20.rész - Home, sweet home. - Vége (2/2)

/Luna pov/

A szél lassan szaladni kezdett hajtincseim között, a fülhallgatót egyik hallószervembe helyeztem, elindult fülemben a fájl, összeszorítottam számat YoonGi hangját meghallva, könny szökött azonnal szemeimbe. Ekkor két kéz ereszkedett hirtelen látószervem elé.

 - Nem írtál tegnap - suttogta szabad fülembe az illető. Megfordultam, megláttam a szőke fejet, abban a pillanatban a nyakába ugrottam.

 - Hiányoztál - dünnyögtem szipogva.

 - Megmondtam, hogy vállalnod kell a következményeket, ha nem hívsz vagy írsz. Azt hittem, már elfelejtettél minket - fogta meg arcom letörölve örömteli könnyeim.

 - Tegnap annyit ittam az osztálytársaimmal, hogy ma reggel azt hittem, csupán egy álom volt a koreai utazás, te bolond. A következmény pedig az volt számodra, hogy eljössz ide? - bólogatott bőszen. - Te! - csaptam meg mellkasát. - Hogyan tudtad, hogy itt lakom?

 - Apukád megadta a telefonszámát arra az esetre, ha valamikor eljövök New Yorkba - mosolyodott el. - Baj, hogy itt vagyok? - felnéztem rá, ekkor pedig arcomra vonta kezét, magához húzott és egy csók erejéig összeforrtunk. Ekkor minden visszajött. A januári landolás New York területén, a második félévi dolgozatok, az azokra való tanulás, a minden napos üzenetek, amiket írtam YoonGinak, ami csupán a 'hiányzol' szócskából állt, és az este, amikor elfelejtettem neki üzenni, mert a hiányát akartam pótolni egy kis alkohollal helyette. A beszélgetés a lányokkal aznap estéről, amikor végre elmondtuk egymásnak a téli szünetben történteteket, de én csupán annyit mondtam, a nagyimnál töltöttem. Viszont osztálytársnőim arca is belebegett, ami a tanítási szüneti sérelmek utáni tovább lépését fejezte ki számomra. Mind jól vannak már. Fél év pedig az édes csókja nélkül egy örökkévalóság volt.

Aztán köhécselést hallottam meg mögüle. Természetesen a maradék hat jómadár adta ki a hangot.

 - Mi nem is hiányoztunk? Persze, csak a szőke herceg a fontos - csoportos ölelésbe invitáltak, amit el is fogadtam persze, a lelkem egyből felmelegedett.

 - Az én jó idegenvezetőim miért ne hiányoztak volna? - elnevették magukat mondatomra, majd felhívtam őket a lakásunkban. Mikor anyám ajtót nyitott, elvigyorodott.

 - Amikor megszeretted a koreai zenét, nem azt mondtam, nehogy hazaállíts egy ázsiaival. Erre most hét fiúval jössz haza? Viszont, mivel helyesek vagytok, gyertek beljebb - lépett félre az ajtóból, hogy beljebb térhessünk. A konyhában mind körülültük az ebédlőasztalt, majd a pultnak támaszkodott anyám és félredöntötte fejét. - A férjem tudja, hogy melyikőtök a lányunk lovagja, de én nem - YoonGi ekkor bal kezével a lelógatott kezem ujjait kezdte keresni az asztal takarásában, míg anyukám velem szemben álldogált várva a jelentkezőt.

 - Biztos, hogy ezzel kellene kezdened az ismerkedést, anya? - pillantottam az említettre, mialatt YoonGi egész kézfejem az övével vonta körül.

 - Mégis mit kellene kérdeznem?

 - A neveket? - kezdtem el vitatkozni édesanyámmal, a fiúk pedig csak kapkodták a fejeiket köztünk.

 - Hogy hívnak titeket? - váltott a kedves anyuka karakterre, végig mutogatott a srácokon, akik el is hadarták neveiket, a végére hagyta a mellettem ülő szőkeséget. - Min YoonGi? - elmosolyodott. - Mintha már láttam volna a neved a lányom egyik füzetében - elvigyorodva néztek rám a jelenlévők, mire eltakartam kezemmel arcom. Ekkor a mellettem ülő megfogta jobb kezem, kezeinket pedig az asztalra tette.

 - Én vagyok a lányuk lovagja - mosolygott rám.

 - Túl sok nyáladzás ezen a napon így egyszerre - mordult fel HoSeok. - Anyuka, nincs valami ennivaló? - sürögni-forogni kezdett körülöttünk anyám, hogy elénk teremtsen egy kétfogásos ebédet, amiben elsőként húsleves, majd rántott hús szerepelt. Jóllakott arcokkal távoztak a házból, jómagam pedig lekísértem őket a ház elé. Ekkor érkezett meg apám és nővérem a ház elé.

 - Hello, HoSeok vagyok - csúszott nővérem mellé vigyorogva a bolond fiú.

 - HoSeok, foglalt - jeleztem neki a kapuból.

 - Még hogy túl sok nyáladzás, mi? - adott barátja tarkójára egy pofont JiMin.

 - Örvendtem azért - sétált fel a lakásunkba nővérem kikerülve a fiúkat, akik csak úgy néztek szőke hajú testvérem után.

 - Nyugodj meg, én a jó testvért szereztem meg szerintem - fogta meg kezemet.

 - Muszáj elmennetek? - lóbáltam meg kezeinket.

 - A dallal, amit neked írtam, sikerült felkeltenem egy kiadó figyelmét. El kell intéznem pár dolgot és talán a fiúknak is lesz munkájuk.

 - Ha sok rajongót mersz szerezni és elfelejtesz, megkereslek - magához ölelt szorosan, ezzel tudtomra adva a mondandóját. - Nem fogok írni, mert akkor megint eljössz hozzám, rendben? - elengedett és mosolyogva integettek, így haladtak végig, egészen az utca végéig, ahol már nem láttam őket. Nem feledlek titeket.

10 évvel később...

Eljött végre az a nap, amit már kilencedikesként is tudtam, hogy meg fogok élni valamikor. A diplomaosztó napja. Huszonöt éves lettem, tíz év alatt rengeteg dolog változott körülöttem. Eltűntek lassan a középiskolás barátok, az általános iskolai barátok meg már szinte elfeledésbe merültek. Ha összefutunk az utcán nem nézünk egymásra idegenekként, de a beszélgetések számai a napjainkról már csak évi egyre csökkentek az idők alatt. Sok emlékem megmaradt. Még mindig emlékszem a nyolcadik évfolyamban eltöltött hülyeségekre, amiket osztálytársaim találtak ki, én meg a padból nézve nevettem jókat. Még mindig a fejemben forog a gólyahét első napja, mikor alig ismertem valakit az új környezetből. Féltem, igen. Nem volt kivel beszélgetnem egy ideig, igen. Viszont az évek megtanították, hogy egész életemben egyedül leszek, ha újabb helyekre kerülök, de még akkor is emlékeznem kell arra, hogy túléltem az általánost és a középiskolát is. Most pedig az egyetemet is elvégeztem. Itt is köttettek barátságok, de nem életre szólóak. Őket is el fogom feledni, ők is el fognak engem. Viszont, így tíz évvel később is egy hetes fogat hiányzik a napjaimból, akikkel olyan boldog időket éltem meg, amiket senki, egy egész hadseregnyi ember sem adhatna meg.

Vártam, hogy elkezdődjön az ünnepség, kissé remegve olvastam át a lapot, amin a beszédem állt, mivel engem kértek meg, hogy tartsak monológot a végzősöknek. Ekkor valaki megkocogtatta a vállam.

 - Mit keresel itt? - böktem ki az első mondatot, mikor megláttam a szőkeséget, akit tíz éve nem észlelt szemem.

 - Úgy tudtam, le akarsz diplomázni, ezt látni is akartam, de még mindig szép a hajad - mosolygott, mintha csak tegnap láttuk volna egymást utoljára.

 - Nem is találkoztunk tíz éve, nem is hittem, hogy egyáltalán emlékezni fogsz majd rám. Nem írtam, mégsem jöttél. Nem is vártam rád, YoonGi.

 - Az az igazság, hogy én sem vártam rád, Luna. Emlékszel még YuRira, nem? - biccentett az említett felé és össze is állt a kép, miért kérdezte.

 - Igen, emlékszem. Viszont el kell mondanom valamit. Tíz év elég hosszú idő, ha senki az ég világon nem mondja, hogy szép vagyok. Csupán a tanulás volt nekem fontos, ezt is csak a ti emléketekkel éltem túl. Ezt a napot pedig szeretném életem legszebbjévé tenni, ezért kérlek távozz. Elég, hogyha megmarad utánatok az emlék.

 - Luna-

 - Kérlek, csak menj el vele innen - jelentettem ki, nagyon erősen visszatartva közben könnyeimet.

 - Akkor legalább vidd el magaddal ezt, amit tíz évig őrizgettem neked, annak reményében, hogy egyszer még találkozunk - nyújtott át egy kis arany mikrofonos nyakláncot, amit még apum vett nekem Szöulban.

 - Köszönöm, szia - indultam el, majd a sarkon befordulva, ahol már nem láthatott teleszívtam levegővel tüdőmet, ekkor fel is hangzott a zene a színpad felől, ami az ünnepélyes diplomaosztó kezdetét jelezte. A nyakláncot nyakamba tettem, majd felmentem a színpadra, mikor az igazgató szólított. Elkezdtem a formális beszédet, amit csak úgy a kezembe adott a negyvenes éveiben járó nő, aki már öt éve az igazgatói székben ült, de annyira elgondolkodtam YoonGi miatt a dolgokon, hogy leengedtem a papírt és saját magamtól mondtam a szavakat. - Nem szeretem az előre megírt beszédeket, az életben is spontánnak kell lenni, nem? Szóval, kedves évfolyamtársaim, akiknek szintén sikerült, amiről én már tíz éve álmodoztam, nagyon sokáig dolgoztunk, hogy itt lehessünk, nem igaz? Akkor most jön az a rész, amit minden diák csinál egy tanév végén, elfelejtjük a tanultak háromnegyedét - halk nevetésbe kezdett az amúgy halk tömeg előttem. - Na, de mindegy, nem erről kellene beszélnem. Mindenki egy céllal megy az életben előre, akármi is legyen az, muszáj, hogy mindig előttünk lebegjen. Nem hunyhatjuk le a szemünk, hogy ne lássuk e célt, mindig felszegett állal haladjunk - végig néztem a tömegen, helyeslő bólogatásokat figyeltem meg, majd a szőke fejen akadt meg a szemem. - Tapasztalatból mondhatom, hogy megéri. Megéri várni a csodára, a célok elérésére. Lehet, hogy nehéz az út, de az utolsó pár méteren már nem szabad feladni. Nem számít, hogy már a fájdalomtól szétesünk, hogy már csupán négykézláb érünk el a vonalig, meg kell csinálni. Tíz éve nem hittem, hogy itt fogok állni talárban és ezt a beszédet fogom mondani valóban. Benne volt a tervben, de úgy véltem tizenkettedik év végén megbukok - újabb nevetés hullám vette kezdetét. - Köszönöm azoknak, akik támogattak végig - pillantottam szüleimre és testvéremre. - Köszönöm azoknak, akik akár egy hét leforgása alatt csodásabbá tették az életem - visszaterelődött tekintetem YoonGira, aki halványan elmosolyodott. - Nem lehet minden pillanat az életben szivárvány és boldogság, de azokat a kivételeseket tessék megjegyezni, tessék megköszönni azoknak, akik létrehozták a szép momentumokat ebben a rohadt hosszú, rohadtul unalmas életben. Luna Wilson voltam, köszönöm, hogy végig csináltátok velem ezeket a nagyon nehéz éveket az egyetem épületében - félreléptem a mikrofontól, majd meghajoltam kissé. Tapsvihar tört ki a néhány helyen bekönnyezett tömegben. Lementem a színpadról, leültem a helyemre, megvártam, míg engem szólítanak fel a színpadra a diplomám átadásáért, majd visszatelepedtem ugyanúgy a székek egyikére.
Mikor véget ért az ünnepélyes átadó szétszéledt a tömeg, de ismerős arcot fedeztem fel benne.
 - Elena? - fogtam meg a lány vállát, aki megörült nekem azonnal. - Mit keresel itt?
 - Az unokatestvérem is most végzős itt, az ő diplomaosztójára jöttem a szüleimmel - mosolyodott el.
 - És mi a helyzet a barátoddal?
 - Aidennel? Hát szakítottunk. Tíz éve megcsókolt valaki részegen, nem tudom, hogy mondtam-e már, és azt nem azonnal árultam el neki, csak egy év múlva. Azzal az indokkal, hogy bennem nem lehet megbízni, szétváltak útjaink - keserű mosolyra húzódott előző vigyora. - Jól vagyok, ennek már kilenc éve. Még kicsit bűntudatom van még mindig, de ezzel élek tovább - szülei szóltak neki, így újra átölelt. - Gratulálok a diplomádhoz, jó volt találkozni. Bocsánat, hogy nem mondtam el akkor a szakítást, amikor történt - integetve tűnt el az egyetem területét elhagyó emberek között. Szüleim keresése közben egy talárba öltözött lányt pillantottam meg, kinek arcát már láttam.
 - Talia! - kocogtam mellé, mire egy meglepődött pillantást kaptam. - Te is ide jártál mindvégig?
 - Ennyire elkerültük volna egymást? - nevette el magát. - Több éven át egy egyetemre jártunk, mégsem futottunk össze? Hát ez a lehetetlen definíciója - újra elvigyorodott.
 - Szóval te nem változtál semmit - húztam mosolyra szám szélét.
 - Pontosan. Ugyanúgy nekem kell a legérettebbnek lennem a családban, pedig már elköltöztem otthonról - felhúztam a meglepettségtől szemöldököm. - Igen, az egyetem mellett dolgozni is jártam, hogy végre eljöhessek a szülői házból, de még így is minden nap hívogat anyám, hogy mit csináltam aznap, mint valami számonkérés.
 - Csak aggódik. Tudni akarja, jól vagy-e - tettem vállára kezem.
 - Talán igazad van, viszont most mennem kell. Sietek az étterembe, ahol a családommal eszünk egyet a diplomám örömére - el is sietett, bepattant egy kocsiba, annak ablakából még integetett, mielőtt eltűnt volna a látóteremből. Ekkor mellém léptek szüleim és nővérem, hogy menjünk haza, viszont inkább a tömegközlekedést választottam, döntésemre három elkerekedett szempár volt a válasz. Elindultam, miután taláromat odaadtam testvéremnek. A metróaluljáróban vártam, hogy elém érkezzen a szerelvény, és mikor egy szabad helyet elfoglaltam az ülésen, nekidöntöttem fejem a metró oldalának. Becsapódtak az ajtók, és enyhe zakatolással haladtunk a következő megálló felé. A vagonban nem beszélgetett senki, csupán csendben várták a megfelelő megállót, akár az alvajárók. Tudják, merre akarnak menni, de ha tennél fel egy kérdést nekik, már magát a kérdést sem értenék. Egy satufék rántott ki mindenkit a merengéséből, mikor a következő megállónál megállt a metró, kinyíltak az ajtók, páran felszálltak, majd haladtunk is tovább. Érzékeltem, hogy leült mellém valaki, de addig, míg nem szólt hozzám, nem néztem az egyénre.
 - Luna? - az ismerős hang felé fordítottam a fejem. - Luna! - örült meg nekem Roxane. - Hogy vagy?
 - Ah, szia, Roxane. Jól, jól. Ma volt a diplomaosztóm - mosolyodtam el. - És te merre mész? Úgy tudom, nem errefelé laksz. Elköltöztél?
 - Gratulálok hozzá, gondolom, nehéz volt. Igen, el, Andyhez - szája sarkában apró mosoly jelent meg. - Kicsit összevesztünk tegnap, ezért csinálok neki egy jó adagnyit a kedvenc ételéből - emelte meg kicsit szatyrát kezében. - Amúgy ma találkoztam Lillyvel a boltban. Szerintem túllépett már a haláleseteken, valami pasival vásárolt és elmondása szerint, tökéletesen van már. Oh, én itt szállok - nézett körül gyorsan, realizálta a megállót. - Jó volt veled is találkozni - az ajtó visszacsukódása előtt épphogy le tudott lépni a metróról, elmosolyodtam.
Leszálltam a megfelelő helyen, majd a következő vonat felé sétáltam. Teljesen olyan érzésem volt, mint akkor tíz éve ugyanígy jöttem haza, az agyamban a hét fiú emléke, akikről azt hittem, hogy álombeliek voltak csupán. Megálltam, hogy a menetrendben megnézzem pontosan melyik vágányról indul vonatom, mikor egy újabb volt osztálytárs tűnt fel mellettem.
 - Mindenki ma jelentkezik be? - nevettem el magam, amikor Sarah lépett mellém. - Hogy vagyunk mióta utoljára találkoztunk?
 - Jól, éppen megyek a rokonokhoz vidékre. A rendőrségről jövök, szóval remekül alakult a mai napom. Ne is kérdezd inkább, a lényeg, hogy lezártam a múlt egyik sebét, mély kötések alá dugtam. Úristen! - ránézett órájára. - Le fogom késni a vonatom! Én megyek is, majd beszéljünk neten, rád írok, amint lesz wifi - azzal a lendülettel el is futott, elkuncogtam magam a történésen. Jómagam is felszálltam a megfelelő vonatra, majd ahelyett, hogy zenét hallgattam volna böngésztem kicsit a szociális médiát, ahol Tess eljegyzési posztját pillantottam meg. Forever, my love. - állt a kép felett, amelyen Tess és Chris szerepelt. Szóval ezek ketten együtt maradnak még egy ideig. Elvigyorodtam a kijelzőm előtt. Sóhajtva mélyesztettem zsebembe telefonomat, az ablakon bámultam kifelé, míg el nem indult. Ekkor szemem sarkából láttam, hogy egy alak megáll a sorban, engem figyelt. Elfordítottam a fejem az illető felé, de azonnal megbántam a döntésem.
 - Szabad? - rávágtam volna, hogy nem, de nem szólaltam meg, csak kicsit arrébb húzódtam. Újra az elhaladó fákat, növényeket, épületeket és embereket figyeltem odakint, amit nagyon is szerettem csinálni. Elmélyülhettem volna a formákban, amiket eltorzított a sebesség, a színekben, amelyeket az összemosott. - Luna? - szólt halkan hozzám a mellettem ülő YoonGi. - Visszamegyek Szöulba.
 - Menj - jelentettem ki anélkül, hogy ránéztem volna, eléggé közömbös hangnemben.
 - Felejts el minket, hetünket akkor - felállt a székből.
 - Úgy lesz - még mindig az ablakon bámészkodtam.
 - Legalább rám néznél kicsit utoljára? - mikor elfordítottam fejem, az ő arca egész közel volt, aztán egy csókot nyomva ajkaimra szállt le a vonatról. A mellettem lévő ablak mellé sétált, zsebre tett kézzel állt, az arcomat nézte, majd mikor az ajtók becsukódtak kabátjából kivette kezét, abból egy nyakláncot véltem felfedezni, ahogy lóg a levegőben, az én nyakláncomat. Mellkasomhoz kaptam és valóban nem találtam a nyakamban az ékszert. Visszafordítottam fejem YoonGi felé, szájával tátogni kezdett. Még találkozunk - olvastam ki szavaiból. Kezemet az üvegre tapasztottam, ekkor pedig elindult a vonat, odakint integetni kezdett, mire tenyerem lassan lecsúszott az átlátszó felületen. Sóhajtottam egy nagyot, ajkaimon még mindig az ő csókjának ízét éreztem. Még találkozunk?

- ~ -

Egyedüllét, düh, halál, felelősségvállalás, erőszak, bűntudat, álom valóra válása, majd szerte foszlása. Az idő begyógyíthatatlan sebeket hagyhat. Szereplőinknek mégis túl kellett élni ezeket.
Tess egyedül volt, míg nem vőlegényre talált. Roxane dühös volt még a szélre is, hogy miért mozog, de rájött, hogy a szerelemért megéri lenyugodni kicsit. Katy depresszióba mélyülve véget vetett életének és inkább a halálba menekült. Taliának előbb fel kellett nőnie, hogy rájöjjön, később az élet pofonokat osztott volna, amiket ezért elkerült. Sarah erőszak áldozata lett, melyet soha ki nem törölhetett az elméjéből, viszont tíz évvel később ezeket a sebeket végre begyógyíthatta. Elena egy későn elárult apró csók miatt bűntudatban élte le élete egy részét, hiába. Luna álma, hogy eljusson Dél-Koreába teljesült, viszont ott kellett hagynia az országot, hogy visszatérjen normális, átlagos életébe, de aztán tíz évvel később megjelent előtte életnagyságban egy régi emlék, hogy aztán újra elölről kezdje a feledést. Vagy mégsem?

16.rész - Promises

/Luna pov/

Jó pár óráig csupán sétáltam fel s alá a szobámban, néha megálltam az ablakom előtt, kinéztem rajta, de folytattam az utamat. Nem voltam fáradt, csupán mondhatnánk azt, hogy unatkoztam. Leültem a padlóra, mikor megcsörrent az ágyon tartózkodó telefonom. Elkerekedtek a szemeim a név láttán, melyet a képernyőn fedeztem fel.

 - Szia, Luna. Van kedved eljönni velem valahova? - szólt bele YoonGi, JiMin kérésének eleget téve igent mondtam neki, majd folytatta. - Öltözz fel melegen, lent várlak a hotel előtt - le is tette. Úgy tettem, ahogy kérte, fekete farmeromat eléggé melegnek éreztem, aztán felvettem kabátomat, annak zsebébe csúsztattam telefonomat, szokásosan bezártam az ajtót és leszánkáztam a lépcsőkön, elköszöntem YuRitól, majd kint az ismerős kocsi várt rám, tulajdonosa pedig nekidőlt a jármű oldalának. - Mehetünk? - bólintásom után beültünk, majd vártam, hogy elmondja, hova is megyünk. - Tudom, hirtelennek tarthatod most a meghívást, viszont muszáj ma mennem és szeretném, ha elkísérnél - meglepődtem mondata súlyán, ahogy mondta, ki lehetett érezni szavainak fontosságát, komolyságát. Kocsikáztunk már ideje, egy fél óráig a környék ismerős volt, mivel Szöulon mentünk keresztül, de utána már egy fa sem volt ismerős.

 - Hova megyünk? - kérdeztem meg egy óra után, amikor már kínosan sokáig volt csend.

 - Daegu egyik körzetében laktam gyerekként, elköltöztem onnan, mikor volt rá elég pénzem, de most oda vissza kell mennünk - hallgatott el.

 - Megkérdezhetem, hogy miért? - szólaltam meg kicsivel később.

 - Bemutatlak a szüleimnek - nézte továbbra is az utat magunk előtt, de mellkasa levegővétel közben megváltozott. Tudtam, hogy temetőbe megyünk, mert tudtomra adta már, hogy szülei meghaltak. Csendben ültem a továbbiakban az ülésben, néha a tájat csodáltam, néha YoonGira terelődött tekintetem. Frusztrált arckifejezéssel ült, mint akinek mondanivalója van, de mégsem ereszti azt ki magából.

Több óra múlva leparkolt egy temető előtt, ahogy sejtettem, kiszálltam és azonnal átszaladt rajtam egy hideg fuvallat. Beléptünk a területre, ott követtem őt egy páros sírig, amin valószínűleg szülei nevei álltak.

 - Luna, ők itt a szüleim. Anya, apa, ő itt Luna - húzta mosolyra száját, majd letett egy csokrot a sírra. - Nem vagyok bolond, nehogy azt hidd, de lehet, hogy hallanak azért mégis - pillantott felém.

 - Nem nézlek bolondnak. Én is mikor egyedül járok ki a temetőbe, otthon, beszélgetek az elhunyt szeretteimmel - tettem vállára kezem, amit egy halvány mosolygással hálált meg.

 - Anya, apa. Miért kellett nektek így itt hagyni engem? - simogatta végig a kőből készült sírt. - Annyi mindent megígértem nektek, amit nem tudtam időben teljesíteni - csuklott el a hangja, majd leguggolt.

 - YoonGi ők most is látnak, most is tudsz nekik bizonyítani még - szólaltam meg halkan. - Nem szabad azt kérdezni, hogy miért nincsenek itt, miért mentek el. Azt kellene kérdezned, látják még, hogy mit csinálok meg a kedvükért - guggoltam le mellé.

 - Két éve ma, hogy elmentek. Azóta próbáltam munkát találni magamnak, hogy ne a szüleim rám hagyott pénzéből kelljen élnem. Próbáltam bizonyítani, hogy felnőttem, hogy meg tudok állni a saját lábamon bármi segítség nélkül, de nem megy. Olyan messze akartam költözni tőlük amennyire lehetséges, hogy ne tőlük függjek, túl messze mentem - felegyenesedett, zsebre tette kezeit, de én guggolva maradtam.

 - Miért nem maradtál a szüleiddel otthon? - bámultam a síron szereplő neveket. - Miért akartál elköltözni?

 - A tinédzserek fele alig várja, hogy elérjék a felnőttkort, hogy végre elköltözhessenek, aztán csak később bánják meg a lázadozásukat. Én is ebbe a hibába estem. Incheonig menekültem, hogy a szüleim ne parancsolhassanak nekem, utána meg megbántam az egészet, ahogy sejthető volt - sóhajtott egyet. - De gyere menjünk - nyújtotta ki kezét felém.
Felnéztem szemeibe, aztán kezére. Megint az az az erős lüktetés hangzott fel mellkasomban, elkezdtem felé nyúlni félénken, amikor éreztem, egyre jobban gyorsul a szívverésem, aztán lassan felhúzott maga mellé, mikor is megfogtam a kezét.

 - Miért ver ilyen gyorsan a szíved? - érezte meg csuklómon a vérem gyors áramlása közbeni lüktetést.
 - Biztos megint magas a vérnyomásom - kaptam el a kezéből a sajátom.
 - Luna, köszönöm, hogy kérdés nélkül eljöttél velem ide - szünetet tartott, de láttam folytatni akarja, ezért nem szólaltam meg. - Tudom, hogy haza kell menned és én szeretnék...jó utat kívánni - sóhajtott egy nagyot.
 - Köszönöm, és tudod, egy barát mindent megtesz kérdés nélkül.
 - Azok volnánk? - bólintottam, mire elmosolyodott. - Ennek örülök. Menjünk haza, barátom - beszálltunk a kocsiba, majd el is gördült a jármű a temető elől. Jól esett, mégis fájt, hogy barátjának nevezett.


/YoonGi pov/

Elvittem őt a hotelig, de addig is a kocsi rádiója szólt a háttérben, hogy mégse legyen síri csend a járműben. Több órán keresztül vezettem visszafelé, néha-néha megszólaltam, megkérdezve, hogy vegyek-e neki valamit enni, de csupán megrázta a fejét, majd tovább nézte a kinti tájat.
Nem tudom, hogy mit tett velem ez a lány. Egyszerűen megnyílok neki akaratlanul is, ha valamit kérdez, amit már nem tettem meg jó pár éve az előző barátnőm óta. Az érzéseimet nem tudnám szavakba foglalni, mert még magam sem tudom, mit érzek legbelül.
Közeledtünk egy hídhoz, ami egy kisebb folyó felett ívelt át, ezért leparkoltam a közelében. Kérdően nézett rám Luna, amint feleszmélt a gondolataiból. Kiszálltam, majd jeleztem neki, hogy jöjjön utánam. A híd hideg fémkorlátjánál álltam meg, a vizet nézve vártam, hogy Luna is mellém érkezzen.
 - Édesapám állt meg mindig itt, amikor Szöulba mentünk valami folytán. Mesélt nekem a régi időkről, amikor ő volt gyerek. Mesélt arról, hogy látta ezt a hidat épülni is - elmosolyodtam a kedves emléken, míg Luna figyelmesen figyelte a mesélésemet. - Majd én is olyan jó szülő akarok lenni, mint az enyémek voltak.
 - Az leszel, csupán egy jó partner kell ehhez pluszba - mosolyodott el, majd összerezzent. - Megyünk? Kicsit hideg van - biccentésemre elindult az autó felé gyors léptekkel, én is odavánszorogtam a járműhöz, majd tovább hajtottam. Egy kis ideig ismét csend ült a kocsiba, viszont láttam Lunán mondhatnékja van, nem mondja ki. - Mi a baj? - szólaltam meg Szöult területén.
 - Kevesebb, mint egy hete ismersz, miért mutatod meg nekem a gyerekkorod? - nyögte végre ki, felém fordult.
 - Megváltoztattál egy kicsit - néztem az utat továbbra is.
 - Kérlek, ne próbáld meg elhitetni velem, hogy egy koreai drámába csöppentem, ahol minden tökéletesen megy, mert a két a két főhős egymásé lesz. Kérlek ne, tudom, hogy én nem afféle világban élek. Én csupán egy amerikai lány vagyok, aki turista itt Szöulban, aki elsején már haza is megy és minden ugyanúgy marad, mert semmire nem volt hatással itt.
 - Megértettem - végszavamra le is állítottam a motort a hotel parkolójába érve. Szállt volna ki, de ismét szólásra nyitottam a számat. - Luna, egyet megígérnél azért nekem? - megfogtam karját, visszatartva őt a haladástól. Nem nézett rám viszont megdermedt abban a pózban, amiben volt éppen. - Csak ne felejts el minket.
 - Ha nem felejtelek el titeket, akkor még jobban fog fájni, hogy itt kell hagynom titeket. Ezért is mondtam azokat a dolgokat. YoonGi, találkozzunk mind szilveszterkor, de addig ne. Szia - kinyitotta az ajtót, a hideg levegő azonnal beáramlott.
 - Luna, kérlek, csupán ígérd meg - szorítottam továbbra is karját, rám nézett végre.
 - Nem foglak, megígérem - mosolyra húzta a száját, majd el is engedtem. Kiszállt, becsukta az ajtót, majd egyedül maradtam a gondolataimmal. Haza furikáztam, majd egyenest a kis zugomban foglaltam helyet, a nyakamba helyeztem fejhallgatómat, aztán hátra dőltem egy kicsit a székben.

Luna összes mondata lejátszódott újra a fejemben, amikor lehunytam a szemem és ez olyan löketet adott a komponáláshoz, hogy hajnalig meg sem álltam.
Néha-néha leszaladtam egy flakonos vízért a konyhába, majd feltornáztam magamat a lépcsőkön és újra folytattam, ahol megszakítottam.
Hajnali ötig a székben ültem, próbáltam mindent bele adni, hogy a megírott szövegre rá tudjam illeszteni a zenét, és pontosan öt óra huszonhárom perckor kész lettem a dallal. Már csupán valakiknek fel kellene énekelnie, hogy teljesen kész legyen és végre befuthassak vele, így a szüleim odafentről is büszkék lennének rám. Anya, apa, büszkék lesztek rám, ezt garantálom nektek.


/Katy pov/

Semmit sem aludtam este, ezért a plafont bámultam egész végig éjszaka, kielemeztem minden egyes kis egyenetlenséget, amit felleltem rajta. Néztem, ahogyan eltűnt minden fény a fehér felületről a naplemente alkalmával, aztán a napfelkelte által előkerülő fénysugarak világították be ismét a kórtermet a reggeli órákban. Megkezdődött a folyosón a nagy nyüzsgés is. Aztán két ismerős arc jelent meg az ajtóban, mikor a látogatási idő is elindult.
 - Mit kerestek itt? - fordultam a szüleim felé.
 - Hogy vagy, drágám? - lépett az ágy mellé édesanyám.
 - Ne tegyél úgy, mint akit most olyan hirtelen érdekel, hogy mi van a lányával, rendben? Azért akartam véget vetni az életemnek, mert amúgy is a születésem egy véletlen volt. Nem is vagytok még kész arra, hogy szülők legyetek. Minden veszekedés forrása én voltam. Szerintetek milyen érzés volt? Az összes vitátokat hallani? Amik rólam szóltak. Kérlek, inkább csak menjetek el, mert feladtam az életet. Törődjetek bele, hogy miattatok - összeszorítottam a számat, majd el is fordítottam fejemet, aztán anyám szipogását már nem is hallottam. Az ablak keltette fel az érdeklődésemet, ezért felkeltem és az infúzióállvánnyal együtt csoszogtam az üveghez. Kinyitottam azt, lenéztem. Túl magas. Legalább a harmadik vagy negyedik emeleten lehettem. Pont jó lesz. Nincs szüksége rám senkinek, ha mégis, akkor majd megértik. Az infúziót kioperáltam a kezemből, majd lassan felmásztam az ablakpárkányra, lenéztem, megcsapott a hideg decemberi szél, amitől libabőrös lettem azonnal. Nyeltem egy nagyot, újra és újra, mint valami hangoskönyv, ismétlődtek a szüleim veszekedéseinek mondatai a fejemben. Potyogni kezdtek a könnyeim le egyenesen a lábam mellé, az ablakpárkányra. Két kezemmel kapaszkodtam az ablakkeretbe, hajamat fújta a szél, majd sóhajtottam egy mélyet. - Hogy vagyok, anyu? Ez volt a kérdésed? Őszintén, halottan - elengedtem a fehér keretet, majd már csupán a hideg fuvallatot éreztem magam körül, ahogyan zuhantam, lehunytam a szemeim. - Én szeretlek titeket örökre, megígérem, anyu és apu.


/Sarah pov/

Rámorogtam a mellettem ülőre, aztán a dühös pillantásomat is megmutattam neki.
 - Tudod, egy kis kedveskedés, ami lássuk be nem őszinte, nem fogja velem elfeledtetni, hogy elraboltattál, majd megerőszakoltál, többször, hogy itt hagytál szinte megfagyni, hogy a rabszolgádként bármit megtehess velem - toltam el magamtól a tálcát, amint éreztem, hogy már nem kong a gyomrom.
 - Remélem, tudod, hogy innen nem szeretnélek élve kiengedni - kelt fel mellőlem. - Senki sem hiányoznál, igaz-e? Mivel még mindig senki sem keresett - indult meg az ajtó felé.
 - Élvezed, hogy ezt műveled velem, te beteg állat? - ordítottam utána.
 - Tulajdonképpen igen, ja és ne aggódj, nem zúgtam beléd - nevette el magát önbizalommal megtelve. Feltápászkodtam a matracról és az ajtóhoz rohantam. Ütni kezdtem a felületet, kimutatva így, hogy már elegem volt a dolgaiból, amiket velem művelt. Haza sem akartam menni, de a pincéjében sem akartam maradni. Kattant a zár és kinyitotta az ajtót, azonnal egy pofon csattant az arcomon. A kezemet a forró, égő területre simítottam, majd ingerülten a fogva tartóm szemébe néztem. - Haza akarsz menni esetleg? - megráztam a fejemet. - Akkor meg minek teszed tönkre az ajtót? - csendben maradtam. - Maradj így szépen, aztán majd elengedlek egyszer, megígérem. Ma jönnek hozzám vendégek, ezért maradj itt és csendben, de aztán este jövök - aztán visszazárta az ajtót és úgy tettem, ahogy mondta, leültem a matrac, persze csupán addig, amíg meg nem hallottam egy hangos beszélgetést. Hallgatózni kezdtem az ajtóhoz lépve.

/Lilly pov/

A gyász miatt alig ettem valamit, mert semmi étvágyam sem volt. Egész nap csak felidéződött bennem, amit aznap láttam, ahogy láttam őt meghalni, a szerelmemet.
Tess átjött hozzánk kicsit jobb kedvre deríteni engem. Nem sokat segített, de jó volt, nem csupán kinézni a fejemből egész álló nap.
 - Nagyon sajnálom, ami történt - simogatta meg a vállam. - Ez rosszabb, mint nálam, hogy Chris nagyon messze van, de egyszerűen nem tudom elhinni, hogy mi történt.
 - Én mondtam neki, hogy nem kellene bemenni abba az utcába, de ő mégis tovább ment - gyűltek a könnyeim, ahogyan az utolsó, hibás lépéseket tette meg emlékeimben barátom.
 - Lilly, mit szólnál, ha együtt elmennénk pszichológushoz? Nekem is kéne, neked sem árt. Kibeszélnéd a dolgokat, amik bent maradnának különben, mert ez így nem jó, hogy csak emészted magad itt a szobádban egyedül. Rendben? - nyújtott felém egy zsepit.
 - Ha jobb lesz, akkor menjünk - töröltem le arcomról az éppen lecsöppenni készülő könnyeket, majd orrom is kifújtam.
 - Én is veled megyek, megígérem, nem kell félned, jó lesz - mosolygott rám, amitől nekem is kicsit megjött az életkedvem, de a mosolygásom azonnal párom feledhetetlen vigyorát juttatta eszembe. Nyugodj békében, édesem.

13.rész - Christmas Eve

*Luna pov*

Másnap kicsit nyúzottan keltem, pár órát aludhattam. A gondolataimtól nem bírtam nem a plafont bámulni egész éjjel. YoonGi és az ő elképesztően szép szemei jártak, keltek a fejemben. Kicsoszogva a konyhába apumat találtam, meglepve néztem rá, közben megdörzsölve szemeimet sétáltam felé.

 - Hogy-hogy még itt vagy? És hány óra? - ültem le az egyik székre.

 - Reggel hét, és nem megyek dolgozni, mert ma szenteste van, és megadták ezt a napot szabadnapnak - magyarázta a dolgokat.

 - Már huszonnegyedike van? - bólintása megijesztett, gyorsan telik az idő.

 - Menjünk, vegyünk valamit neked, rendben? Karácsonyi ajándéknak - ajánlotta fel mosolyogva, és hát nem tudtam visszautasítani egy apa-lánya napot, ami már egy jó ideje esedékes volt. - Menj, öltözz fel. Lent megvárlak, majd zárj be - beviharzottam a szobámba és felkaptam egy tiszta, kényelmes és meleg ruhát. Letrappoltam a földszintre, YuRi, mint mindig, mosolyogva köszöntött minket és kívánt szép napot nekünk.

Egy taxit fogva bementünk a városba, majd egy többszintes bevásárlóközpont mellett szálltunk ki.

 - Tényleg ma akartunk idejönni a legnagyobb tömegben? - néztem apumra.

 - Munkába menet elmentem párszor itt, ez előtt, szóval most már én is megnézném belülről - mosolyodott el megindulva a bejárat felé.

Modernség, fényesség és tisztaság jellemezte a helyet. A kirakatokat az évszaknak és az ünnepnek megfelelően díszítették fel, illetve a plafonról lógó, elméretezett hópelyheknek kinéző díszek lógtak a magasban.

Tényleg csakis nyomorogva lehetett haladni a siető tömegben, a boltok pénztárainál pedig kígyózó sorok álltak. Viszont ez a hangulat visszaadta a nagy New York-i bevásárlóközpontokat, amikor már a vásárlók összeverekednek egyes árucikkekért.

Ahogy haladtunk el az egyes üzletek előtt, különböző karácsonyi, vagy éppen csak hangulatos, zenék dallama szűrődött ki bentről.

A boltokban, ahova be is mentünk, szinte alig volt valami a méretemben, ami meg is tetszett, így inkább hagytam az egészet. Apum nem tudott, mit kezdeni velem és a leromlott hangulatommal.

 - Nem muszáj ruhát kapnod, tudod te is - húzott be egy dísztárgyas és ékszeres üzletbe ezek után. Meg is akadt a szemem egy nyakláncos állványon, melyen mindenfélét lehetett találni, hosszú illetve rövid láncosat, nagy, díszeset, aprót és egyszerűt egyaránt. Aztán a kezem egyetlen darab felé húzott. Egy kicsi, aranyozott mikrofon lógott a sok nagy medál között, de nekem az kellett. Levettem a helyéről, és apum bólintása után a pénztárhoz fáradtam vele, majd mikor már kifizettük fel is vettem.

 - Hogy találtad ezt meg? Én nem is láttam ezt a többi között. Na, de együnk valamit - szólalt meg apum szokásos falánk énje, amit meg is mosolyogtam, majd a étkezdék felé mentünk, átbucskázva ismét a tömegen, kikerülve pár, az oldalamba nyomódó könyököt és a lábamra lépő talpat. - Menj, foglalj helyet valahol - állt be az egyik sorba. Körülnézve találtam pont egy szabad asztalt, amire le is csaptam, telefonomat kezdtem nyomkodni, hogy teljen az idő, és hátha előbb jut sorra apám, de nem számítottam arra, hogy a szomszéd asztalnál ismerős arcokat látok meg.

 - Luna! - üdvözölt JiMin, meglepetten néztem rájuk. - Mit keresel itt?

 - Apummal jöttem ide - mosolyogtam és mutattam az említett személy felé, mire mind a hetük odafordult. - Ti is végre szakítottatok időt egymásra?

 - Igen, de amúgy holnap ráérsz, Luna? - fordult felém HoSeok. - Mert akkor megint jöhetnék ide a városba együtt, így nyolcan.

 - Persze, ráérek, de csak ha nem zavarok.

 - Nem zavarsz senkit, ugye YoonGi? - húzta vigyorra száját JiMin a kérdezett fél felé fordítva fejét, mire bólintott egyet, és tovább ette ételét. - Akkor holnap. Gondolom, nem akarsz kínosan enni, ezért apád jelenlétében ne beszéljünk - a többiek egyetértő nézéssel jutalmazták, majd le is ült velem szembe szülőm. Egy elég jól kinéző koreai ételt tett le elém, aminek nevét nem tudta megjegyezni, ezért csak elkezdtem enni. A fűszerezése feldobta az élvezetet, kívülről túlfűszerezettnek hatott, de minden pont el volt találva rajta. Villával ettem, mivel a pálcikával csupán szenvedtem volna.

Pár perc múlva a fiúk mellőlünk felkeltek helyükről, ekkor apum is megszólalt.

 - Ismerted őket? - falatozott tovább. - Nem vagyok hülye, azt hitted, nem veszem észre?

 - Az egyikőjük azon a gépen volt, amivel jöttünk, de a többit nem ismerem - füllentettem a mondat végén. - A nevét sem tudom.

 - Beszéltél amúgy valakivel otthonról mióta eljöttünk?

 - Nem, de akartam, ha net közelbe jutok, írok Alexisnek, hogy mi van otthon, rendben? - mosollyal nyugtázta.

 - Nem fogsz holnap unatkozni, hogy egyedül hagylak? Meg mit csináltál eddig a munkanapjaimon?

 - Gyorsan telt az idő, és ismersz, hogy feltalálom magam - nevettem el magam, de azonnal felugrottak az emlékek az elmúlt pár napról.

 - Lehet, hogy nem fogsz neki örülni, de egy hét múlva megyünk haza, vagyis nem pontosan, szóval elsején utazunk, mert addig befejezzük a munkát, de azért a szilvesztert szeretném még itt tölteni. Amúgy is kezdem megérteni, hogy miért szeretted meg Dél-Koreát, meg a zenét. Tényleg azért az emberek nagy része kedves, legalábbis azok, akikkel dolgozom. Az étel is isteni volt, jól is laktam vele. Viszont muszáj visszamennünk egyszer, mert neked suliba kell járnod. Megérted, gondolom, hogy az életünk amúgy nem itt van, ugye? - nézett a szemembe.

 - Persze, megértem - ráztam meg a fejem. - Kiélvezem amíg csak lehet akkor az ittlétet.

Egyből jobban ragaszkodtam ehhez az országhoz. Az eddig átélt dolgokat nem akartam soha otthagyni, nem akartam visszamenni.

*Lilly pov*

A gyász emésztett belülről, a korgó gyomromba nem tudtam már semmit sem tömni, egy falat sem ment le vagy éppen esett jól. Szüleim kezdtek aggódni értem, hogy csak a szobámban gubbasztva ültem. Szótlanul vártam, hogy véget érjen a nap. A gondolataimban újra és újra lejátszódott az eset, aminek szemtanúja voltam, talán nem viselt volna meg ennyire, ha nem a párommal történt volna meg. Nem tudom még elengedni az emlékeinket, nem is akarom. Több, mint egy éve voltunk együtt. Minden reggel ő köszönt nekem a legelőbb, ha nem is személyesen, de üzenetben igen. A mosolygó arca marad előttem örökre.

Eljött a temetés napja, így teljes fekete ruhát öltve magamra néztem a szobám egyik pontján elhelyezett tükörbe. Karikás, táskás szemeim az álmatlan éjszakáimat jelezték arcomon. Beszálltam a kocsiba a házunk előtt, majd csak hajtottunk a decemberi hidegben a temetésre. Egy szót sem szólva bámultam kifelé az ablakon, néztem ahogy az apró hópelyhek hullottak az égből alább.

Odaérve a sírokat néztem magunk körül, mindet a hó fedte, de azok érintetlensége mégis megnyugtatott valamilyen formában.

A szertartáson anyja pityergését hallottam magam mellett, de én tartottam magamat. Viszont mikor engedték le a koporsóját a földbe egyszerűen nem bírtam nézni, megfordultam, áttörve magamat a tömegen siettem arrébb, nem akartam, hogy bárki is lásson sírni. Olyan távolból, hogy láttam még az embereket leguggoltam, és fájdalmas sírásom végre kitört belőlem. Ezentúl már csak sírját látogathatom, ezentúl már csak a sírkövével beszélgethetek.

*Sarah pov*

Már második napja, hogy egyedül üldögélek a falnak dőlve a helyiségben, ugyanis mióta ledobta a bilincset a fejem mellé be sem tette a lábát, és ezért több, mint két napja nem is ettem.
A csuklóim és a gyomrom is iszonyatosan fájt, folytonos szúró, görcsölő érzés tartott fogva odalent is, bár ezt egyre enyhébbnek éreztem. Az elgémberedett hátammal nem tudtam, mit kezdeni, mivel megkötözött kezeim pont a legrosszabb helyzetbe voltak.
Ahogy az agyamban átszámoltam valahogy a napokat, úgy jött ki, hogy szenteste következik. Az első karácsonyom volt, mit nem otthon töltöttem. Aztán elmélkedéseim közben betoppant a nem várt személy, egyetlen hozzá fűzött kérdés fogalmazódott meg a fejemben, aminek feltételét gyomrom korgása előzte meg.
 - Csak nem éhes valaki? - simított végig arcélemen kéjes vigyorral az arcán, amitől még inkább a falhoz szorítottam hátamat. - Hát így nem kapsz kaját - megfogta a mellettem lévő bilincset, felrántott álló helyzetbe, szemembe nézett, amibe valószínűleg csupán félelmet láthatott ekkor, majd a másik falhoz tolt, melyben volt egy meghajlított fémdarab, abba kattintotta bele a bilincs egyik részét, eloldozta kezeimet, majd bal kezem köré csukta a fémet. Felemeltem jobb kezem, ami vörös és véraláfutásos volt a kötéltől, és lüktetett, de jó érzés volt végre, hogy szabad. - Most pedig így maradsz - fordult meg, de elkaptam még vállát, visszanézett rám.
 - Hívott valaki bármikor is? - tettem fel az egyetlen kérdésemet.
 - Nem - jelentette ki. - Ha pedig nem hiszel nekem akár meg is mutathatom.
 - Elhiszem én - hajtottam le fejemet, és eresztettem el vállát.

 - Ne legyél itt nekem depressziós - emelte fel fejemet, de ezúttal nem azt a tekintetet kaptam, amit az előbb, több mélyebb érzést adott át. - Jó kislány voltál eddig, jutalmat érdemelsz - arcomhoz hajolva adott egy újabb csókot, lehunytam a szemem, megfogta közben mindkét kezével arcomat, úgy húzott magához egyre közelebb, lábaim megremegtek, aztán már véget is vetett a csóknak. Vettem egy mély levegőt, miután hátrébb lépett. - Kezdelek megkedvelni, játékszerem - jelentette ki. - Ha így folytatod, akkor többet nem fog semmi fájni, de ma este talán még igen, mivel ünnepelünk - váltott hangnemet a mondat végére. - Szenteste alkalmából egy csodás éjszaka kell nekem - suttogta a fülembe, amitől kirázott a hideg.
Otthagyott a helyiségben, a kezem már ekkor elkezdett zsibbadni. Nem vártam az éjszakát, a mondata miatt, miszerint nekem fájni fog, és így is elegem volt már a fájdalomból. Most kezdtem csak gyógyulni.

11.rész - The darkness (+18)

*Katy pov*

Minden nap át kell haladnom ezen a hídon, hogy eljussak a suliig, de még így is, hogy nincs iskola átcsoszogok rajta reggelente.

Könyököltem a régi, vasépítésű hídkorláton, néztem a lassan haladó folyót magam alatt. Merengtem a semmibe. A hideg levegő csípte már az orrom, de én csak szipogtam tovább egymagam. Hűvös könnyeim folytak már az arcomon.

Nem menekültem el otthonról, eljöttem sétálni a veszekedésekből kiszakadva.

A fülemhez emeltem zsebemből kivéve telefonomat, tárcsáztam édesanyámat.

 - Nem hibáztatlak - kezdtem el, mikor felvette a hívott fél. - Nem a te hibád, hogy nem akartatok engem, és hogy még azóta sem - másztam át közben a alacsony korláton, anyám semmit sem szólt. - Tudod, hányszor sírtam már itt - fogtam egy kezemmel a korlátot, gyalogos híján senkinek még fel sem tűnt, néztem a fagyos vizet. - Én attól még szeretlek titeket apával együtt - remegett meg lábam. - Sziasztok - ledobtam telefonomat a mélybe, láttam ahogyan csobban, majd utána ugrottam habozás nélkül. Mintha a víz közeledett volna hozzám, de én zuhantam csupán.

Egyből elmerültem a jéghideg folyadékban, kabátom hozzám tapadt.

Nehezebben vettem a levegőt, az agyam és a testem próbált kimenekülni, a felszínre úszni, de a szívem és az akaraterőm lent tartott. Éreztem, hogy fogy az oxigén a tüdőmből, a végtagjaim meg szinte már lefagytak. A szívverésem is lejjebb csillapodott, kezdte feladni ő is.

A szüleim észre sem veszik, ha elmegyek otthonról, de remélem ezúttal sem fogok nekik hiányozni. Csak kívánom, hogy ne találjanak meg.

Elhomályosult előttem minden, minden fény eltűnt, még mélyebbre zuhantam, egyre több volt felettem a víztömeg, ami rám nehezedett. A hullámzó kékség feletti kicsiny, téli napfény is elhalványult. Lehunytam szemeimet, nem is kapálóztam a friss levegőért. A víz martalékává lettem.

*Sarah pov*

Mikor rám mordult és szúró tekintetet vetett rám, megijedtem. Ijedt arcomtól csak lelkesebben kezdte cirógatni állam vonalát ujjaival, aztán lassan újra térdemre tette kezét. Kirázott a hideg, mikor derekam felé csúsztatta tenyereit, majd elkezdte levenni nadrágomat. Eltoltam volna magamtól, de a kötél csuklóm körül, hátam mögött nem engedte ezt. Próbáltam minél jobban megnehezíteni a dolgát, hogy ne bírjon levetkőztetni, de ő durván szinte leszaggatta rólam a ruhadarabokat.

A hűvös levegő futkosott a hátamon, mikor már csak egy szál fehérneműben üldögéltem ott előtte. Lábammal hirtelen ellöktem őt mellkasánál fogva, elvesztve egyensúlyát huppant a földre, meglepetten nézett rám. Felém kinyújtott lábaival ült, egyre csak gyűlt a méreg a szemében.

Egyik pillanatról a másikra fölém kerekedett, a matracba nyomott súlyával, derekamra helyezte magát.

 - Tudod, ha elmebetegnek tartasz, akkor tudhatnád, hogy nem jó, ha felidegesítesz - oldalamat kezdte cirógatni, majd egyik kezét tarkómra futtatta, magához húzta fejemet és ő is közeledett arcával felém. - Szeretek én romantikus is lenni - hajolt még közelebb, szinte már rám feküdve testével. - Csak te rontod el ezt - ajkaimra tapadt, hevesen csókolni kezdett, sajnos az agyamban felszabaduló endorfin nevezetű anyag nem hagyott ellenkezni életem első csókjánál. El akart távolodni, de én, vagyis inkább az agyam még ragaszkodott hozzá, beleharapott ajkamba, felszisszenve visszasüllyedtem a matracba lesütve szemeimet. - Kis ragaszkodó - nevette el magát. - Ez lesz a jutalmad - suttogta, ezután elkezdte levenni saját ruháit is, nem tétovázva dobta félre őket. Egy fekete bokszerben ült derekamon. Már a hátam alatt lévő, megkötözött kezeim zsibbadtak a kettőnk súlyától. Alig éreztem már ujjaimat, a kötél egyre csak dörzsölte csuklóimat. - Látom, fáj a kezed, de sajnos nem vehetem le, de mást igen - vigyorodott el.

Megszabadított bugyimtól is, és szétnyitotta lábaimat, bármi jelzés nélkül hatolt belém. Nem élveztem a durvaságát, - miért is tettem volna? - amivel bennem mozgott, egyszerre több helyen is lüktettem a fájdalomtól. Bármi finomkodás nélkül vitte magát a csúcsra, azzal nem is törődve, hogy a saját könnyeimbe fulladok bele. Semmi kényeztetést nem kaptam irányából, max az az egy csók számítható annak.

Aztán, kicsivel később, éreztem valami fura folyadékot, ami belőlem jött ki, mind ezek után fogta magát a fogva tartóm kihúzódott belőlem, felöltözve elhagyta a helyiséget.

Felültem erőtlenül, majd amint megláttam a matracot elszínező vért, látványától elborzadtam.

Ez a beteg állattal volt az első csókom, és az első aktusom is. Viszont még ez a megalázó helyzet sem késztet arra, hogy honvágyam legyen. Igaz, inkább lennék otthon, a melegben, de az én otthonom nem az, aminek hívom. A fájdalmak, a hosszasan, keservesen átsírt éjszakák nem engedik, hogy annak hívjam.

A fagyos érzéshez, a lüktető nyilalláshoz a csuklómnál, most társult a hasogatás odalent, egy szál melltartóban feküdtem, magamra húztam, nem belebújva, nagy nehezen a pólóm, de majd halálra fagytam. A matracon lévő vérem sem volt éppen kellemes érzés magam alatt.

Aztán a beteg állat, kinek a csókja valami hihetetlenül nem illett a belső személyiségéhez, aki kívülről egy rendes, fitt, kedves, becsületes ember, betoppant az ajtón. Cipője kopogott a beton padlón, lassan, megfontoltan tette meg lépéseit, automatikusan becsuktam a szemem, és átfordultam oldalamra, hogy rá se kelljen néznem. Egy plédet terített rám, majd a fülemhez hajolt, jobban leszorítottam szemhéjaimat, a pulzusom az adrenalin miatt az egekbe lehetett valahol.

 - A játékszerem nem fázhat meg - suttogta halkan, hangja vészjóslóan csengett. - Barátkozz ezzel - lerakott fejem mellé egy bilincset, összezörrent, mikor elengedte azt. Megmozgattam kézfejeimet hátam mögött. Nem akar elengedni.

*Talia pov*

Volt osztálytársaimmal végre alkalom adódott egy találkozóra, szüleim is rábólintottak a dologra, szóval délután egykor a megbeszélt helyen találkoztunk. Mivel Elenával is akartam találkozni még a szünetben, ezért elvittem magammal. Tudtam, hogy alig mozdul ki, így hát most megismeri a barátaimat. Mindenki vidáman fogadta a másikat, én meg nagyon örültem, hogy végre nem kell otthon lennem, és hallgatnom a szüleimet.

Eric, a szöszke becenévre hallgató személy tanácsára beültünk egy jó színvonalú, nem túl puccos vendéglőbe, és meg is hívott mindenkit egy-egy kisebb ételre. Tologattam az ételt a tányéromba, mert a beszéd tárgyához hozzá sem tudtam szólni. Szinte az összes volt osztálytársam az alkoholról, a bulikról kezdett beszélni, a téma feljövetelének oka még kutatni való. Kínosan néztem Elenára, majd vissza rájuk. Megváltoztak, nem a jó irányba. Az ebben a témában való beszélgetés pedig addig fajult, hogy a vendéglőt elhagyva Peter házában kötöttünk ki. Ők már nagyban itták, amit találtak a szekrénybe, amit éppen a szülei rejtettek el kiskorúságára hivatkozva, illetve amit a ház tulajdonosának nővére vett nekünk jószívűségből. Nem volt jó ötlet a találka, főleg az se, hogy elrángattam magammal Elenát. Több, mint tízen voltunk összegyűlve a nappalijukban, a dohányzó asztalon pedig sorakoztak az egyes italok, feles, illetve műanyagpoharak mellettük.

Egy kortyot sem ittam, de a barátaim már dülöngéltek ülő helyzetben is szétnevetve fejüket közben. Tizenöt éves létükre, mint a szivacs úgy itták a nagy mennyiségű szeszt.

A tömény alkoholszag terjengett a szobában, és talán a házban is. Nem csak a levegőben, hanem az emberek szájában is az szaglott. Egymás után jöttek barátaimnál a hangos koccintások, amik már az agyamra mentek lassan. Elena inkább el is köszönt tőlem, hogy megy haza, de talán a legjózanabbnak kinéző egyén az ivós társaságból vállalkozott a hazakísérésére.

10.rész - That blood (+16)

*Lilly pov*

Fiúm már nagyon rágta a fülemet, hogy mondjam el mi történt ott annál az utcánál. Ezért hát leültem vele, hogy elmondom.

 - Nem akartam odamenni soha többet, mert semmi jó nem történt ott - vettem egy mély lélegzetet. - Anyukám hisz abban, hogy néha a dolgok lehetnek elátkozottak. Az az utca ilyen nekem. Mielőtt veled összejöttem volna, ott szakítottam a legdurvábban a voltbarátommal. Ordítozott velem, meg is ütött, azóta nem láttam, csak az újságban még utoljára, hogy börtönbe került. Előtte meg, ott halt meg a nagybátyám, pont azután, hogy kiszálltam a kocsijából telibe karambolozott az egyik mellékutcából kijövő autóval, és én ezt mind láttam. Láttam, ahogy mind a kettőjük meghalt, és semmit sem tudtam tenni, mert teljesen lefagytam. Nagyon szerettem őt, és azóta nem is mentem abba az utcába, mert tudom, hogy megint valami rossz lesz, ha végigmegyek ott újra. Ezeket az emlékeket pedig nem  is tudom elfelejteni. Beleégtek az elmémbe.

 - Menjünk végig o-

 - Nem! - szakítottam félbe.

 - Semmi baj nem lesz, ott leszek veled. Jobb lesz utána, és bebizonyítom neked, hogy nincs semmi elátkozott dolog, és semmi hasonló, amitől félni kéne.

Elindult, nem tudtam megállítani, felvette kabátját, követtem tettét, majd kiléptünk a decemberi hidegbe.

 - Légyszíves állj meg! - ordítottam utána.

 - Csak gyere! - egyre gyorsabban szedte a lábát a bizonyos utca felé. 

Odaért az utca elejéhez, megvárt, amíg mellélépek, majd kézen fogva sétált velem tovább az utcában. Megtorpantam, nem mertem tovább lépni a mellékutca vonalába. 

 - Na, ne félj, kérlek - hirtelen a semmiből előkerült egy kocsi, amint elengedte a kezemet elsodorta a jármű, aminek szem és fül tanúja is voltam. Nagyot nyeltem, majd szám elé kaptam kezemet ijedtségemben, és ismét lefagytam. Sírni kezdtem, mikor megláttam a vért, aztán mikor megláttam az elütött barátomat. Az adrenalin adott annyi erőt lábaimnak, hogy odaszaladtam hozzá.

 - Lilly.. - mosolygott rám kínok között, letérdeltem hozzá.

 - Brian, ez is az én hibám, de mondtam, hogy nem kéne ide jönni.

 - Lilly, nem a te hibád - szólalt meg erőtlen hangon. - Ne higgy az elátkozott dolgokban, mert szerintem azok hülyeségek - le sem mertem nézni újból véres lábaira, igazából csak arcát nem színezte el pirosra. - Menj, nézd meg a sofőrt.

 - Dehogy hagylak itt - vettem elő telefonomat, majd hívtam a mentőket. Mikor bontották a hívást, és már úton voltak, lenéztem kezemre, barátom vére azt is elszínezte. Még jobban elkezdtem sírni, mikor Brian megfogta kezemet, lehúzta maga mellé a földre. - Annyira sajnálom - mosolyra húzta száját, majd lehunyta szemeit. - Ne, nehogy itt hagyj.. - nyúltam feje alá, de már késő volt. Keze eleresztette enyémet, ereiben a lüktetés megszűnt. A távolból hallottam a mentőszirénát, de az csak fokozta a könnyeim folyását. Azt vettem észre, hogy elhúztak tőle, aztán körülvéve a kocsit kimentették a sofőrt, aki sok sebbel, de túlélte. Elkezdtem keservesen sírva a pasas felé futni, aki megölte a barátomat, de a mentőkkel érkezett rendőrök megállítottak, rángattak távolabb.

 - Remélem, hogy jó érzés így neked! - ordítottam felé, ahogy betették a mentő hátuljába egy hordágyon. - Eresszenek el! - veszekedtem a rendőrökkel ezúttal. Arrébb vittek, nem engedtek közelebb, messziről néztem, ahogyan megérkezett még pár ember, akik betették egy zsákba a barátomat, akit már sajnos nem menthettek meg.

Ilyenkor már megértem, hogy miért magyarázta annyira az angol tanárom a 'megy' ige két harmadik alakja közötti különbséget, rájöttem a been és a gone tényleg nem ugyanaz, mert Brian már nem jön vissza, he's gone.

A kezemet néztem akkor is, mikor a rendőrök kérdeztek engem az esetről. A száradó vért rajta, a barátom éppen a kezemen száradó vérét.

*Sarah pov*

Semmit sem aludtam, a matrac kényelmetlen volt, az összekötözött kezem miatt főleg, a helyiség hideg is volt, viszont a kimerültséget éreztem magamon.

Belépett az ajtón a pasas, mikor már hajnalodott kint, megfogta azt a széket, amin tegnap ült, majd előttem helyet foglalt rajta.

 - Jó reggelt - mosolygott rám, de én dühös tekintettel néztem rá hajam mögül, majd kihúztam elgémberedett hátamat. - Nem is néztelek meg jobban tegnap - hajolt közelebb megsimogatva arcom.

 - Nem is nézted meg, hogyan nézek ki, de azért el kellett rabolnod. Neked így szokásod random lányokat elrabolni az utcáról? - húztam el magamat tőle, felháborodva dobálóztam mondatokkal, amik ekkor eszembe jutottak.

 - Ha későn vagy az utcán, arra feltételezek, hogy nincs aki keressen, hogy nincs hova hazamenned.

 - Nem ezt kérdeztem - figuráztam ki a tegnapi megszólalását és hangnemét sértődötten. - Levontam a következtetéseket rólad. Olyan pszichopata vagy, aki gyengédnek látszik, de ha nem az van, amit akar, akkor fájdalmat okoz másoknak.

 - Kis szívem. Félreértettél. A simogatás azért volt, nehogy azt hidd, hogy fájni fog bármilyen módon is. Megnyugtatásul, de hát így is, úgy is fájni fog. Főleg, mivel még szűz vagy - a tekintetében megjelent az a beteg jellem, ami minden pszichopatában megvan. - Higgy nekem tudom, milyenek a szüzek. Azokat szeretem a legjobban.

 - Te beteg vagy.

 - Figyelj, huszonöt évesen neked is eleged lenne a párkapcsolatokból, hogyha olyanok lettek volna, mint nekem. Mind hisztis, kétszínű csaj lett, miután lefeküdtünk. Elegem lett, ja, és utána meg én lettem a rossz, mert dobtam őket. És igen én meg szeretem, ha valakinek én vagyok az első, és talán utána az utolsó is - vigyorodott el, majd leszállt a székről, leült elém sarkaira, aztán térdeimre helyezte kezeit. - Nem fog fájni. Annyira - összébb húztam magamat, hogy ne tudjon velem semmit sem csinálni, de megfogta államat. - Így csak neked lesz rosszabb - mordult rám.

*Luna pov*

Ültem a konyhakövön, egyedül, síri csend uralkodott körülöttem, csak a fiúk nevetését és a tévé zaját hallottam be a nappaliból. Aztán nyílt az ajtó, és a szőkeség lépett be, mosolyra húzta száját.

 - Tudtam, hogy nem a mosdóba vagy ennyi ideig - ereszkedett le mellém. - Én nem akartalak ennyire zavarba hozni, hogy a fiúk között egyedüli lányként vagy, de ők akarták, hogy elgyere.

 - Semmi bajom ezzel, nyugi, csak nem ismerlek még titeket, kicsit fura így.

 - Azt mondtad, még, szóval meg akarod ismerni ezt a vegyes csapatot. Meddig szándékszol maradni itt? - fordította felém fejét. - Figyelj, gyere, beszélgess velük egy kicsit - segített fel a földről.

 - Egy kérdés még. Te féltékeny vagy JiMinre? - megvonva a vállát kiment a konyhából, és a nappaliba ment, ahova követtem. A helyiségbe visszatérve viszont egy helycserét észleltem, HoSeok és YoonGi cseréjét. Kínosan helyet foglaltam a vöröske és a szőkeség között. Vígan elbeszélgettek egymással, majd engem is kérdezgetni kezdtek.

 - Luna, honnan jöttél? - nézett kedvesen rám SeokJin.

 - New Yorkból - mosolyogtam rá.

 - Egy amcsi lány - szólalt meg TaeHyung.

 - És ti mind itt laktok? - csúszott ki a számon a kérdés.

 - Nem, mi Szöulban, csak meglátogattuk YoonGi nagypapát - nevette el magát JiMin, aztán ránéztem az említettre, és hidegen hagyta a dolog.

Tovább beszélgettünk, kérdezősködtek rólam, mindegyikőjük kivéve JungKookot, ami furának tűnt, de aztán telefonomra néztem, és az idő egyből sietésre késztetett. Az este hét, az eléggé késő már, így kifutottam az előszobába, felkaptam kabátomat, majd miközben vettem cipőmet YoonGi lépett mellém.

 - Hazavigyelek?

 - Nem kell, nem kell. Hazasétálok én - utasítottam vissza.

 - Menjetek már! - ordították a nappaliból kórusban a fiúk.

Kiléptünk a házból, megcsapott a hideg levegő, ami orromat el is kezdte csípni. Beszálltunk a sötét színű, a garázs előtt parkoló autóba, majd bekötve magamat, kínos csendben vártam, hogy beindítsa a motort.

 - Hol laksz? - szusszant egyet.

 - Valami Grand-

Nem is kellett többet mondanom, elindultunk, majd simán szótlanul szelte az utakat. Rám sem nézett egyszer se, én viszont annál többször. Leparkolt a hotel előtt, majd egy 'köszönöm'-öt köhintve kiszálltam. Néztem, ahogy elhajt mellőlem a jármű, majd amikor felnéztem a neon feliratra egy grimasz ült ki arcomra.

Beléptem az épületbe, sokkal melegebb volt már az előtérben. YuRi vigyorgós arca köszöntött, odaléptem a pultjához, majd feltettem neki egy kérdést.

 - Nem unja néha, hogy mindig mosolyognia kell minden vendégre, akármilyen bunkó is? - meglepetten nézett rám kérdésem hallatán, de bólintott. - Majd még beszéljünk, YuRi.

Elindultam felfelé, a hotelszobában még mindig sötét volt, mikor elfordítva a zárban a kulcsot benyitottam, szóval apum még mindig távol volt. Egyenesen a szobám felé vettem az irányt, ahol ledőltem az ágyamra. Annyi minden kavargott a fejemben, és ezek csak sorakoztak egymás után, nem hagyva helyet az ésszerű gondolataimnak.

Az arcok ugráltak előttem fel és le. Majd beragadt a kép, mint amikor lefagy a videó, és egy arc maradt a szemem előtt csak.