16.rész - Promises

/Luna pov/

Jó pár óráig csupán sétáltam fel s alá a szobámban, néha megálltam az ablakom előtt, kinéztem rajta, de folytattam az utamat. Nem voltam fáradt, csupán mondhatnánk azt, hogy unatkoztam. Leültem a padlóra, mikor megcsörrent az ágyon tartózkodó telefonom. Elkerekedtek a szemeim a név láttán, melyet a képernyőn fedeztem fel.

 - Szia, Luna. Van kedved eljönni velem valahova? - szólt bele YoonGi, JiMin kérésének eleget téve igent mondtam neki, majd folytatta. - Öltözz fel melegen, lent várlak a hotel előtt - le is tette. Úgy tettem, ahogy kérte, fekete farmeromat eléggé melegnek éreztem, aztán felvettem kabátomat, annak zsebébe csúsztattam telefonomat, szokásosan bezártam az ajtót és leszánkáztam a lépcsőkön, elköszöntem YuRitól, majd kint az ismerős kocsi várt rám, tulajdonosa pedig nekidőlt a jármű oldalának. - Mehetünk? - bólintásom után beültünk, majd vártam, hogy elmondja, hova is megyünk. - Tudom, hirtelennek tarthatod most a meghívást, viszont muszáj ma mennem és szeretném, ha elkísérnél - meglepődtem mondata súlyán, ahogy mondta, ki lehetett érezni szavainak fontosságát, komolyságát. Kocsikáztunk már ideje, egy fél óráig a környék ismerős volt, mivel Szöulon mentünk keresztül, de utána már egy fa sem volt ismerős.

 - Hova megyünk? - kérdeztem meg egy óra után, amikor már kínosan sokáig volt csend.

 - Daegu egyik körzetében laktam gyerekként, elköltöztem onnan, mikor volt rá elég pénzem, de most oda vissza kell mennünk - hallgatott el.

 - Megkérdezhetem, hogy miért? - szólaltam meg kicsivel később.

 - Bemutatlak a szüleimnek - nézte továbbra is az utat magunk előtt, de mellkasa levegővétel közben megváltozott. Tudtam, hogy temetőbe megyünk, mert tudtomra adta már, hogy szülei meghaltak. Csendben ültem a továbbiakban az ülésben, néha a tájat csodáltam, néha YoonGira terelődött tekintetem. Frusztrált arckifejezéssel ült, mint akinek mondanivalója van, de mégsem ereszti azt ki magából.

Több óra múlva leparkolt egy temető előtt, ahogy sejtettem, kiszálltam és azonnal átszaladt rajtam egy hideg fuvallat. Beléptünk a területre, ott követtem őt egy páros sírig, amin valószínűleg szülei nevei álltak.

 - Luna, ők itt a szüleim. Anya, apa, ő itt Luna - húzta mosolyra száját, majd letett egy csokrot a sírra. - Nem vagyok bolond, nehogy azt hidd, de lehet, hogy hallanak azért mégis - pillantott felém.

 - Nem nézlek bolondnak. Én is mikor egyedül járok ki a temetőbe, otthon, beszélgetek az elhunyt szeretteimmel - tettem vállára kezem, amit egy halvány mosolygással hálált meg.

 - Anya, apa. Miért kellett nektek így itt hagyni engem? - simogatta végig a kőből készült sírt. - Annyi mindent megígértem nektek, amit nem tudtam időben teljesíteni - csuklott el a hangja, majd leguggolt.

 - YoonGi ők most is látnak, most is tudsz nekik bizonyítani még - szólaltam meg halkan. - Nem szabad azt kérdezni, hogy miért nincsenek itt, miért mentek el. Azt kellene kérdezned, látják még, hogy mit csinálok meg a kedvükért - guggoltam le mellé.

 - Két éve ma, hogy elmentek. Azóta próbáltam munkát találni magamnak, hogy ne a szüleim rám hagyott pénzéből kelljen élnem. Próbáltam bizonyítani, hogy felnőttem, hogy meg tudok állni a saját lábamon bármi segítség nélkül, de nem megy. Olyan messze akartam költözni tőlük amennyire lehetséges, hogy ne tőlük függjek, túl messze mentem - felegyenesedett, zsebre tette kezeit, de én guggolva maradtam.

 - Miért nem maradtál a szüleiddel otthon? - bámultam a síron szereplő neveket. - Miért akartál elköltözni?

 - A tinédzserek fele alig várja, hogy elérjék a felnőttkort, hogy végre elköltözhessenek, aztán csak később bánják meg a lázadozásukat. Én is ebbe a hibába estem. Incheonig menekültem, hogy a szüleim ne parancsolhassanak nekem, utána meg megbántam az egészet, ahogy sejthető volt - sóhajtott egyet. - De gyere menjünk - nyújtotta ki kezét felém.
Felnéztem szemeibe, aztán kezére. Megint az az az erős lüktetés hangzott fel mellkasomban, elkezdtem felé nyúlni félénken, amikor éreztem, egyre jobban gyorsul a szívverésem, aztán lassan felhúzott maga mellé, mikor is megfogtam a kezét.

 - Miért ver ilyen gyorsan a szíved? - érezte meg csuklómon a vérem gyors áramlása közbeni lüktetést.
 - Biztos megint magas a vérnyomásom - kaptam el a kezéből a sajátom.
 - Luna, köszönöm, hogy kérdés nélkül eljöttél velem ide - szünetet tartott, de láttam folytatni akarja, ezért nem szólaltam meg. - Tudom, hogy haza kell menned és én szeretnék...jó utat kívánni - sóhajtott egy nagyot.
 - Köszönöm, és tudod, egy barát mindent megtesz kérdés nélkül.
 - Azok volnánk? - bólintottam, mire elmosolyodott. - Ennek örülök. Menjünk haza, barátom - beszálltunk a kocsiba, majd el is gördült a jármű a temető elől. Jól esett, mégis fájt, hogy barátjának nevezett.


/YoonGi pov/

Elvittem őt a hotelig, de addig is a kocsi rádiója szólt a háttérben, hogy mégse legyen síri csend a járműben. Több órán keresztül vezettem visszafelé, néha-néha megszólaltam, megkérdezve, hogy vegyek-e neki valamit enni, de csupán megrázta a fejét, majd tovább nézte a kinti tájat.
Nem tudom, hogy mit tett velem ez a lány. Egyszerűen megnyílok neki akaratlanul is, ha valamit kérdez, amit már nem tettem meg jó pár éve az előző barátnőm óta. Az érzéseimet nem tudnám szavakba foglalni, mert még magam sem tudom, mit érzek legbelül.
Közeledtünk egy hídhoz, ami egy kisebb folyó felett ívelt át, ezért leparkoltam a közelében. Kérdően nézett rám Luna, amint feleszmélt a gondolataiból. Kiszálltam, majd jeleztem neki, hogy jöjjön utánam. A híd hideg fémkorlátjánál álltam meg, a vizet nézve vártam, hogy Luna is mellém érkezzen.
 - Édesapám állt meg mindig itt, amikor Szöulba mentünk valami folytán. Mesélt nekem a régi időkről, amikor ő volt gyerek. Mesélt arról, hogy látta ezt a hidat épülni is - elmosolyodtam a kedves emléken, míg Luna figyelmesen figyelte a mesélésemet. - Majd én is olyan jó szülő akarok lenni, mint az enyémek voltak.
 - Az leszel, csupán egy jó partner kell ehhez pluszba - mosolyodott el, majd összerezzent. - Megyünk? Kicsit hideg van - biccentésemre elindult az autó felé gyors léptekkel, én is odavánszorogtam a járműhöz, majd tovább hajtottam. Egy kis ideig ismét csend ült a kocsiba, viszont láttam Lunán mondhatnékja van, nem mondja ki. - Mi a baj? - szólaltam meg Szöult területén.
 - Kevesebb, mint egy hete ismersz, miért mutatod meg nekem a gyerekkorod? - nyögte végre ki, felém fordult.
 - Megváltoztattál egy kicsit - néztem az utat továbbra is.
 - Kérlek, ne próbáld meg elhitetni velem, hogy egy koreai drámába csöppentem, ahol minden tökéletesen megy, mert a két a két főhős egymásé lesz. Kérlek ne, tudom, hogy én nem afféle világban élek. Én csupán egy amerikai lány vagyok, aki turista itt Szöulban, aki elsején már haza is megy és minden ugyanúgy marad, mert semmire nem volt hatással itt.
 - Megértettem - végszavamra le is állítottam a motort a hotel parkolójába érve. Szállt volna ki, de ismét szólásra nyitottam a számat. - Luna, egyet megígérnél azért nekem? - megfogtam karját, visszatartva őt a haladástól. Nem nézett rám viszont megdermedt abban a pózban, amiben volt éppen. - Csak ne felejts el minket.
 - Ha nem felejtelek el titeket, akkor még jobban fog fájni, hogy itt kell hagynom titeket. Ezért is mondtam azokat a dolgokat. YoonGi, találkozzunk mind szilveszterkor, de addig ne. Szia - kinyitotta az ajtót, a hideg levegő azonnal beáramlott.
 - Luna, kérlek, csupán ígérd meg - szorítottam továbbra is karját, rám nézett végre.
 - Nem foglak, megígérem - mosolyra húzta a száját, majd el is engedtem. Kiszállt, becsukta az ajtót, majd egyedül maradtam a gondolataimmal. Haza furikáztam, majd egyenest a kis zugomban foglaltam helyet, a nyakamba helyeztem fejhallgatómat, aztán hátra dőltem egy kicsit a székben.

Luna összes mondata lejátszódott újra a fejemben, amikor lehunytam a szemem és ez olyan löketet adott a komponáláshoz, hogy hajnalig meg sem álltam.
Néha-néha leszaladtam egy flakonos vízért a konyhába, majd feltornáztam magamat a lépcsőkön és újra folytattam, ahol megszakítottam.
Hajnali ötig a székben ültem, próbáltam mindent bele adni, hogy a megírott szövegre rá tudjam illeszteni a zenét, és pontosan öt óra huszonhárom perckor kész lettem a dallal. Már csupán valakiknek fel kellene énekelnie, hogy teljesen kész legyen és végre befuthassak vele, így a szüleim odafentről is büszkék lennének rám. Anya, apa, büszkék lesztek rám, ezt garantálom nektek.


/Katy pov/

Semmit sem aludtam este, ezért a plafont bámultam egész végig éjszaka, kielemeztem minden egyes kis egyenetlenséget, amit felleltem rajta. Néztem, ahogyan eltűnt minden fény a fehér felületről a naplemente alkalmával, aztán a napfelkelte által előkerülő fénysugarak világították be ismét a kórtermet a reggeli órákban. Megkezdődött a folyosón a nagy nyüzsgés is. Aztán két ismerős arc jelent meg az ajtóban, mikor a látogatási idő is elindult.
 - Mit kerestek itt? - fordultam a szüleim felé.
 - Hogy vagy, drágám? - lépett az ágy mellé édesanyám.
 - Ne tegyél úgy, mint akit most olyan hirtelen érdekel, hogy mi van a lányával, rendben? Azért akartam véget vetni az életemnek, mert amúgy is a születésem egy véletlen volt. Nem is vagytok még kész arra, hogy szülők legyetek. Minden veszekedés forrása én voltam. Szerintetek milyen érzés volt? Az összes vitátokat hallani? Amik rólam szóltak. Kérlek, inkább csak menjetek el, mert feladtam az életet. Törődjetek bele, hogy miattatok - összeszorítottam a számat, majd el is fordítottam fejemet, aztán anyám szipogását már nem is hallottam. Az ablak keltette fel az érdeklődésemet, ezért felkeltem és az infúzióállvánnyal együtt csoszogtam az üveghez. Kinyitottam azt, lenéztem. Túl magas. Legalább a harmadik vagy negyedik emeleten lehettem. Pont jó lesz. Nincs szüksége rám senkinek, ha mégis, akkor majd megértik. Az infúziót kioperáltam a kezemből, majd lassan felmásztam az ablakpárkányra, lenéztem, megcsapott a hideg decemberi szél, amitől libabőrös lettem azonnal. Nyeltem egy nagyot, újra és újra, mint valami hangoskönyv, ismétlődtek a szüleim veszekedéseinek mondatai a fejemben. Potyogni kezdtek a könnyeim le egyenesen a lábam mellé, az ablakpárkányra. Két kezemmel kapaszkodtam az ablakkeretbe, hajamat fújta a szél, majd sóhajtottam egy mélyet. - Hogy vagyok, anyu? Ez volt a kérdésed? Őszintén, halottan - elengedtem a fehér keretet, majd már csupán a hideg fuvallatot éreztem magam körül, ahogyan zuhantam, lehunytam a szemeim. - Én szeretlek titeket örökre, megígérem, anyu és apu.


/Sarah pov/

Rámorogtam a mellettem ülőre, aztán a dühös pillantásomat is megmutattam neki.
 - Tudod, egy kis kedveskedés, ami lássuk be nem őszinte, nem fogja velem elfeledtetni, hogy elraboltattál, majd megerőszakoltál, többször, hogy itt hagytál szinte megfagyni, hogy a rabszolgádként bármit megtehess velem - toltam el magamtól a tálcát, amint éreztem, hogy már nem kong a gyomrom.
 - Remélem, tudod, hogy innen nem szeretnélek élve kiengedni - kelt fel mellőlem. - Senki sem hiányoznál, igaz-e? Mivel még mindig senki sem keresett - indult meg az ajtó felé.
 - Élvezed, hogy ezt műveled velem, te beteg állat? - ordítottam utána.
 - Tulajdonképpen igen, ja és ne aggódj, nem zúgtam beléd - nevette el magát önbizalommal megtelve. Feltápászkodtam a matracról és az ajtóhoz rohantam. Ütni kezdtem a felületet, kimutatva így, hogy már elegem volt a dolgaiból, amiket velem művelt. Haza sem akartam menni, de a pincéjében sem akartam maradni. Kattant a zár és kinyitotta az ajtót, azonnal egy pofon csattant az arcomon. A kezemet a forró, égő területre simítottam, majd ingerülten a fogva tartóm szemébe néztem. - Haza akarsz menni esetleg? - megráztam a fejemet. - Akkor meg minek teszed tönkre az ajtót? - csendben maradtam. - Maradj így szépen, aztán majd elengedlek egyszer, megígérem. Ma jönnek hozzám vendégek, ezért maradj itt és csendben, de aztán este jövök - aztán visszazárta az ajtót és úgy tettem, ahogy mondta, leültem a matrac, persze csupán addig, amíg meg nem hallottam egy hangos beszélgetést. Hallgatózni kezdtem az ajtóhoz lépve.

/Lilly pov/

A gyász miatt alig ettem valamit, mert semmi étvágyam sem volt. Egész nap csak felidéződött bennem, amit aznap láttam, ahogy láttam őt meghalni, a szerelmemet.
Tess átjött hozzánk kicsit jobb kedvre deríteni engem. Nem sokat segített, de jó volt, nem csupán kinézni a fejemből egész álló nap.
 - Nagyon sajnálom, ami történt - simogatta meg a vállam. - Ez rosszabb, mint nálam, hogy Chris nagyon messze van, de egyszerűen nem tudom elhinni, hogy mi történt.
 - Én mondtam neki, hogy nem kellene bemenni abba az utcába, de ő mégis tovább ment - gyűltek a könnyeim, ahogyan az utolsó, hibás lépéseket tette meg emlékeimben barátom.
 - Lilly, mit szólnál, ha együtt elmennénk pszichológushoz? Nekem is kéne, neked sem árt. Kibeszélnéd a dolgokat, amik bent maradnának különben, mert ez így nem jó, hogy csak emészted magad itt a szobádban egyedül. Rendben? - nyújtott felém egy zsepit.
 - Ha jobb lesz, akkor menjünk - töröltem le arcomról az éppen lecsöppenni készülő könnyeket, majd orrom is kifújtam.
 - Én is veled megyek, megígérem, nem kell félned, jó lesz - mosolygott rám, amitől nekem is kicsit megjött az életkedvem, de a mosolygásom azonnal párom feledhetetlen vigyorát juttatta eszembe. Nyugodj békében, édesem.

15.rész - The questions

*Luna pov*

Tizenegy magasságában elindult a nép hazafelé, SeokJin beterelt minden részeget az autóba, mint egy kacsamama a fiókákat, kivéve YoonGit, aki sétálni akart, a sofőr megkért engem, hogy eredjek utána.

 - YoonGi! - kaptam el karját a magát lassan vonszoló, részeg szőkeségnek.

 - Hagyj, Luna. Menj haza a fiúkkal - haladt tovább, de nem hagytam magára, mellette sétáltam. Kis idő múlva újra megszólalt. - A szüleim soha nem nézték jó szemmel, hogy ittam a srácokkal. Sajnos, hiányzik ez a fajta tiltás már egy ideje. Meghaltak már több éve, szóval egyedül vagyok. A ház, amiben lakom a szüleimé és a pénzem is az övék - torpant meg, és ült le egy padkára. - Munkám sincs, mert a zenélésből akartam megélni, de alkotói válságban szenvedek, így a szüleim rám hagyott vagyonából élek - leültem mellé. - Soha azt sem gondoltam volna, hogy valaha újra találkozni fogok a fiúkkal, mert rég voltunk utoljára ennyit együtt, ezt köszönöm is neked részben - fordult felém elmosolyodva, majd folytatta. - Luna, te mégis honnan kerültél ide? Felforgattad pár nap alatt az életem - emelte fel hangját, de nem dühből fakadóan. - És amikor majd hazamész, nem fogom tudni, hova rakjam magam.

 - Én nem akarok még hazamenni, YoonGi. Kell, de nincs is semmi akarat bennem, hogy megtegyem. Most is inkább itt ülök a padkán veled, minthogy elmentem volna a fiúkkal a hotelbe - tört ki belőlem néhány vallomás, kis szüneteket hagytam a mondatok között. - Sokkal jobban szeretem Szöult, mint a dohos New York-i utcákat. Bármit megtennék, hogy inkább itt maradjak.

 - Köszönöm, hogy átvállalod a roncs szerepét, Luna, ma este, de nem kellene aggódnod, ha akár mérföldekre is leszel tőlünk. Csak tudnod kell, hogy ugyanazt az eget nézzük mindig - nézett fel az égre. - Most megdicsérne az édesanyám, hogy milyen bölcs és okos vagyok - nevette el magát hirtelen. - Menjünk haza, késő van - tápászkodott fel egy lendületvétellel, majd elindultunk a háza felé. Amikor elértünk az épülethez és én megfordulva elköszöntem tőle utánam szólt. - Luna! Hova mész? Késő van, legalább aludj itt, hogy ne hordjanak le a fiúk, hogy miért engedtelek el egyedül.

 - YoonGi, én csak azt akartam, hogy te hazakerülj, hívok majd egy taxit, rendben lesz ez - nyugtattam meg. Mellém lépve betolt a házba, nem tudtam, mit tenni, mert még részegen is erősebb volt nálam. - Jól van, itt alszom, de akkor menj fel és te is aludj, mert nagyon másnapos leszel - mordultam rá, amikor már a előszobába léptem. Hallgatva rám felkullogott egy szobába, aminek ajtaját a lépcső aljáról is lehetett látni.A nappaliban, a már ismert kanapén elnyúltam, de csupán a plafont tudtam bámulni, annyi gondolat járt a fejemben, meg az is közre játszott álmatlanságomnak, hogy a szívem úgy vert mellkasomban, mintha éppen a katonáknak dobolnák az indulót. Kezemet mellkasomra tettem, szorítottam le, hátha tudom kicsit csökkenteni a lüktetését.

Próbálkozásom sikertelen volt ugyanis addig néztem megszakítás nélkül a fehér plafont, közben a szívem ugrálását leszorítva, hogy az ablakot takaró függöny mögül a hajnalodás jelei látszódtak ki lassan. Megfogtam magam és elindultam a hotel felé gyalogosan néha futva, hogy legalább legyen, mire fognom szívverésem erősségét. A hotelszobába baktattam, a telefonom szerint akkor volt hajnali három, apum viszont sehol nem leledzett, kicsit megnyugodtam. Lezuhanyoztam, tiszta ruhát vettem fel és ugyanazt a műveletet végeztem, mint YoonGi bőrkanapéján. A fehér felületet bámultam, amiben semmi érdekes nincs, ezért nem tudta, mi elterelni gondolataimat. Kintről hallottam az bejárati ajtó csukódását, majd a megszokott kopogást a padlón, amit apum hallatott bakancsával. Benyitott az én szobámba is, úgy tettem, mintha aludnék, halkan visszacsukta a faajtót, aztán minden el is hallgatott. Nulla óra alvással feküdtem még mindig az ágyban, tíz percenként néztem a telefonom kijelzőjén az időt, de hétkor már abbahagytam. A fürdőbe slattyogtam, megmostam az arcom, meglepetésemre egy karika vagy táska sem volt a szemem alatt, ami jelezte volna fáradságomat.
Kilenc környékén már vissza sem mentem a szobába, csak tévéztem unaloműzésképpen. Apám is ekkor távozott egy puszit nyomva a homlokomra. Aztán meg is csörrent a telefonom mellettem, JiMin neve jelent meg a képernyőjén, fel is vettem.
 - Hogy van meg nekem a te telefonszámod? - szóltam azonnal bele.
 - Beleírtam tegnap - válaszolta egyszerűen.
 - Mikor? Na, mindegy, mi az?
 - Te kértél tegnap segítséget, én meg itt várok a hallban, úgyhogy jó lenne, ha lejönnél - megszakította vonalat, felvettem egy utcai viseletemet, a kabátomat és a cipőmet, majd rutinosan bezártam magam mögött az ajtót. Szokásos mosollyal köszöntött JiMin, mikor letrappoltam a lépcsőfokokon.
 - Vásárolni megyünk, gyere! - indult meg a bejárat felé zsebre tett kezekkel, integettem az ismét frissnek festő YuRinak, majd követtem a vörös hajzuhatagot. Az időjárás elég hűvös volt a hideg fuvallatok következtében, az ég is be volt borulva, csodáltam, hogy JiMinnek volt kedve kimozdulni.

Szó nélkül haladt előre, alig bírtam néha egy kereszteződésnél utolérni. Egy szupermarket előtt álltunk meg. - Másnapos vagyok, szóval kérlek ne idegesíts fel, köszi - indult is meg ezek után. Belépve kellemes zene fogadott, ami a hangszórókból szólt. Egy kosarat megfogott, aztán bent a sorok között lelassított. - A szén-hidrátokat el kell hagynod. A lisztes kajákat is. Tésztákat is ritkábban. Sok fehérjét kell bevinned azonban - magyarázott böngészve az élelmiszereket, megállt egy polc mellett. - Ebből veszek neked kettőt, mert annyi elég, amíg itt vagy. Ez orvosi fehérje, meg ha ebből megeszel egyet naponta nem leszel annyira éhes, úgy könnyebb a fogyás - magyarázta, majd a kosárba dobta, még néhány hasonló hatású készítménnyel a szatyrunkban távoztunk.
 - Tulajdonképpen miért segítesz nekem? Alig ismersz egy hete - sétáltunk lassan egy kereszteződés felé.
 - Olyan, mintha mindig is ismertelek volna. A lényeg, hogy a célomat ezzel az egésszel majd később megköszönöd, rendben? Most csupán tedd azt, amit mondtam, egyél ebből naponta egyet - bökött a kezemben lévő szatyor felé. - Mondjuk, hogy könnyebben menjen, unalmadban akár felülést is csinálhatsz, ha annyira meggyorsítanád a folyamatot, okés? - mosolygott rám. Bólintottam, aztán visszakísért a hotelig.
 - Köszönöm, hogy segítesz nekem, majd meghálálom.
 - Luna, nem kell semmiért hálálkodnod nekem csupán kérlek, hogy ne hagyd YoonGit egyedül, ha ezt megteszed, kvittek vagyunk - biccentett, majd elindult a másik irányba, távolodva a hoteltől. Kérdések kavarogtak a fejemben, pattogtak össze-vissza, mint a teniszlabda egy heves meccsen. Miért kell ennyi megválaszolatlan kérdésnek leledzenie a fejben?


*Katy pov*

Felébredtem egy teljesen ismeretlen helyen, de egy kórteremnek hatott. Fehér falak, egyetlen ágy tartózkodott a szobában, amin én feküdtem, a tipikus kórház szag lengte be a teret. Infúzió lógott a kezemből, ami kényelmetlenül zavart. Megijedtem a tudatlanságomtól, hogy mi funkciója van annak, feljebb ültem, amivel együtt egy éles hatás lépett fel fejemnél. Semmi sejtésem sem volt, hogyan kerültem oda és, hogy miért.

 - Jó reggelt, kisasszony! Minden rendben? - lépett be egy elég kedvesnek látszó nővér.
 - Hol vagyok, kérem mondja el - vettem egyre szaporábban a levegőt. - Milyen nap van?
 - Csütörtök, huszonötödike - válaszolta a nővér. - Nem emlékszik semmire? - megráztam óvatosan a fejemet. - Várjon, hívom az orvost - távozott a helyiségből, aztán tíz perc múlva visszatért egy köpenyes férfivel.
 - Jó reggelt, tudom, hogy most rengeteg kérdése lehet. Lehetséges, hogy a sokkhatás miatt van emlékezett kiesése. A fagypont közeli hőmérséklet felelős lehet ebben. Viszont nekem is kérdéseim vannak Önhöz. Öngyilkosságot akart végrehajtani, hogy leugrott a hídról? - lesokkolódtam a mondataitól, aztán beugrott a fagyos érzés, ami érhetett. Lehunytam a szemem, mikor újabb hasítást éreztem kisagyam felől. A víz. A fagyos víz lebegett előttem. A csobbanás. A folyadékba érkező telefon hangja ütötte meg a fülem. A kísérlet. Az ugrásom által idézett hullámok csapódtak össze fejem felett. A gyűlölet. A szüleim által idézett utálat az életem ellen jelent meg lelkemben. - Mi a neved? Vannak szüleid? Mivel semmi iratot nem találtunk nálad - szakította meg gondolkodásomat.
 - Katy Hudson vagyok és szüleim halottak - mondtam ki egyszerűen, mert számomra, a lelkemben, az agyamban megszűntek létezni a szüleim.
Kimentek mindketten a szobából, egyedül maradtam bent, a gondolataimmal hagytak. A túlélésem értelmén agyaltam, hogy minek kellett még itt maradnom. Tényleg ennyire rossz helyre születtem be?


*Sarah pov*

Napról-napra úgy kell élnem, hogy várom, mikor aláz meg legközelebb ez az állat, akinek pincéjében raboskodok halálra fagyva, és hogy aztán meddig hagy pihenni a következő fájdalomadásig.
Nem ettem semmit, mert semmi étvágyam sem volt, nem is szóltam semmit, mikor belépett a helyiségbe, ezért kaptam is a büntetéseket, ezeket tűrtem, mert arra tanítottak. Számoltam a napokat, de hiába. Ezerszer talán kérdeztem magamtól, az égtől, hogy miért kaptam már ennyi fájdalmat, az élet pedig válasz nélkül hagyott.
Belépett újra a szobába, összerezzentem. Szó nélkül hozzám vágott pár ruhadarabot és letett mellém valamilyen ételt, aztán kiment. A ruhadarabok az enyémek voltak, még a táskámból adhatta oda, fel is vettem, de az ennivalóhoz hozzá sem tudtam nyúlni étvágyam hiányában, csupán turkáltam azt. Éreztem lassan, hogy fogyok el, hogy az összes zsír illetve egyéb tartalék elfogy a szervezetemből.
Nem voltam szomorú, nem voltam dühös sem, hogy ilyen dolgokat tett. Talán csalódtam a szüleimben, de már ismertem őket elég ideje, hogy ezen túl essek. A legjobban az elveszett szóval tudtam magam jellemezni. Az biztos, hogy nem leszek soha már ugyanaz ezek után, amiket átéltem.

Újra visszatért a helyiségbe, megállt felettem állva, lehajtott fejjel ültem, vártam, mit tesz velem.
 - Kezdek aggódni, hogy miért nem eszel - guggolt le, pillantásomat kereste. - Kérlek, edd meg ezt.
 - Azt várod el, hogy egyek, mert azt mondod? - motyogtam az orrom alá alig hallható hanggal. - Nem kellene ilyeneket művelni az emberrel, és akkor talán lenne még kedve élni - felemeltem tekintetem rá. - Tulajdonképpen neked jól esik, hogy fájdalmat okozol valakinek fizikálisan?
 - Néha igen, Sarah - jelentette ki egyszerűen.
 - Akkor hajrá, üss agyon is, mert nem eszek, beteg állat - néztem félre lehunyt szemekkel.
 - Nem akarlak elverni, mert kezdem megkedvelni a kitartó és makacs énedet.
 - Ha azt várod, hogy beléd szeressek, hogy egyáltalán megkedveljelek, várhatsz még egy ideig - megfogta magát, és mellém helyezkedett. Egy szó nélkül ült mellettem, ölemet elemeztem eközben. - Menj innen és hagyj békén - nyeltem nagyot anélkül, hogy ránéztem volna.
 - Te vagy vendégségben az én házamban, szerintem nekem van jogom bármit is csinálni - magyarázta nagyot sóhajtva. - Én várok - rápillantottam. - Zavar a jelenlétem, ugye? - fogta meg államat erősen, hogy el sem bírtam húzni. - Nem beszélek veled, ha ezek után nem változik meg semmi - csókolt ajkaimra, elmélyítette. Az agyamban végre endorfin szabadult fel e hatására, ezért nem húzódtam el tőle. A szívem dobbant egy nagyot, ami után a fogva tartómnak már nem is kellett fognia az államat, mert nem mozdultam semmit arrébb. Élvezni kezdtem csókját, amit még egy arcsimogatással is megtoldott. Eltávolodott, elmosolyodott, mire ismét az ölem lett a célközönsége a szemeimnek. - Ott van az a lehetőség benned - fogta meg combomat. - Kérlek, egyél - tette a tálcát az ölembe. Az ételre nézve megjött az étvágyam, ami után el is kezdtem falatozni, közben a mellettem ülő személy a füleim mögé tette hajamat. Miért kell ilyen elveszettnek éreznem magam a saját fejemben?


*Roxane pov*

Az elmúlt napokban egyre gyakrabban voltak dühkirohanásaim, amiket vagy éppen egy szemetes kuka felrúgásával vagy éppen egy szál cigaretta elszívásával tüntettem el a fejemből. Apám félve nézett engem, hogy mi történik a kislányával. A legnagyobb szenvedélyem lesz egyszer, érzem, a halálom.

Aztán egy nap kocsikáztam vele a városban, mikor benyögte, hogy pszichológushoz íratott. A dühkezelési problémám volt a fő oka. A váróban ültünk, mikor is engem szólított egy harmincas éveiben járó nő. A neve előtt az ajtón a 'Dr.' jelzés is megjelent, alatta pedig az oka, hogy miért pont hozzá jöttünk.
Leültetett egy kanapéra, ő pedig egy fotelben foglalt helyet a kanapé mellett kezében egy nagyalakú füzetszerűséggel, ami kívülről barna bőrrel volt bekötve. A helyiség maga megnyugtató hatást nyújtott a világos, helyenként színes falaival, de nem éppen nekem. Mosolyogva kérdezgetett magamról, válaszoltam készségesen viszont nem nyíltam meg neki, mert nem is szándékoztam. Az időnk nagyon gyorsan letelt, elköszönt, majd apummal haza is mentünk. Az úton végig az járt a fejemben, hogy az a nő, hogy bírja ki a sok lelki roncsot, akiknek ő csupán egy lelki szemetesláda. Én miért nem tudok megnyílva beszélni arról, ami bánt?

11.rész - The darkness (+18)

*Katy pov*

Minden nap át kell haladnom ezen a hídon, hogy eljussak a suliig, de még így is, hogy nincs iskola átcsoszogok rajta reggelente.

Könyököltem a régi, vasépítésű hídkorláton, néztem a lassan haladó folyót magam alatt. Merengtem a semmibe. A hideg levegő csípte már az orrom, de én csak szipogtam tovább egymagam. Hűvös könnyeim folytak már az arcomon.

Nem menekültem el otthonról, eljöttem sétálni a veszekedésekből kiszakadva.

A fülemhez emeltem zsebemből kivéve telefonomat, tárcsáztam édesanyámat.

 - Nem hibáztatlak - kezdtem el, mikor felvette a hívott fél. - Nem a te hibád, hogy nem akartatok engem, és hogy még azóta sem - másztam át közben a alacsony korláton, anyám semmit sem szólt. - Tudod, hányszor sírtam már itt - fogtam egy kezemmel a korlátot, gyalogos híján senkinek még fel sem tűnt, néztem a fagyos vizet. - Én attól még szeretlek titeket apával együtt - remegett meg lábam. - Sziasztok - ledobtam telefonomat a mélybe, láttam ahogyan csobban, majd utána ugrottam habozás nélkül. Mintha a víz közeledett volna hozzám, de én zuhantam csupán.

Egyből elmerültem a jéghideg folyadékban, kabátom hozzám tapadt.

Nehezebben vettem a levegőt, az agyam és a testem próbált kimenekülni, a felszínre úszni, de a szívem és az akaraterőm lent tartott. Éreztem, hogy fogy az oxigén a tüdőmből, a végtagjaim meg szinte már lefagytak. A szívverésem is lejjebb csillapodott, kezdte feladni ő is.

A szüleim észre sem veszik, ha elmegyek otthonról, de remélem ezúttal sem fogok nekik hiányozni. Csak kívánom, hogy ne találjanak meg.

Elhomályosult előttem minden, minden fény eltűnt, még mélyebbre zuhantam, egyre több volt felettem a víztömeg, ami rám nehezedett. A hullámzó kékség feletti kicsiny, téli napfény is elhalványult. Lehunytam szemeimet, nem is kapálóztam a friss levegőért. A víz martalékává lettem.

*Sarah pov*

Mikor rám mordult és szúró tekintetet vetett rám, megijedtem. Ijedt arcomtól csak lelkesebben kezdte cirógatni állam vonalát ujjaival, aztán lassan újra térdemre tette kezét. Kirázott a hideg, mikor derekam felé csúsztatta tenyereit, majd elkezdte levenni nadrágomat. Eltoltam volna magamtól, de a kötél csuklóm körül, hátam mögött nem engedte ezt. Próbáltam minél jobban megnehezíteni a dolgát, hogy ne bírjon levetkőztetni, de ő durván szinte leszaggatta rólam a ruhadarabokat.

A hűvös levegő futkosott a hátamon, mikor már csak egy szál fehérneműben üldögéltem ott előtte. Lábammal hirtelen ellöktem őt mellkasánál fogva, elvesztve egyensúlyát huppant a földre, meglepetten nézett rám. Felém kinyújtott lábaival ült, egyre csak gyűlt a méreg a szemében.

Egyik pillanatról a másikra fölém kerekedett, a matracba nyomott súlyával, derekamra helyezte magát.

 - Tudod, ha elmebetegnek tartasz, akkor tudhatnád, hogy nem jó, ha felidegesítesz - oldalamat kezdte cirógatni, majd egyik kezét tarkómra futtatta, magához húzta fejemet és ő is közeledett arcával felém. - Szeretek én romantikus is lenni - hajolt még közelebb, szinte már rám feküdve testével. - Csak te rontod el ezt - ajkaimra tapadt, hevesen csókolni kezdett, sajnos az agyamban felszabaduló endorfin nevezetű anyag nem hagyott ellenkezni életem első csókjánál. El akart távolodni, de én, vagyis inkább az agyam még ragaszkodott hozzá, beleharapott ajkamba, felszisszenve visszasüllyedtem a matracba lesütve szemeimet. - Kis ragaszkodó - nevette el magát. - Ez lesz a jutalmad - suttogta, ezután elkezdte levenni saját ruháit is, nem tétovázva dobta félre őket. Egy fekete bokszerben ült derekamon. Már a hátam alatt lévő, megkötözött kezeim zsibbadtak a kettőnk súlyától. Alig éreztem már ujjaimat, a kötél egyre csak dörzsölte csuklóimat. - Látom, fáj a kezed, de sajnos nem vehetem le, de mást igen - vigyorodott el.

Megszabadított bugyimtól is, és szétnyitotta lábaimat, bármi jelzés nélkül hatolt belém. Nem élveztem a durvaságát, - miért is tettem volna? - amivel bennem mozgott, egyszerre több helyen is lüktettem a fájdalomtól. Bármi finomkodás nélkül vitte magát a csúcsra, azzal nem is törődve, hogy a saját könnyeimbe fulladok bele. Semmi kényeztetést nem kaptam irányából, max az az egy csók számítható annak.

Aztán, kicsivel később, éreztem valami fura folyadékot, ami belőlem jött ki, mind ezek után fogta magát a fogva tartóm kihúzódott belőlem, felöltözve elhagyta a helyiséget.

Felültem erőtlenül, majd amint megláttam a matracot elszínező vért, látványától elborzadtam.

Ez a beteg állattal volt az első csókom, és az első aktusom is. Viszont még ez a megalázó helyzet sem késztet arra, hogy honvágyam legyen. Igaz, inkább lennék otthon, a melegben, de az én otthonom nem az, aminek hívom. A fájdalmak, a hosszasan, keservesen átsírt éjszakák nem engedik, hogy annak hívjam.

A fagyos érzéshez, a lüktető nyilalláshoz a csuklómnál, most társult a hasogatás odalent, egy szál melltartóban feküdtem, magamra húztam, nem belebújva, nagy nehezen a pólóm, de majd halálra fagytam. A matracon lévő vérem sem volt éppen kellemes érzés magam alatt.

Aztán a beteg állat, kinek a csókja valami hihetetlenül nem illett a belső személyiségéhez, aki kívülről egy rendes, fitt, kedves, becsületes ember, betoppant az ajtón. Cipője kopogott a beton padlón, lassan, megfontoltan tette meg lépéseit, automatikusan becsuktam a szemem, és átfordultam oldalamra, hogy rá se kelljen néznem. Egy plédet terített rám, majd a fülemhez hajolt, jobban leszorítottam szemhéjaimat, a pulzusom az adrenalin miatt az egekbe lehetett valahol.

 - A játékszerem nem fázhat meg - suttogta halkan, hangja vészjóslóan csengett. - Barátkozz ezzel - lerakott fejem mellé egy bilincset, összezörrent, mikor elengedte azt. Megmozgattam kézfejeimet hátam mögött. Nem akar elengedni.

*Talia pov*

Volt osztálytársaimmal végre alkalom adódott egy találkozóra, szüleim is rábólintottak a dologra, szóval délután egykor a megbeszélt helyen találkoztunk. Mivel Elenával is akartam találkozni még a szünetben, ezért elvittem magammal. Tudtam, hogy alig mozdul ki, így hát most megismeri a barátaimat. Mindenki vidáman fogadta a másikat, én meg nagyon örültem, hogy végre nem kell otthon lennem, és hallgatnom a szüleimet.

Eric, a szöszke becenévre hallgató személy tanácsára beültünk egy jó színvonalú, nem túl puccos vendéglőbe, és meg is hívott mindenkit egy-egy kisebb ételre. Tologattam az ételt a tányéromba, mert a beszéd tárgyához hozzá sem tudtam szólni. Szinte az összes volt osztálytársam az alkoholról, a bulikról kezdett beszélni, a téma feljövetelének oka még kutatni való. Kínosan néztem Elenára, majd vissza rájuk. Megváltoztak, nem a jó irányba. Az ebben a témában való beszélgetés pedig addig fajult, hogy a vendéglőt elhagyva Peter házában kötöttünk ki. Ők már nagyban itták, amit találtak a szekrénybe, amit éppen a szülei rejtettek el kiskorúságára hivatkozva, illetve amit a ház tulajdonosának nővére vett nekünk jószívűségből. Nem volt jó ötlet a találka, főleg az se, hogy elrángattam magammal Elenát. Több, mint tízen voltunk összegyűlve a nappalijukban, a dohányzó asztalon pedig sorakoztak az egyes italok, feles, illetve műanyagpoharak mellettük.

Egy kortyot sem ittam, de a barátaim már dülöngéltek ülő helyzetben is szétnevetve fejüket közben. Tizenöt éves létükre, mint a szivacs úgy itták a nagy mennyiségű szeszt.

A tömény alkoholszag terjengett a szobában, és talán a házban is. Nem csak a levegőben, hanem az emberek szájában is az szaglott. Egymás után jöttek barátaimnál a hangos koccintások, amik már az agyamra mentek lassan. Elena inkább el is köszönt tőlem, hogy megy haza, de talán a legjózanabbnak kinéző egyén az ivós társaságból vállalkozott a hazakísérésére.