesíteni - csuklott el a hangja, majd leguggolt.

 - YoonGi ők most is látnak, most is tudsz nekik bizonyítani még - szólaltam meg halkan. - Nem szabad azt kérdezni, hogy miért nincsenek itt, miért mentek el. Azt kellene kérdezned, látják még, hogy mit csinálok meg a kedvükért - guggoltam le mellé.

 - Két éve ma, hogy elmentek. Azóta próbáltam munkát találni magamnak, hogy ne a szüleim rám hagyott pénzéből kelljen élnem. Próbáltam bizonyítani, hogy felnőttem, hogy meg tudok állni a saját lábamon bármi segítség nélkül, de nem megy. Olyan messze akartam költözni tőlük amennyire lehetséges, hogy ne tőlük függjek, túl messze mentem - felegyenesedett, zsebre tette kezeit, de én guggolva maradtam.

 - Miért nem maradtál a szüleiddel otthon? - bámultam a síron szereplő neveket. - Miért akartál elköltözni?

 - A tinédzserek fele alig várja, hogy elérjék a felnőttkort, hogy végre elköltözhessenek, aztán csak később bánják meg a lázadozásukat. Én is ebbe a hibába estem. Incheonig menekültem, hogy a szüleim ne parancsolhassanak nekem, utána meg megbántam az egészet, ahogy sejthető volt - sóhajtott egyet. - De gyere menjünk - nyújtotta ki kezét felém.
Felnéztem szemeibe, aztán kezére. Megint az az az erős lüktetés hangzott fel mellkasomban, elkezdtem felé nyúlni félénken, amikor éreztem, egyre jobban gyorsul a szívverésem, aztán lassan felhúzott maga mellé, mikor is megfogtam a kezét.

 - Miért ver ilyen gyorsan a szíved? - érezte meg csuklómon a vérem gyors áramlása közbeni lüktetést.
 - Biztos megint magas a vérnyomásom - kaptam el a kezéből a sajátom.
 - Luna, köszönöm, hogy kérdés nélkül eljöttél velem ide - szünetet tartott, de láttam folytatni akarja, ezért nem szólaltam meg. - Tudom, hogy haza kell menned és én szeretnék...jó utat kívánni - sóhajtott egy nagyot.
 - Köszönöm, és tudod, egy barát mindent megtesz kérdés nélkül.
 - Azok volnánk? - bólintottam, mire elmosolyodott. - Ennek örülök. Menjünk haza, barátom - beszálltunk a kocsiba, majd el is gördült a jármű a temető elől. Jól esett, mégis fájt, hogy barátjának nevezett.


/YoonGi pov/

Elvittem őt a hotelig, de addig is a kocsi rádiója szólt a háttérben, hogy mégse legyen síri csend a járműben. Több órán keresztül vezettem visszafelé, néha-néha megszólaltam, megkérdezve, hogy vegyek-e neki valamit enni, de csupán megrázta a fejét, majd tovább nézte a kinti tájat.
Nem tudom, hogy mit tett velem ez a lány. Egyszerűen megnyílok neki akaratlanul is, ha valamit kérdez, amit már nem tettem meg jó pár éve az előző barátnőm óta. Az érzéseimet nem tudnám szavakba foglalni, mert még magam sem tudom, mit érzek legbelül.
Közeledtünk egy hídhoz, ami egy kisebb folyó felett ívelt át, ezért leparkoltam a közelében. Kérdően nézett rám Luna, amint feleszmélt a gondolataiból. Kiszálltam, majd jeleztem neki, hogy jöjjön utánam. A híd hideg fémkorlátjánál álltam meg, a vizet nézve vártam, hogy Luna is mellém érkezzen.
 - Édesapám állt meg mindig itt, amikor Szöulba mentünk valami folytán. Mesélt nekem a régi időkről, amikor ő volt gyerek. Mesélt arról, hogy látta ezt a hidat épülni is - elmosolyodtam a kedves emléken, míg Luna figyelmesen figyelte a mesélésemet. - Majd én is olyan jó szülő akarok lenni, mint az enyémek voltak.
 - Az leszel, csupán egy jó partner kell ehhez pluszba - mosolyodott el, majd összerezzent. - Megyünk? Kicsit hideg van - biccentésemre elindult az autó felé gyors léptekkel, én is odavánszorogtam a járműhöz, majd tovább hajtottam. Egy kis ideig ismét csend ült a kocsiba, viszont láttam Lunán mondhatnékja van, nem mondja ki. - Mi a baj? - szólaltam meg Szöult területén.
 - Kevesebb, mint egy hete ismersz, miért mutatod meg nekem a gyerekkorod? - nyögte végre ki, felém fordult.
 - Megváltoztattál egy kicsit - néztem az utat továbbra is.
 - Kérlek, ne próbáld meg elhitetni velem, hogy egy koreai drámába csöppentem, ahol minden tökéletesen megy, mert a két a két főhős egymásé lesz. Kérlek ne, tudom, hogy én nem afféle világban élek. Én csupán egy amerikai lány vagyok, aki turista itt Szöulban, aki elsején már haza is megy és minden ugyanúgy marad, mert semmire nem volt hatással itt.
 - Megértettem - végszavamra le is állítottam a motort a hotel parkolójába érve. Szállt volna ki, de ismét szólásra nyitottam a számat. - Luna, egyet megígérnél azért nekem? - megfogtam karját, visszatartva őt a haladástól. Nem nézett rám viszont megdermedt abban a pózban, amiben volt éppen. - Csak ne felejts el minket.
 - Ha nem felejtelek el titeket, akkor még jobban fog fájni, hogy itt kell hagynom titeket. Ezért is mondtam azokat a dolgokat. YoonGi, találkozzunk mind szilveszterkor, de addig ne. Szia - kinyitotta az ajtót, a hideg levegő azonnal beáramlott.
 - Luna, kérlek, csupán ígérd meg - szorítottam továbbra is karját, rám nézett végre.
 - Nem foglak, megígérem - mosolyra húzta a száját, majd el is engedtem. Kiszállt, becsukta az ajtót, majd egyedül maradtam a gondolataimmal. Haza furikáztam, majd egyenest a kis zugomban foglaltam helyet, a nyakamba helyeztem fejhallgatómat, aztán hátra dőltem egy kicsit a székben.

Luna összes mondata lejátszódott újra a fejemben, amikor lehunytam a szemem és ez olyan löketet adott a komponáláshoz, hogy hajnalig meg sem álltam.
Néha-néha leszaladtam egy flakonos vízért a konyhába, majd feltornáztam magamat a lépcsőkön és újra folytattam, ahol megszakítottam.
Hajnali ötig a székben ültem, próbáltam mindent bele adni, hogy a megírott szövegre rá tudjam illeszteni a zenét, és pontosan öt óra huszonhárom perckor kész lettem a dallal. Már csupán valakiknek fel kellene énekelnie, hogy teljesen kész legyen és végre befuthassak vele, így a szüleim odafentről is büszkék lennének rám. Anya, apa, büszkék lesztek rám, ezt garantálom nektek.


/Katy pov/

Semmit sem aludtam este, ezért a plafont bámultam egész végig éjszaka, kielemeztem minden egyes kis egyenetlenséget, amit felleltem rajta. Néztem, ahogyan eltűnt minden fény a fehér felületről a naplemente alkalmával, aztán a napfelkelte által előkerülő fénysugarak világították be ismét a kórtermet a reggeli órákban. Megkezdődött a folyosón a nagy nyüzsgés is. Aztán két ismerős arc jelent meg az ajtóban, mikor a látogatási idő is elindult.
 - Mit kerestek itt? - fordultam a szüleim felé.
 - Hogy vagy, drágám? - lépett az ágy mellé édesanyám.
 - Ne tegyél úgy, mint akit most olyan hirtelen érdekel, hogy mi van a lányával, rendben? Azért akartam véget vetni az életemnek, mert amúgy is a születésem egy véletlen volt. Nem is vagytok még kész arra, hogy szülők legyetek. Minden veszekedés forrása én voltam. Szerintetek milyen érzés volt? Az összes vitátokat hallani? Amik rólam szóltak. Kérlek, inkább csak menjetek el, mert feladtam az életet. Törődjetek bele, hogy miattatok - összeszorítottam a számat, majd el is fordítottam fejemet, aztán anyám szipogását már nem is hallottam. Az ablak keltette fel az érdeklődésemet, ezért felkeltem és az infúzióállvánnyal együtt csoszogtam az üveghez. Kinyitottam azt, lenéztem. Túl magas. Legalább a harmadik vagy negyedik emeleten lehettem. Pont jó lesz. Nincs szüksége rám senkinek, ha mégis, akkor majd megértik. Az infúziót kioperáltam a kezemből, majd lassan felmásztam az ablakpárkányra, lenéztem, megcsapott a hideg decemberi szél, amitől libabőrös lettem azonnal. Nyeltem egy nagyot, újra és újra, mint valami hangoskönyv, ismétlődtek a szüleim veszekedéseinek mondatai a fejemben. Potyogni kezdtek a könnyeim le egyenesen a lábam mellé, az ablakpárkányra. Két kezemmel kapaszkodtam az ablakkeretbe, hajamat fújta a szél, majd sóhajtottam egy mélyet. - Hogy vagyok, anyu? Ez volt a kérdésed? Őszintén, halottan - elengedtem a fehér keretet, majd már csupán a hideg fuvallatot éreztem magam körül, ahogyan zuhantam, lehunytam a szemeim. - Én szeretlek titeket örökre, megígérem, anyu és apu.


/Sarah pov/

Rámorogtam a mellettem ülőre, aztán a dühös pillantásomat is megmutattam neki.
 - Tudod, egy kis kedveskedés, ami lássuk be nem őszinte, nem fogja velem elfeledtetni, hogy elraboltattál, majd megerőszakoltál, többször, hogy itt hagytál szinte megfagyni, hogy a rabszolgádként bármit megtehess velem - toltam el magamtól a tálcát, amint éreztem, hogy már nem kong a gyomrom.
 - Remélem, tudod, hogy innen nem szeretnélek élve kiengedni - kelt fel mellőlem. - Senki sem hiányoznál, igaz-e? Mivel még mindig senki sem keresett - indult meg az ajtó felé.
 - Élvezed, hogy ezt műveled velem, te beteg állat? - ordítottam utána.
 - Tulajdonképpen igen, ja és ne aggódj, nem zúgtam beléd - nevette el magát önbizalommal megtelve. Feltápászkodtam a matracról és az ajtóhoz rohantam. Ütni kezdtem a felületet, kimutatva így, hogy már elegem volt a dolgaiból, amiket velem művelt. Haza sem akartam menni, de a pincéjében sem akartam maradni. Kattant a zár és kinyitotta az ajtót, azonnal egy pofon csattant az arcomon. A kezemet a forró, égő területre simítottam, majd ingerülten a fogva tartóm szemébe néztem. - Haza akarsz menni esetleg? - megráztam a fejemet. - Akkor meg minek teszed tönkre az ajtót? - csendben maradtam. - Maradj így szépen, aztán majd elengedlek egyszer, megígérem. Ma jönnek hozzám vendégek, ezért maradj itt és csendben, de aztán este jövök - aztán visszazárta az ajtót és úgy tettem, ahogy mondta, leültem a matrac, persze csupán addig, amíg meg nem hallottam egy hangos beszélgetést. Hallgatózni kezdtem az ajtóhoz lépve.

/Lilly pov/

A gyász miatt alig ettem valamit, mert semmi étvágyam sem volt. Egész nap csak felidéződött bennem, amit aznap láttam, ahogy láttam őt meghalni, a szerelmemet.
Tess átjött hozzánk kicsit jobb kedvre deríteni engem. Nem sokat segített, de jó volt, nem csupán kinézni a fejemből egész álló nap.
 - Nagyon sajnálom, ami történt - simogatta meg a vállam. - Ez rosszabb, mint nálam, hogy Chris nagyon messze van, de egyszerűen nem tudom elhinni, hogy mi történt.
 - Én mondtam neki, hogy nem kellene bemenni abba az utcába, de ő mégis tovább ment - gyűltek a könnyeim, ahogyan az utolsó, hibás lépéseket tette meg emlékeimben barátom.
 - Lilly, mit szólnál, ha együtt elmennénk pszichológushoz? Nekem is kéne, neked sem árt. Kibeszélnéd a dolgokat, amik bent maradnának különben, mert ez így nem jó, hogy csak emészted magad itt a szobádban egyedül. Rendben? - nyújtott felém egy zsepit.
 - Ha jobb lesz, akkor menjünk - töröltem le arcomról az éppen lecsöppenni készülő könnyeket, majd orrom is kifújtam.
 - Én is veled megyek, megígérem, nem kell félned, jó lesz - mosolygott rám, amitől nekem is kicsit megjött az életkedvem, de a mosolygásom azonnal párom feledhetetlen vigyorát juttatta eszembe. Nyugodj békében, édesem.

14.rész - The first soju

*Luna pov*

A bevásárlóközpontból egy nyaklánccal, apum teli gyomrával és egy élménnyel teli nap végén távoztunk.

 - Apa! - biccentettem a sötétedő, éppen akkor havazó égre a taxi ablakán kinézve. - Sok éve már nem is volt fehér karácsonyunk New Yorkban - mosolyodtam el kicsit nosztalgikus hangulatba kerülve közben.

 - Nehéz lesz visszamenni egy hét múlva, ugye? - hangsúlyán a maradás akarata hallatszott.

 - Nagyon, apa, nagyon - sóhajtottam, majd a hotel parkolójába gördült a járművünk. Kiszálltunk, édesapám kifizette az utat a kedves harmincas éveiben járó sofőrnek, majd felkullogtunk a megfelelő emeletre, közben köszönve az előtérben tartozkodó, állandóan vigyorgós YuRinak, kinek energiaraktára kifogyhatatlannak látszik, aztán apum puszit nyomott homlokomra mikor becsuktam magam után az ajtót és már ment is nyomni az ágya lepedőjét.

A kanapén elheveredve néztem még egy ideig a csatornákat, aztán a belső szemhéjamat elemeztem én is, és elvesztem az agyam által kreált álmokban.

Másnap reggel a telefonom agyba hasító csöngése ébresztett. YoonGi neve jelent meg a kijelzőn. Irtózatos sebességgel való felvétele után TaeHyung és HoSeok ordítozott a készülékbe, a mondanivalójukból kivettem az előtérben való tartózkodásukat, ezért letettem, kitakaróztam, amit apum teríthetett rám az este folyamán, megnéztem az időt, miszerint még csak reggel nyolcat ütött az óra, majd a pulton díszelgő cetli mellett álltam meg legközelebb.

,,Legyél jó ma, boldog karácsonyt!", állt a papíron. Mosolyogtam egyet az üzeneten, ezek után felkaptam az egyik kedvenc fehér felsőm és pulcsim, a szokásos kiszaggatott farmerom magamra véve és kabátomat felkapva, bezárva a hotelszobát lesiettem az előtérbe. A fiúk örvendve köszöntöttek, és YuRi is nagyot derült rajtuk.

Mind kocsiba szálltunk, aztán próbálták megvitatni, hova is menjünk. Nem ismertem a várost, semmi jó helyet, ezért csupán hallgattam törzshelyemen ülve.

 - Karaokézzunk! - kiáltott fel, megtörve így a csendet, TaeHyung felpörgött hangulatban. Ötletét mindenki támogatta, ezért SeokJin beindította a motort és suhantunk is a megfelelő irányba. YoonGira pillantgattam az út alatt, aki fülhallgatójával a fülében fürkészte a tájat. Egy hétig láthatom csak őket még, ami nagyon soknak tűnik még, de egy pillanat alatt elszáll majd. Ha tudnék találni egy lehetőséget, hogy egyszerre két helyen is lehessek, megtennék bármit.

Ilyesfajta gondolatok jártak eszemben, mikor leállt a motor és kifelé pattogtak az emberek, jómagam is kiszálltam. Az épületen hangullal szerepelt a karaoke szócska, elég jó környéken is leledzett. Megálltam a járda közepén, majd a szőkeség mellé léptem, aki bevárt, míg a fiúk előre törtek.

 - YoonGi - fogtam meg karját, hogy maradjon helyén kicsit, felém fordult. - Egy hétig kell csak látnod még, utána eltűnök. Elsején utazunk haza apámmal, mert még itt akar szilveszterezni. Viszont addig szeretném jól érezni magam, ez meg is volt eddig. A lényege ennek az egész monológomnak, hogy azok után majd, hogy New Yorkba mentem volna felejtsetek el a srácokkal, rendben? Mert nem fogok tudni visszajönni, nincs pénzem arra, hogy utazgassak ide-oda a két ország között. Nem is lesz rá lehetőségem többet - nagy szemekkel figyelt. - Menjünk be és szórakozzunk egy jót - mosolyogtam rá, biccentett egyet a bejárat felé.

 - Merre jártatok, drágáim? - fordult felénk NamJoon, mikor mi is betértünk.

 - Ugye iszunk ma? - előzött meg YoonGi a válaszadás kikerülésével, a fiúk után eredt, akik már bementek egy helyiségbe, én meg kullogtam még a folyosón. Beléptem a szobába, ami hangszigetelt falakkal rendelkezett, egy plazma televízió tornyosult az egyik sarokban a falon, alatta egy karaoke gép, ami a tévéhez volt csatlakoztatva, és több, fekete mikrofon foglalt rajta helyet. A padlón elterülő szőnyegbe belesüllyedt a lábunk és a fa, lakozott asztal lábai is, majd leültünk a darabonként négy ülő helyes fekete bőrkanapékra, melyek merőlegesen egymásra a falhoz voltak tolva - kivéve TaeHyung, aki máris be akarta indítani a karaoke gépet. A helyiség árában benne volt négy üveg soju is, mint megtudtuk NamJoontól. Azok a kanapé előtti asztalon ékeskedtek, mellettük nyolc feles pohár sorakozott. Soha életemben nem ittam még ilyesfajta italt. Nem is tudtam, hogy engedik-e majd a fiúk - kiskorúságomra hivatkozva - hogy igyak, de meglepetésemre kétszer nekem is öntöttek. Az íze bejárta a szájpadlásomat is, és egész jól esett az utóízéhez képest.

Az egész napot ott töltöttük, a srácok remekül elvoltak, páran megmutatták rap tudásuk is. Nagyon sokat mosolyogtam rajtuk, talán ennyit még egyszer sem. Rengeteg új dalt is megismertettek velem, de párat már én is tudtam dudorászni. SeokJin nem ivott egy kortyot sem, mert ő volt az este sofőrje, viszont ahogy láttam YoonGi bepótolta barátja adagját is.

 - YoonGi miért iszik ennyit? - húzódtam suttogva JiMin mellé, mikor a kérdésem témája mikrofont ragadott.

 - Nem tudom, valami felzaklatta talán - fordult felém.

 - JiMin, segíts nekem lefogyni, kérlek - pillantottam a szőkeség felé, aki éppen ledobta fekete sapkáját a földre beleélve magát a zenébe. - Mert látom, te izmos vagy meg minden, biztos tudnál nekem segíteni - növeltem kicsit egoját, hogy a segítségét adja.

 - Segítek. Majd megbeszéljük a részleteket holnap. Most csak élvezd az estét - mosolygott rám. - De amúgy YoonGi miatt csinálnád, ugye? - kis szünet után folytatta, mert válasz nélkül hagytam. - Csak ígérd meg, hogy hazakíséred ma őt, mert ilyen állapotban nem engedném el egyedül, és akkor rendben vagyunk - már vigyáztam részeg emberre, viszont nem tudtam, mit fog hozni ez az alkalom, bólintottam.

*Sarah pov* (+18)

Gyomrom összerándult, mikor belépett ismét egy kis idő múlva a szobába. Átsuhant a hideg is a hátamon, mert nem tudtam pontosan, mi is következik, de egyet sejtettem. Fájdalom. Meztelenül álltam ott tehetetlenül, a bilincs nem engedett szabadulni. Nem akartam, nem is mertem volna.

A betonpadlón hallottam mezítlábas közeledését, minden egyes lépésénél összébb és összébb rándultam. Mellém lépett, a hideg fuvallattól, amit magával hozott, libabőr jelent meg rajtam. Végig simított arcélemen, a sötétben semmit nem láttam, de feljebb emelte államat. Az apró ablakon beszűrődő holdfény mégis megvilágította arcát, és egyúttal a mély barna szemeit is. A másik kezét felemelte végig futtatva zsibbadó karomon, majd csak a bilincs kattanását hallottam. A kezemet végre leengedhettem, a vér is lassan visszacsorgott belé. Megdörzsöltem a csuklómat, ami a fémtől fájdalmakban úszott.

 - A karmolásaidat akarom látni a hátamon az este után - suttogta fülembe, a matracra vezetett, lehuppantam rá, és mikor fekvő helyzetbe lökött félni kezdtem. A lábaim közé térdelt, a nyakamhoz hajolt.

 - Legalább a neved mondd el végre - mordultam rá halkan.

 - A nevem Jay, Sarah - harapott bele nyakamba, majd a vetkőzés félelmetes sebességét hallottam meg. - Miért nem akartál még megszökni innen? - éreztem meg meztelen felsőtestét a sötétben.

 - Még az általad okozott fájdalmak sem érik el az otthon átélteket, azért - válaszoltam neki egyszerűen. Ekkor merevedésére rá húzta az óvszert, aztán hozzám érintette, így megkezdődött egy újabb fájdalmas éjszaka. Ismét finomkodás nélkül hatolt belém, ami kicsit sem volt kellemes - ugyan miért lett volna? Nem figyeltem semmire, csak behunyt szemekkel viseltem a döféseit, körzéseit bennem. Néha egy apró nyögést kiengedtem, amit már nem bírtam magamban tartani, de nem éppen évezettel telieket. Véleményem szerint a célja volt, hogy engem kihasználjon, mint női lényt, és hogy magát eljuttassa a csúcsra. Nem tettem meg, amit kért. A kezeim szabadok voltak, de végig a matracba kapaszkodtam, hogy ne sírjam el magam. - Ez fájt - könnyeztem be alaposan, mikor elérte a célszalagját és kihúzódott belőlem. A fal felé fordulva elkezdtem sírni, szipogtam egyet minden egyes lüktetésnél odalentről.

 - Nem hazudtam, amikor azt mondtam, nem keresett senki téged - még egy kellemetlen döfés hatolt lelkembe. - Ezt tényleg sajnálom. De amiket veled műveltem eddig sajnálatosan nem tudom még - összeszorítottam az ajkaim, hogy ne szólaljak meg, hogy elfojtsam az újabb szilánkot, ami szívembe fúródott.

*Tess pov*

Szenteste alkalmából a külföldön tartózkodó barátom, Christofer kapott egy nap szabadságot, így videóhívást rendeztünk magunknak. Megfésülködtem, miután felkeltem az ágyamból, majd a számítógépem előtti székben foglaltam helyet. Vártam, hogy Chris is bejelentkezzen.

Tizenegy környékén megjelent a neve mellett a reményt adó kis zöld pont, majd a neve is, miszerint hívást kezdeményezett. Mosolygós arccal köszöntött.

 - Szia, szívem - szipogtam a kamerába, mert a látványától is azonnal meghatódtam. - Úgy hiányzol.

 - Ne sírj, Tess. Most itt vagyok - próbált nyugtatólag hatni.

 - Nem, nem vagy itt. Ugyanúgy egyedül vagyok a szobámban. Fizikailag és lelkileg is egyedül érzem magamat, mert nincs kihez szólnom, mikor itthon leledzem. Az anyámmal összevesztem megint, szóval nincs kivel beszélnem - sóhajtottam egy nagyot.

 - Nem kell már sokat várnod és együtt lehetünk, drágám - e mondata kicsit lenyugtatott. Még órákon át beszélgettünk, nevettünk, jól esett végre hallani hangját, de mikor elbúcsúztunk a másnapi koránkelése végett megsajdult a szívem. Még az elköszönés is több tíz percbe tellett, de mikor ténylegesen megszűnt a videohívás csak tovább néztem a számítógépem képernyőjét, szívszaggató látvány volt, ahogy eltűnt az elérhető jelzés a neve mellől. Egy perce volt elérhető. Tíz perce volt elérhető. Harminc percre volt elérhető.

Elhatároztam, hogy megsétáltatom egy kicsit a gondolataimat, ezért a közeli park felé vettem az irányt felvéve a kabátomat. 

Nem véletlenül. A hinta felé lépkedve a hóba süppedt a lábam, a fadarabról lesöpörtem az idő közben ráhullott fehér havat, és leültem rá. Az emlékek rohamoztak meg, miket Chrissel éltem itt át. A kihalt terület csak úgy kongott az emberhiánytól, még jobban egyedül éreztem magam. Több kilométernyi távolság volt köztünk a fél méter helyett, amit a másik hintáig elérő kezem meg is szüntetett volna. A kézfejeimet a hinta láncaira fontam, lassan lökni kezdtem magam lábammal. Bevillant percről percre, ahogy itt szaladgáltunk évekkel ezelőtt, ahogy az ölében ülve együtt lendültünk az égben. A könnyeim utat törtek maguknak végül, így a fejem is a hideg láncnak döntve engedtem őket szabadjára.