Jó pár óráig csupán sétáltam fel s alá a szobámban, néha megálltam az ablakom előtt, kinéztem rajta, de folytattam az utamat. Nem voltam fáradt, csupán mondhatnánk azt, hogy unatkoztam. Leültem a padlóra, mikor megcsörrent az ágyon tartózkodó telefonom. Elkerekedtek a szemeim a név láttán, melyet a képernyőn fedeztem fel.
- Szia, Luna. Van kedved eljönni velem valahova? - szólt bele YoonGi, JiMin kérésének eleget téve igent mondtam neki, majd folytatta. - Öltözz fel melegen, lent várlak a hotel előtt - le is tette. Úgy tettem, ahogy kérte, fekete farmeromat eléggé melegnek éreztem, aztán felvettem kabátomat, annak zsebébe csúsztattam telefonomat, szokásosan bezártam az ajtót és leszánkáztam a lépcsőkön, elköszöntem YuRitól, majd kint az ismerős kocsi várt rám, tulajdonosa pedig nekidőlt a jármű oldalának. - Mehetünk? - bólintásom után beültünk, majd vártam, hogy elmondja, hova is megyünk. - Tudom, hirtelennek tarthatod most a meghívást, viszont muszáj ma mennem és szeretném, ha elkísérnél - meglepődtem mondata súlyán, ahogy mondta, ki lehetett érezni szavainak fontosságát, komolyságát. Kocsikáztunk már ideje, egy fél óráig a környék ismerős volt, mivel Szöulon mentünk keresztül, de utána már egy fa sem volt ismerős.
- Hova megyünk? - kérdeztem meg egy óra után, amikor már kínosan sokáig volt csend.
- Daegu egyik körzetében laktam gyerekként, elköltöztem onnan, mikor volt rá elég pénzem, de most oda vissza kell mennünk - hallgatott el.
- Megkérdezhetem, hogy miért? - szólaltam meg kicsivel később.
- Bemutatlak a szüleimnek - nézte továbbra is az utat magunk előtt, de mellkasa levegővétel közben megváltozott. Tudtam, hogy temetőbe megyünk, mert tudtomra adta már, hogy szülei meghaltak. Csendben ültem a továbbiakban az ülésben, néha a tájat csodáltam, néha YoonGira terelődött tekintetem. Frusztrált arckifejezéssel ült, mint akinek mondanivalója van, de mégsem ereszti azt ki magából.
Több óra múlva leparkolt egy temető előtt, ahogy sejtettem, kiszálltam és azonnal átszaladt rajtam egy hideg fuvallat. Beléptünk a területre, ott követtem őt egy páros sírig, amin valószínűleg szülei nevei álltak.
- Luna, ők itt a szüleim. Anya, apa, ő itt Luna - húzta mosolyra száját, majd letett egy csokrot a sírra. - Nem vagyok bolond, nehogy azt hidd, de lehet, hogy hallanak azért mégis - pillantott felém.
- Nem nézlek bolondnak. Én is mikor egyedül járok ki a temetőbe, otthon, beszélgetek az elhunyt szeretteimmel - tettem vállára kezem, amit egy halvány mosolygással hálált meg.
- Anya, apa. Miért kellett nektek így itt hagyni engem? - simogatta végig a kőből készült sírt. - Annyi mindent megígértem nektek, amit nem tudtam időben teljesíteni - csuklott el a hangja, majd leguggolt.
- YoonGi ők most is látnak, most is tudsz nekik bizonyítani még - szólaltam meg halkan. - Nem szabad azt kérdezni, hogy miért nincsenek itt, miért mentek el. Azt kellene kérdezned, látják még, hogy mit csinálok meg a kedvükért - guggoltam le mellé.
- Két éve ma, hogy elmentek. Azóta próbáltam munkát találni magamnak, hogy ne a szüleim rám hagyott pénzéből kelljen élnem. Próbáltam bizonyítani, hogy felnőttem, hogy meg tudok állni a saját lábamon bármi segítség nélkül, de nem megy. Olyan messze akartam költözni tőlük amennyire lehetséges, hogy ne tőlük függjek, túl messze mentem - felegyenesedett, zsebre tette kezeit, de én guggolva maradtam.
- Miért nem maradtál a szüleiddel otthon? - bámultam a síron szereplő neveket. - Miért akartál elköltözni?
- A tinédzserek fele alig várja, hogy elérjék a felnőttkort, hogy végre elköltözhessenek, aztán csak később bánják meg a lázadozásukat. Én is ebbe a hibába estem. Incheonig menekültem, hogy a szüleim ne parancsolhassanak nekem, utána meg megbántam az egészet, ahogy sejthető volt - sóhajtott egyet. - De gyere menjünk - nyújtotta ki kezét felém.
Felnéztem szemeibe, aztán kezére. Megint az az az erős lüktetés hangzott fel mellkasomban, elkezdtem felé nyúlni félénken, amikor éreztem, egyre jobban gyorsul a szívverésem, aztán lassan felhúzott maga mellé, mikor is megfogtam a kezét.
- Miért ver ilyen gyorsan a szíved? - érezte meg csuklómon a vérem gyors áramlása közbeni lüktetést.
- Biztos megint magas a vérnyomásom - kaptam el a kezéből a sajátom.
- Luna, köszönöm, hogy kérdés nélkül eljöttél velem ide - szünetet tartott, de láttam folytatni akarja, ezért nem szólaltam meg. - Tudom, hogy haza kell menned és én szeretnék...jó utat kívánni - sóhajtott egy nagyot.
- Köszönöm, és tudod, egy barát mindent megtesz kérdés nélkül.
- Azok volnánk? - bólintottam, mire elmosolyodott. - Ennek örülök. Menjünk haza, barátom - beszálltunk a kocsiba, majd el is gördült a jármű a temető elől. Jól esett, mégis fájt, hogy barátjának nevezett.
/YoonGi pov/
Elvittem őt a hotelig, de addig is a kocsi rádiója szólt a háttérben, hogy mégse legyen síri csend a járműben. Több órán keresztül vezettem visszafelé, néha-néha megszólaltam, megkérdezve, hogy vegyek-e neki valamit enni, de csupán megrázta a fejét, majd tovább nézte a kinti tájat.
Nem tudom, hogy mit tett velem ez a lány. Egyszerűen megnyílok neki akaratlanul is, ha valamit kérdez, amit már nem tettem meg jó pár éve az előző barátnőm óta. Az érzéseimet nem tudnám szavakba foglalni, mert még magam sem tudom, mit érzek legbelül.
Közeledtünk egy hídhoz, ami egy kisebb folyó felett ívelt át, ezért leparkoltam a közelében. Kérdően nézett rám Luna, amint feleszmélt a gondolataiból. Kiszálltam, majd jeleztem neki, hogy jöjjön utánam. A híd hideg fémkorlátjánál álltam meg, a vizet nézve vártam, hogy Luna is mellém érkezzen.
- Édesapám állt meg mindig itt, amikor Szöulba mentünk valami folytán. Mesélt nekem a régi időkről, amikor ő volt gyerek. Mesélt arról, hogy látta ezt a hidat épülni is - elmosolyodtam a kedves emléken, míg Luna figyelmesen figyelte a mesélésemet. - Majd én is olyan jó szülő akarok lenni, mint az enyémek voltak.
- Az leszel, csupán egy jó partner kell ehhez pluszba - mosolyodott el, majd összerezzent. - Megyünk? Kicsit hideg van - biccentésemre elindult az autó felé gyors léptekkel, én is odavánszorogtam a járműhöz, majd tovább hajtottam. Egy kis ideig ismét csend ült a kocsiba, viszont láttam Lunán mondhatnékja van, nem mondja ki. - Mi a baj? - szólaltam meg Szöult területén.
- Kevesebb, mint egy hete ismersz, miért mutatod meg nekem a gyerekkorod? - nyögte végre ki, felém fordult.
- Megváltoztattál egy kicsit - néztem az utat továbbra is.
- Kérlek, ne próbáld meg elhitetni velem, hogy egy koreai drámába csöppentem, ahol minden tökéletesen megy, mert a két a két főhős egymásé lesz. Kérlek ne, tudom, hogy én nem afféle világban élek. Én csupán egy amerikai lány vagyok, aki turista itt Szöulban, aki elsején már haza is megy és minden ugyanúgy marad, mert semmire nem volt hatással itt.
- Megértettem - végszavamra le is állítottam a motort a hotel parkolójába érve. Szállt volna ki, de ismét szólásra nyitottam a számat. - Luna, egyet megígérnél azért nekem? - megfogtam karját, visszatartva őt a haladástól. Nem nézett rám viszont megdermedt abban a pózban, amiben volt éppen. - Csak ne felejts el minket.
- Ha nem felejtelek el titeket, akkor még jobban fog fájni, hogy itt kell hagynom titeket. Ezért is mondtam azokat a dolgokat. YoonGi, találkozzunk mind szilveszterkor, de addig ne. Szia - kinyitotta az ajtót, a hideg levegő azonnal beáramlott.
- Luna, kérlek, csupán ígérd meg - szorítottam továbbra is karját, rám nézett végre.
- Nem foglak, megígérem - mosolyra húzta a száját, majd el is engedtem. Kiszállt, becsukta az ajtót, majd egyedül maradtam a gondolataimmal. Haza furikáztam, majd egyenest a kis zugomban foglaltam helyet, a nyakamba helyeztem fejhallgatómat, aztán hátra dőltem egy kicsit a székben.
Luna összes mondata lejátszódott újra a fejemben, amikor lehunytam a szemem és ez olyan löketet adott a komponáláshoz, hogy hajnalig meg sem álltam.
Néha-néha leszaladtam egy flakonos vízért a konyhába, majd feltornáztam magamat a lépcsőkön és újra folytattam, ahol megszakítottam.
Hajnali ötig a székben ültem, próbáltam mindent bele adni, hogy a megírott szövegre rá tudjam illeszteni a zenét, és pontosan öt óra huszonhárom perckor kész lettem a dallal. Már csupán valakiknek fel kellene énekelnie, hogy teljesen kész legyen és végre befuthassak vele, így a szüleim odafentről is büszkék lennének rám. Anya, apa, büszkék lesztek rám, ezt garantálom nektek.
/Katy pov/
Semmit sem aludtam este, ezért a plafont bámultam egész végig éjszaka, kielemeztem minden egyes kis egyenetlenséget, amit felleltem rajta. Néztem, ahogyan eltűnt minden fény a fehér felületről a naplemente alkalmával, aztán a napfelkelte által előkerülő fénysugarak világították be ismét a kórtermet a reggeli órákban. Megkezdődött a folyosón a nagy nyüzsgés is. Aztán két ismerős arc jelent meg az ajtóban, mikor a látogatási idő is elindult.
- Mit kerestek itt? - fordultam a szüleim felé.
- Hogy vagy, drágám? - lépett az ágy mellé édesanyám.
- Ne tegyél úgy, mint akit most olyan hirtelen érdekel, hogy mi van a lányával, rendben? Azért akartam véget vetni az életemnek, mert amúgy is a születésem egy véletlen volt. Nem is vagytok még kész arra, hogy szülők legyetek. Minden veszekedés forrása én voltam. Szerintetek milyen érzés volt? Az összes vitátokat hallani? Amik rólam szóltak. Kérlek, inkább csak menjetek el, mert feladtam az életet. Törődjetek bele, hogy miattatok - összeszorítottam a számat, majd el is fordítottam fejemet, aztán anyám szipogását már nem is hallottam. Az ablak keltette fel az érdeklődésemet, ezért felkeltem és az infúzióállvánnyal együtt csoszogtam az üveghez. Kinyitottam azt, lenéztem. Túl magas. Legalább a harmadik vagy negyedik emeleten lehettem. Pont jó lesz. Nincs szüksége rám senkinek, ha mégis, akkor majd megértik. Az infúziót kioperáltam a kezemből, majd lassan felmásztam az ablakpárkányra, lenéztem, megcsapott a hideg decemberi szél, amitől libabőrös lettem azonnal. Nyeltem egy nagyot, újra és újra, mint valami hangoskönyv, ismétlődtek a szüleim veszekedéseinek mondatai a fejemben. Potyogni kezdtek a könnyeim le egyenesen a lábam mellé, az ablakpárkányra. Két kezemmel kapaszkodtam az ablakkeretbe, hajamat fújta a szél, majd sóhajtottam egy mélyet. - Hogy vagyok, anyu? Ez volt a kérdésed? Őszintén, halottan - elengedtem a fehér keretet, majd már csupán a hideg fuvallatot éreztem magam körül, ahogyan zuhantam, lehunytam a szemeim. - Én szeretlek titeket örökre, megígérem, anyu és apu.
/Sarah pov/
Rámorogtam a mellettem ülőre, aztán a dühös pillantásomat is megmutattam neki.
- Tudod, egy kis kedveskedés, ami lássuk be nem őszinte, nem fogja velem elfeledtetni, hogy elraboltattál, majd megerőszakoltál, többször, hogy itt hagytál szinte megfagyni, hogy a rabszolgádként bármit megtehess velem - toltam el magamtól a tálcát, amint éreztem, hogy már nem kong a gyomrom.
- Remélem, tudod, hogy innen nem szeretnélek élve kiengedni - kelt fel mellőlem. - Senki sem hiányoznál, igaz-e? Mivel még mindig senki sem keresett - indult meg az ajtó felé.
- Élvezed, hogy ezt műveled velem, te beteg állat? - ordítottam utána.
- Tulajdonképpen igen, ja és ne aggódj, nem zúgtam beléd - nevette el magát önbizalommal megtelve. Feltápászkodtam a matracról és az ajtóhoz rohantam. Ütni kezdtem a felületet, kimutatva így, hogy már elegem volt a dolgaiból, amiket velem művelt. Haza sem akartam menni, de a pincéjében sem akartam maradni. Kattant a zár és kinyitotta az ajtót, azonnal egy pofon csattant az arcomon. A kezemet a forró, égő területre simítottam, majd ingerülten a fogva tartóm szemébe néztem. - Haza akarsz menni esetleg? - megráztam a fejemet. - Akkor meg minek teszed tönkre az ajtót? - csendben maradtam. - Maradj így szépen, aztán majd elengedlek egyszer, megígérem. Ma jönnek hozzám vendégek, ezért maradj itt és csendben, de aztán este jövök - aztán visszazárta az ajtót és úgy tettem, ahogy mondta, leültem a matrac, persze csupán addig, amíg meg nem hallottam egy hangos beszélgetést. Hallgatózni kezdtem az ajtóhoz lépve.
/Lilly pov/
A gyász miatt alig ettem valamit, mert semmi étvágyam sem volt. Egész nap csak felidéződött bennem, amit aznap láttam, ahogy láttam őt meghalni, a szerelmemet.
Tess átjött hozzánk kicsit jobb kedvre deríteni engem. Nem sokat segített, de jó volt, nem csupán kinézni a fejemből egész álló nap.
- Nagyon sajnálom, ami történt - simogatta meg a vállam. - Ez rosszabb, mint nálam, hogy Chris nagyon messze van, de egyszerűen nem tudom elhinni, hogy mi történt.
- Én mondtam neki, hogy nem kellene bemenni abba az utcába, de ő mégis tovább ment - gyűltek a könnyeim, ahogyan az utolsó, hibás lépéseket tette meg emlékeimben barátom.
- Lilly, mit szólnál, ha együtt elmennénk pszichológushoz? Nekem is kéne, neked sem árt. Kibeszélnéd a dolgokat, amik bent maradnának különben, mert ez így nem jó, hogy csak emészted magad itt a szobádban egyedül. Rendben? - nyújtott felém egy zsepit.
- Ha jobb lesz, akkor menjünk - töröltem le arcomról az éppen lecsöppenni készülő könnyeket, majd orrom is kifújtam.
- Én is veled megyek, megígérem, nem kell félned, jó lesz - mosolygott rám, amitől nekem is kicsit megjött az életkedvem, de a mosolygásom azonnal párom feledhetetlen vigyorát juttatta eszembe. Nyugodj békében, édesem.
Felnéztem szemeibe, aztán kezére. Megint az az az erős lüktetés hangzott fel mellkasomban, elkezdtem felé nyúlni félénken, amikor éreztem, egyre jobban gyorsul a szívverésem, aztán lassan felhúzott maga mellé, mikor is megfogtam a kezét.
- Miért ver ilyen gyorsan a szíved? - érezte meg csuklómon a vérem gyors áramlása közbeni lüktetést.
- Biztos megint magas a vérnyomásom - kaptam el a kezéből a sajátom.
- Luna, köszönöm, hogy kérdés nélkül eljöttél velem ide - szünetet tartott, de láttam folytatni akarja, ezért nem szólaltam meg. - Tudom, hogy haza kell menned és én szeretnék...jó utat kívánni - sóhajtott egy nagyot.
- Köszönöm, és tudod, egy barát mindent megtesz kérdés nélkül.
- Azok volnánk? - bólintottam, mire elmosolyodott. - Ennek örülök. Menjünk haza, barátom - beszálltunk a kocsiba, majd el is gördült a jármű a temető elől. Jól esett, mégis fájt, hogy barátjának nevezett.
/YoonGi pov/
Elvittem őt a hotelig, de addig is a kocsi rádiója szólt a háttérben, hogy mégse legyen síri csend a járműben. Több órán keresztül vezettem visszafelé, néha-néha megszólaltam, megkérdezve, hogy vegyek-e neki valamit enni, de csupán megrázta a fejét, majd tovább nézte a kinti tájat.
Nem tudom, hogy mit tett velem ez a lány. Egyszerűen megnyílok neki akaratlanul is, ha valamit kérdez, amit már nem tettem meg jó pár éve az előző barátnőm óta. Az érzéseimet nem tudnám szavakba foglalni, mert még magam sem tudom, mit érzek legbelül.
Közeledtünk egy hídhoz, ami egy kisebb folyó felett ívelt át, ezért leparkoltam a közelében. Kérdően nézett rám Luna, amint feleszmélt a gondolataiból. Kiszálltam, majd jeleztem neki, hogy jöjjön utánam. A híd hideg fémkorlátjánál álltam meg, a vizet nézve vártam, hogy Luna is mellém érkezzen.
- Édesapám állt meg mindig itt, amikor Szöulba mentünk valami folytán. Mesélt nekem a régi időkről, amikor ő volt gyerek. Mesélt arról, hogy látta ezt a hidat épülni is - elmosolyodtam a kedves emléken, míg Luna figyelmesen figyelte a mesélésemet. - Majd én is olyan jó szülő akarok lenni, mint az enyémek voltak.
- Az leszel, csupán egy jó partner kell ehhez pluszba - mosolyodott el, majd összerezzent. - Megyünk? Kicsit hideg van - biccentésemre elindult az autó felé gyors léptekkel, én is odavánszorogtam a járműhöz, majd tovább hajtottam. Egy kis ideig ismét csend ült a kocsiba, viszont láttam Lunán mondhatnékja van, nem mondja ki. - Mi a baj? - szólaltam meg Szöult területén.
- Kevesebb, mint egy hete ismersz, miért mutatod meg nekem a gyerekkorod? - nyögte végre ki, felém fordult.
- Megváltoztattál egy kicsit - néztem az utat továbbra is.
- Kérlek, ne próbáld meg elhitetni velem, hogy egy koreai drámába csöppentem, ahol minden tökéletesen megy, mert a két a két főhős egymásé lesz. Kérlek ne, tudom, hogy én nem afféle világban élek. Én csupán egy amerikai lány vagyok, aki turista itt Szöulban, aki elsején már haza is megy és minden ugyanúgy marad, mert semmire nem volt hatással itt.
- Megértettem - végszavamra le is állítottam a motort a hotel parkolójába érve. Szállt volna ki, de ismét szólásra nyitottam a számat. - Luna, egyet megígérnél azért nekem? - megfogtam karját, visszatartva őt a haladástól. Nem nézett rám viszont megdermedt abban a pózban, amiben volt éppen. - Csak ne felejts el minket.
- Ha nem felejtelek el titeket, akkor még jobban fog fájni, hogy itt kell hagynom titeket. Ezért is mondtam azokat a dolgokat. YoonGi, találkozzunk mind szilveszterkor, de addig ne. Szia - kinyitotta az ajtót, a hideg levegő azonnal beáramlott.
- Luna, kérlek, csupán ígérd meg - szorítottam továbbra is karját, rám nézett végre.
- Nem foglak, megígérem - mosolyra húzta a száját, majd el is engedtem. Kiszállt, becsukta az ajtót, majd egyedül maradtam a gondolataimmal. Haza furikáztam, majd egyenest a kis zugomban foglaltam helyet, a nyakamba helyeztem fejhallgatómat, aztán hátra dőltem egy kicsit a székben.
Néha-néha leszaladtam egy flakonos vízért a konyhába, majd feltornáztam magamat a lépcsőkön és újra folytattam, ahol megszakítottam.
Hajnali ötig a székben ültem, próbáltam mindent bele adni, hogy a megírott szövegre rá tudjam illeszteni a zenét, és pontosan öt óra huszonhárom perckor kész lettem a dallal. Már csupán valakiknek fel kellene énekelnie, hogy teljesen kész legyen és végre befuthassak vele, így a szüleim odafentről is büszkék lennének rám. Anya, apa, büszkék lesztek rám, ezt garantálom nektek.
/Katy pov/
Semmit sem aludtam este, ezért a plafont bámultam egész végig éjszaka, kielemeztem minden egyes kis egyenetlenséget, amit felleltem rajta. Néztem, ahogyan eltűnt minden fény a fehér felületről a naplemente alkalmával, aztán a napfelkelte által előkerülő fénysugarak világították be ismét a kórtermet a reggeli órákban. Megkezdődött a folyosón a nagy nyüzsgés is. Aztán két ismerős arc jelent meg az ajtóban, mikor a látogatási idő is elindult.
- Mit kerestek itt? - fordultam a szüleim felé.
- Hogy vagy, drágám? - lépett az ágy mellé édesanyám.
- Ne tegyél úgy, mint akit most olyan hirtelen érdekel, hogy mi van a lányával, rendben? Azért akartam véget vetni az életemnek, mert amúgy is a születésem egy véletlen volt. Nem is vagytok még kész arra, hogy szülők legyetek. Minden veszekedés forrása én voltam. Szerintetek milyen érzés volt? Az összes vitátokat hallani? Amik rólam szóltak. Kérlek, inkább csak menjetek el, mert feladtam az életet. Törődjetek bele, hogy miattatok - összeszorítottam a számat, majd el is fordítottam fejemet, aztán anyám szipogását már nem is hallottam. Az ablak keltette fel az érdeklődésemet, ezért felkeltem és az infúzióállvánnyal együtt csoszogtam az üveghez. Kinyitottam azt, lenéztem. Túl magas. Legalább a harmadik vagy negyedik emeleten lehettem. Pont jó lesz. Nincs szüksége rám senkinek, ha mégis, akkor majd megértik. Az infúziót kioperáltam a kezemből, majd lassan felmásztam az ablakpárkányra, lenéztem, megcsapott a hideg decemberi szél, amitől libabőrös lettem azonnal. Nyeltem egy nagyot, újra és újra, mint valami hangoskönyv, ismétlődtek a szüleim veszekedéseinek mondatai a fejemben. Potyogni kezdtek a könnyeim le egyenesen a lábam mellé, az ablakpárkányra. Két kezemmel kapaszkodtam az ablakkeretbe, hajamat fújta a szél, majd sóhajtottam egy mélyet. - Hogy vagyok, anyu? Ez volt a kérdésed? Őszintén, halottan - elengedtem a fehér keretet, majd már csupán a hideg fuvallatot éreztem magam körül, ahogyan zuhantam, lehunytam a szemeim. - Én szeretlek titeket örökre, megígérem, anyu és apu.
/Sarah pov/
Rámorogtam a mellettem ülőre, aztán a dühös pillantásomat is megmutattam neki.
- Tudod, egy kis kedveskedés, ami lássuk be nem őszinte, nem fogja velem elfeledtetni, hogy elraboltattál, majd megerőszakoltál, többször, hogy itt hagytál szinte megfagyni, hogy a rabszolgádként bármit megtehess velem - toltam el magamtól a tálcát, amint éreztem, hogy már nem kong a gyomrom.
- Remélem, tudod, hogy innen nem szeretnélek élve kiengedni - kelt fel mellőlem. - Senki sem hiányoznál, igaz-e? Mivel még mindig senki sem keresett - indult meg az ajtó felé.
- Élvezed, hogy ezt műveled velem, te beteg állat? - ordítottam utána.
- Tulajdonképpen igen, ja és ne aggódj, nem zúgtam beléd - nevette el magát önbizalommal megtelve. Feltápászkodtam a matracról és az ajtóhoz rohantam. Ütni kezdtem a felületet, kimutatva így, hogy már elegem volt a dolgaiból, amiket velem művelt. Haza sem akartam menni, de a pincéjében sem akartam maradni. Kattant a zár és kinyitotta az ajtót, azonnal egy pofon csattant az arcomon. A kezemet a forró, égő területre simítottam, majd ingerülten a fogva tartóm szemébe néztem. - Haza akarsz menni esetleg? - megráztam a fejemet. - Akkor meg minek teszed tönkre az ajtót? - csendben maradtam. - Maradj így szépen, aztán majd elengedlek egyszer, megígérem. Ma jönnek hozzám vendégek, ezért maradj itt és csendben, de aztán este jövök - aztán visszazárta az ajtót és úgy tettem, ahogy mondta, leültem a matrac, persze csupán addig, amíg meg nem hallottam egy hangos beszélgetést. Hallgatózni kezdtem az ajtóhoz lépve.
/Lilly pov/
A gyász miatt alig ettem valamit, mert semmi étvágyam sem volt. Egész nap csak felidéződött bennem, amit aznap láttam, ahogy láttam őt meghalni, a szerelmemet.
Tess átjött hozzánk kicsit jobb kedvre deríteni engem. Nem sokat segített, de jó volt, nem csupán kinézni a fejemből egész álló nap.
- Nagyon sajnálom, ami történt - simogatta meg a vállam. - Ez rosszabb, mint nálam, hogy Chris nagyon messze van, de egyszerűen nem tudom elhinni, hogy mi történt.
- Én mondtam neki, hogy nem kellene bemenni abba az utcába, de ő mégis tovább ment - gyűltek a könnyeim, ahogyan az utolsó, hibás lépéseket tette meg emlékeimben barátom.
- Lilly, mit szólnál, ha együtt elmennénk pszichológushoz? Nekem is kéne, neked sem árt. Kibeszélnéd a dolgokat, amik bent maradnának különben, mert ez így nem jó, hogy csak emészted magad itt a szobádban egyedül. Rendben? - nyújtott felém egy zsepit.
- Ha jobb lesz, akkor menjünk - töröltem le arcomról az éppen lecsöppenni készülő könnyeket, majd orrom is kifújtam.
- Én is veled megyek, megígérem, nem kell félned, jó lesz - mosolygott rám, amitől nekem is kicsit megjött az életkedvem, de a mosolygásom azonnal párom feledhetetlen vigyorát juttatta eszembe. Nyugodj békében, édesem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése