19.rész - Everything is in the place - Vége (1/2)

/Sarah pov/

Nagyokat nyeltem, ahogy a szemembe nézett, nem szökött ki egyetlen szó sem a számon percekig.
 - Miért kérdezed ezt ilyen hirtelen? - nyögtem végre ki.
 - Nem érted, hogy szinte megmentettél jó pár évnyi szenvedéstől? Pedig én hogy bántam veled, ezért gondoltam, hogy biztos érzel valamit, vagy nem? Mindegy, csak felejtsd el a kérdésemet - kelt fel és trappolt a szobájába, én felültem és távolodó alakja után pillantottam, amint becsapta a helyiség ajtaját. Összerezdültem a csattanó hangra, majd felálltam és a fafelülethez léptem. Bekopogtattam rajta, nem hallottam semmi választ, mégis benyitottam. A ház tulajdonosa a franciaágyán feküdt, lehunyt szemekkel, az ágy mellé álltam, hallgattam egyenletes szuszogását. Helyet foglaltam a puha felületen a lába mellett, jobbra fordítottam a fejemet, meg sem mozdult, nulla reakciót adott.
 - Mi van, ha azt mondom, valóban érzek valamit és a kérdésedre pedig igent felelek? - ekkor két kéz megfogta a vállaimat és elrántott. Hirtelen valahogyan Jay felém kerekedett, én meg mellkasomhoz szorítottam kezeimet a meglepettségtől. Az ágyon feküdtem, ő pedig fejem mellett tenyerelt kezeivel. - Miért kellett alvást színlelned?
 - Hogy kimond, amit előttem nem akartál - könyöklésbe ment át, így közelebb került arcomhoz. - Azt mondtad, igen? - a szívverésem hirtelen felgyorsult, szinte a torkomban éreztem a szívem dobbanásait, mintha kitörni készült volna testemből, az sem segített rá, ahogyan bámult rám, de nem akarta rólam levenni tekintetét. Alsó ajkamat beharaptam, próbáltam máshova nézni, kikerülni éles pillantását.
 - Igen - jelentettem ki végre azt, amit hallani akart, ekkor pedig félredöntötte fejét és elvigyorodott. A legaranyosabb vigyort láttam magam előtt, amitől nekem is felfelé görbültek szájsarkaim. Aztán az a száj közeledni kezdett enyém felé, kezeimet leszorította sajátjaival, úgyhogy még ellenkezni sem tudtam volna. - Én most akkor a barátnőd lettem? - nem felelt csupán összeérintette ajkainkat, ami nekem felért egy helyeslő válasszal. Már nem is kellett, hogy fogja kezeimet, mert nem akartam ellökni, elmélyítette csókunkat, nyelveink pedig heves párbajt vívtak egymással.
 - Boldog újévet - szakította meg egy pillanatra a csatát, majd visszatért cselekvéséhez. Tudom, mit tett velem, de én akartam lenni az, aki végre megszakítja a sort, még hogyha ezzel mellette is kell maradnom a fájdalmak után. Ha elhagynám, visszaesne, és csupán megtenné, amit velem egy másik lánnyal, és egy újabbal, és még eggyel. Megállítottam a folyamatot, remélhetőleg.


/Tess pov/

December harmincegyedikét írtunk már, én meg olyan egyedül éreztem magam, mint egy hajléktalan. Az utcán sétálgattam, hátha összeakadok egy ismerőssel, egy kis beszélgetés reményében. A Time Square közelében jártam már, mikor a tömeg nőni kezdett körülöttem, minden ember a nagy visszaszámlálást várta oly bőszen, amely nem sokára el is kezdődött. Minél előbb át akartam verekedni magam a tömegen, nehogy a végén egy ismeretlen az alkohol hatása miatt az én számat találja meg. Annyira sikerült kiérnem a tömegből, hogy már rendesen kaptam levegőt. A tömeg legkülső körívében maradtam, hogy azért ne egyedül ünnepeljem a szilvesztert. A végső tíz másodperc kezdődött el ekkor, az egész emberség egyként kántálta visszafelé a számokat, néhányan kicsit túl lelkesen az alkohol és a hideg hatására. A nagy kivetítőn megjelent a kettes szám, ekkor egy kéz telepedett vállamra, hirtelen megfordultam, a tulajdonosa pedig életnagyságban állt előttem, aki nem más volt, mint Chris. Ledöbbentem, azt hittem, csupán hallucinálok, biztos csak képzelődtem. Elmosolyodott, majd megcsókolt, mikor a egyként szóló tömeg elordította magát, hogy boldog újévet. Újra az ellenállhatatlan ajkait érezhettem sajátjaimon, ismét a meleg érintését tapasztalhattam, megint azt a forróságot árasztotta szét testem, amit mindig is, mikor a közelemben van.
 - Hogyan találtál meg? Hogy kerülsz ide egyáltalán? Nem úgy volt, hogy még maradsz? - tettem fel sorba a kérdéseimet, mikor átölelt.
 - Most legyek nyálas romantikus? A szívem hozzád vezetett. Előbb hazaengedtek amúgy, így végre láthatlak - szorított újra magához. Fejemet mellkasába fúrtam, beszívtam édes illatát. - Hiányzott az aranyos szuszogásod. Elmegyünk hozzátok, hogy ne legyünk a hidegben? - ajánlotta fel, mire bólintottam egyet. Ahogyan elhaladtunk a nép mellett, megpillantottam Lillyt egy fiúval beszélgetni, és osztálytársnőm mosolygott. Elhajlítottuk útvonalunkat a páros felé, érkezésünkre pedig a lány nem számított, de mégis örömmel fogadott engem és a nem rég hazaérkezett barátom.
 - És Lilly, ő ki? - fordítottam a fejem a magas, helyes fiúra.
 - Itt találkoztunk, mindketten egyedül voltunk és elkezdtünk beszélgetni. Amúgy Thomas - tekintett fel az említett személyre.
 - Erős leszel, Lilly? - húztam apró mosolyra a számat, miközben barátnőmre néztem. - Fel fogsz vidulni? - bólintott mosolyogva, persze a két fiú nem értette, de az Elenának, és a saját magának tett ígéretére emlékezett még ő is. - Akkor rendben. Legyetek jók - ott hagytuk őket, elmentünk a lakásunkig, a szobámban lévő ágyra telepedtünk, mellkasára tettem fejem, mialatt ő átkarolt. Végre tudtam aludni egy jót úgy, hogy az ő szívverését hallhattam végig. Nem tudtam, meddig marad mellettem, hogy meddig hallgathatom azt a finom lüktetést, akár tíz évig éhen-szomjan állapotban is, de örökké ebben a pózban maradt volna.


/Roxane pov/

A temetésen elhatároztam, hogy leszokok a cigarettáról, hogy nem lesznek dühkirohanásaim. Ahogyan eljött a szilveszter éjszaka, egyre jobban körvonalazódott bennem, igen, ez egy új év lesz.
Andyvel találkoztam a téren, az utolsó visszaszámlálásnál együtt akart velem lenni. Közben emlegette, hogy mennyivel visszafogottabb vagyok, hogy alig szívtam néhány szál cigarettát. Még akkor sem idegesítettem fel magam, mikor nekem jöttek, vagy leöntöttek valamilyen alkohol tartalmú itallal. Visszafojtottam ezeket, ahogyan a doki is mondta, elszámoltam tízig, kicsit segített, de nem fog örökre. Lassan annyi düh gyűlt bennem, amit csupán visszatartottam barátom kedvéért, már a kivetítők fénye is zavarni kezdett.

 - Tudod, kiengedheted, ha már nagyon nem bírod, csak ne üss meg senkit - kulcsolta össze ujjainkat. Az elkövetkezendő tíz perc tartozott még az évhez. Már csupán tíz perc és az új én jelenik meg. Vagy olyan leszek, mint akiknek semmi nem valósul meg az elhatározásukból, akik folytatják ugyanúgy, maguk mögött hagyva ígéretüket? Felnéztem a gömbre, mely a legmagasabb épület tetején ereszkedni kezdett, jelezve, nem sokára új esztendő jelenik meg a naptárakban. Andy vállaimat megfogva maga felé fordított, kezeit leengedte, mikor felnéztem íriszeibe. Elmosolyodott. - Bármi is lesz jövőre, akár sikerül, akár nem a változás, én melletted leszek, mert együtt akarom végig csinálni ezt veled. Ha szükséges én is megváltozom érted. Emlékszem még az első találkozásunkra, mikor azonnal beléd szerettem. Amúgy nem is hittem az első látásra szerelemben, te mutattad meg, milyen is ez - megpuszilta homlokomat a hajamon keresztül, majd újra csupán elmosolyodott. - Annyira szerencsésnek érzem magam, hogy az enyém lettél - a gömb még lejjebb ért, már csupán pár másodperc választott el az újabb tizenkét hónaptól. Mindenki egyre jobban remegett, hogy végre elordíthassa magát, hogy köszönthesse az újévet, mint egy új, de régi barátot. Arcomra futtatta tenyerét barátom, mikor a tömeg kántálni kezdte a három utolsó másodpercet együtt. - Örökké melletted maradok, nézzük meg magunk tíz év múlva, én még mindig ott leszek az oldaladon - elkiabálta magát a nép, mire egy elmélyített csókot adott párom, ami számomra felért egy viaszpecséttel ígérete borítékán. Tíz év múlva ugyanitt, szerelmem.


/Luna pov/

Már reggel kilenckor a reptéren elhelyezett székek egyikén üldögéltem, míg apám megkereste a megfelelő kaput számunkra. A fejfájással küszködtem, amit a tegnapi ivászatomnak köszönhettem. A lábamat bámultam, ahogy egy bizonyos ütemre mozgattam azt. Aztán távolról meghallottam a nevemet, képzelődésnek vettem, mivel nem apum hangját ismertem fel benne. Újra megszólalt, így ezúttal tudni akartam, ki szólongatott. Felálltam és az ismerős szőke fejet vettem észre a tömegben felém közeledni, kissé elnyílt szám a látványra.

 - Mit keresel itt? Elköszöntem már - csodálkoztam el, mikor elém lépett.

 - Én még nem - lihegett egy sort, majd folytatta. - Ez a tied, egy zene van rajta, hallgasd majd meg a gépen, ha tudod - nyújtott át egy MP3 lejátszót.
 - Meg fogom - tettem el a készüléket kabátzsebembe.
 - Luna, ha nem kellene iskolába menned, megkérnélek, hogy maradj, mivel a fiúk csupán miattad jelentek meg nálam, újra elmentünk a városba, csakis miattad. Engem is megváltoztattál, nem kicsit felforgattad a mindennapjaimat. Szóval Luna, ha megkérnélek, hogy maradj és nem lenne muszáj menned, itt maradnál, velem? - megfogta kezeimet, lenéztem a hideg ujjaira, amiket már enyémek melegítettek.

 - Ha nem lenne semmi dolgom New Yorkban, ha nem lennék már gimis, én - nyeltem egy nagyot. - maradnék - ekkor ajkaimra csókolt, megszorította kézfejeimet, mire lehunytam szememet és már csupán az édes ajkait éreztem. Lelassult az idő és melegség töltött el azonnal.

 - Ez lemaradt éjfélkor. A szurkolólányaid pedig a büfénél vannak - távolodott el ajkaimtól és biccentett a fiúk felé, oda is integettem, de ők úgy tettek mintha nem minket figyeltek volna. - Luna - fogta kezei közé arcom. -, én elengedlek, de ígérd meg, hogy minden nap írsz vagy hívsz vagy muszáj lesz vállalnod a következményeket - bólogattam hevesen, mire átölelt. - Ne felejts el minket - suttogta fülembe. - Vigyázz magadra az úton - eresztett el, majd a fiúk felé sétált, én pedig távozó alakját figyeltem.

 - Mehetünk? A négyes kapu a miénk - lépett mellém apám, amitől kicsit összerándultam.

 - Persze - fogtam meg cuccaimat, majd követtem őt.

 - Egyszer majd bemutatsz annak a gyereknek, ugye? - felkaptam fejem kérdésére. - Szerinted nem láttam a jelenetet? Ugyan, én többet tudok, mint te azt valaha is hinnéd - nevette el magát.

 - Egyszer igen, egyszer - sóhajtottam, majd felszálltunk a gépre. YoonGi ajkának íze még mindig az enyémeken nyugodott és nem tudtam volna betelni vele. Az ablak mellé ültem ismét, kinéztem rajta, mikor pedig a gép elhagyta a talajt, a könnyeim elkezdtek gyűlni szememben, hogy aztán végig folyhassanak arcomon.

Elővettem a tőle kapott lejátszót, mikor már megengedett volt használni, és elindítottam a rajta található médiafájlt.

 - Szia, Luna - hallottam meg YoonGi hangját. - Nem tudom, pontosan mikortól is, de ez a dal motoszkált végig a fejemben, amit hála istennek meg tudtam írni és ha ezt most hallod, akkor oda is adtam neked. Sajnálom, hogy itt beszélek neked és nem a zene megy, de valamit el akartam mondani, amit talán élőben nem fogok neked közölni egy hamar, mielőtt még hazamennél. Beléd estem, igaz, te jöttél nekem többször is, mégis rám voltál hatással. Köszönöm, hogy újra összehoztad hetünket, köszönöm, hogy ugyanazzal a géppel repültünk, köszönöm, hogy egy újabb dalt hoztam össze miattad. Jóra fogom használni a továbbiakban. Viszlát, Luna Wilson, remélem, még találkozunk - ekkor pedig elindult a zene. Azonnal a sírás kerülgetett, mikor a srácok énekhangját hallottam meg. Sóhajtva néztem ki ismét az ablakon, aztán legurult egy könnycsepp az arcomon a szemem lecsukása alkalmával. Elaludtam. Most haza fogok menni és úgy fogok élni, mint az utazás előtt. Egy ajándék volt amúgy is ez az út apám főnökétől, akinek meg kell majd köszönnöm, hogy találkozhattam hét csodás emberrel, akik felvidították a mindennapjaimat. Nélkülük unatkoztam volna a hotelszoba rejtekében. Srácok,....viszlát...

Mikor nyitogatni kezdtem szemeimet, a nap erős fénye jutott el retinámig, ami miatt hunyorogni kezdtem. A fapadlón lassan nyúlt végig a napsugár, ami felébresztett. Felülve körbenéztem, osztálytársnőimet fedeztem fel, akik már javában ébren leledzettek a szobában, talán engem hagytak csupán aludni eddig.

 - Mi...mi ez? - dadogtam, amikor fejembe belehasított a fájdalom, összeszűkült szemekkel néztem körbe rajtuk, amikor Talia átnyújtott egy tablettát egy pohár víz kíséretében. - Miért van ilyen világos télen? - takartam el kezemmel a felém érkező fényt.

 - Tegnap elég sokat ittál, igaz? - ült le mellém Tess, értetlen fejet vághattam, mert folytatta. - Emlékszel egyáltalán valamire a tegnapból?

 - Milyen nap van?

 - Luna, már a sulinak is vége van. Július elseje van. Emlékszel? - kutattam emlékezetemben, de nem ugrott be semmi. Akkor a koreai utat csak álmodtam volna?

Mint a reggelinél megtudtam, éppen Lillyék házában tartózkodtam eléggé másnapos állapotban. Magyaráztak az esti ivászatunkról, viszont semmi emlékkép sem jött vissza.

Kicsivel később, a szülői kocsi felajánlás ellenére is, elindultam a vonatállomásra, vettem magamnak jegyet és felültem a legközelebb induló szerelvényre, hogy azzal hazamehessek.

Az ablakon kifelé bámultam, a vonatkocsi mellett elhaladó emberek mozgását figyeltem, mint mindig, ha vonattal utazok. Egy nő menésére figyeltem fel, akinek valószínűleg kényelmetlen magassarkú cipőkbe kellett belekényszerítenie lábfejét a nap huszonnégy órájában. Aztán egy kimérten lépkedő férfi cikázott végig a tömegen, akinek elég volt lépteit figyelni, hogy rájöjjön az ember, ez pénzes ember, persze drága öltönyéből levehető volt mindenki számára. Ekkor került a látókörömbe egy kislány, aki vígan ugrált virágos cipőjében az anyja kezét fogva, aki mosolyogva figyelte csemetéjét, miközben neki a lábai fájdalmas utat jártak be a folyamatos talpalástól, miközben csupán az anyai szerepét töltötte be. Igen sokszínű réteg fordult meg a vonatállomáson, amit szívesen elnéztem volna egész nap. Ekkor ki is húzott a pályaudvarról a vonat, a látványt pedig felcserélte a fák elsuhanó képe. Nem volt kedvem kivételesen zenét hallgatni, ezért csupán elmélkedtem és nézelődtem. Álmodtam volna az utazást, az egész találkozást? Körülnéztem a vagonban. Az előbbi nő, aki meg nem szabadulna cipőitől, míg ült, talpai tovább sikítoztak a szabadságért. A férfi az öltönyben, aki még az utazás közben sem pihenne egy kicsit, a laptopját böngészte vagy telefonján ügyeit intézete. A kislány pedig a kint elhaladó dolgokra bökdösött az üvegfelületet összemaszatolva kis ujjával, a gyermek anya pedig bőszen helyeselt neki mosolyogva. Mennyi féle ember létezik...

Annyit merengtem, hogy már le is kellett szállnom. Tovább sétáltam házunk felé, közben táskámból elő akartam halászni telefonom a szüleim értesítésére az érkezésemről. Ekkor megmarkoltam a zsebben egy kis dolgot, amit ki is húztam a táska mélyéről. Egy MP3 lejátszót találtam egy belőle kilógó fülhallgatóval. Úgy gondoltam, azért ismerős, mert szüleimtől kaptam valamikor az elmúlt időkben, ezt álmodhattam bele a történetbe. Viszont bekapcsolásakor egyetlen médiafájlt mutatott ki, megtorpantam.

17.rész - Unforgettable night 1/2

/Sarah pov/

Az ajtóhoz tapasztottam a fülem, ekkor pedig a hangokból értelmes mondatok kezdtek formálódni hallójáratomba.
 - Biztosurak, tudják, hogy már nem teszek olyanokat, mint régen. Már nem kell ellenőrizniük. A börtön után benőtt a fejem lágya - fogva tartóm hangján hallottam, hogy ugyanaz a hazug mosoly volt arcán, mint mindig is az itt tartózkodásom alatt. Elkezdtem ütni az ajtót teli erőmből, hátha megtalálnak engem idelent. - Semmi baj, csak a pince ablaka mindig kinyílik a legkisebb huzattól is és neki csapódik a falnak. Mindjárt elintézem - hallottam, ahogy füllentett a ház tulaja, hátrébb léptem és be is nyitott az ajtón. Nyeltem egy nagyot és még jobban hátráltam, egészen a matracig. - Nem megmondtam, hogy legyél csendben? - förmedt rám. - Melyik szót nem értetted belőle? - megfogta az egyik sarokba dobott kötelet, amihez már volt szerencsém korábban és ellökött a matracra. Lábaimat összekötötte a kezeimmel, majd fenyegető pillantást mért rám. - Ha pedig el kezdesz ordítozni, megtalállak és jobban fog fájni, mint azelőtt bármikor is az életedben.
 - Miért nem engedsz már el? Már nem vagyok szűz, hála neked, azt mondtad, azokat szereted jobban - szólaltam meg magabiztosan. - Különben sem félek már tőled.
 - A játékszerem vagy, ami még nem használódott el. Miért dobnálak el?
 - Egy új játék mindig jobb, amire lecserélheted a használtat - nem is tudtam, miket beszélek, csak jöttek a szavak.
 - Igazad van - gondolkodott el rajta. - Pár nap múlva szilveszter. Akkor talán lecseréllek, hogy új játékkal kezdjem az évet - merengése közben el kezdtem ordítozni. Trappolást hallottam kintről, így megkönnyebbültem, hogy meghallottak. Azonnal felém lépett egyet. - Ha miattad kerülök börtönbe, nem leszek kegyes veled, amikor kijövök - levette rólam a kötelet, majd az ajtó felé sietett.
 - Jay! - szóltam utána. - Tényleg nem hívott senki, mialatt itt voltam? - megrázta a fejét őszintén. Feltápászkodtam álló helyzetbe, majd fogva tartóm mellé léptem, ekkor léptek be az ajtón a rendőrök.
 - Mi ez itt? Kisasszony, jól van? Bántották Önt? - fordultak felém. Elképzeltem, ahogy mindent szóról szóra elmondok a két tisztnek, és a mellettem állót elvonszolják mellőlem, engem hazavisznek szüleimhez, akik egy csöppet sem aggódtak értem. Majd kicsivel később, mikor kiengedik a börtönből, megkeres és ugyanazt megteszik velem, amiért bekerülne.
 - Igen, bántottak, de nem ő - Jay ekkor felém fordult. - Tudom, ki volt, de ezért is vagyok most itt, mert ez a férfi megmentett. Adott nekem egy matracot is, ahol alhatok. Csupán azért ordítoztam, mert rémálmom volt, ő pedig lejött engem megnézni - hazudtam a két előttem álló egyenruhás alaknak.
 - Uram, igaz ez? - helyeslését elhitték, így távoztak is. Elkísérte az ajtóig a két férfit, és addig én is kijöttem végre először a pincéből. Bántotta szemem a hirtelen több fény mint, amit a szemet eddig megszokott odalent, de megszoktam pár perc alatt. Mikor pedig becsukta az ajtót, elém lépett.
 - Miért hazudtál, ha simán fel is jelenthettél volna? - tette fel első kérdését.
 - Az, amit velem műveltél fizikai fájdalom inkább, de amit a szüleim nemtörődömsége a legmélyebb lelki sebeket hagyta az évek során bennem. Ha most igazat mondtam volna, a rendőrök hazavittek volna és nem akarok oda visszamenni. Suliba továbbra is mennék, de többet be nem tenném a lábam a házukba.
 - Ennyire rosszak a szüleid? - bólintottam.
 - Visszamegyek a helyemre akkor - megfordultam, de megfogta karomat. - Mit akarsz?
 - Maradj itt fent, ha szeretnél - úgy nézett rám, mint eddig soha. - Köszönöm, hogy nem juttattál újra börtönbe - engedett el.
 - Tudom, hogy az még jobban rontott volna rajtad és még durvább lettél volna utána másokkal - néztem rá, a szemeiből egy újabb köszönöm-öt olvastam ki.
 - Sarah, nem tudnád elfelejteni a tettemet? Tudom, egy ilyen cselekvést nem olyan könnyű, de el tudnád kicsit tenni az agyad másik részébe? Hogy normálisan tudjunk beszélni.
 - Azt akarod, hogy elfelejtsem, hogy megerőszakoltál többször is? Normálisan akarsz beszélgetni? - amit ő művelt tényleg egy életre bennem maradó seb lehet, de amit a szüleim műveltek, az, hogy még azt sem érdekli őket, hogy hol jár éppen a lányuk, az már elég seb nekem, hogy ezt most eltudjam felejteni. - Jay, ha megcsókolsz és megteszel nekem még valamit utána, elfelejtem a tetted - azonnal cselekedett is és ajkaimhoz érintette sajátját, ami édes volt és puha. Lehunytam szemeimet, jól esett, hogy a csókja által kicsit elfeledtem a fájdalmat, amit átéltem. Eltávolodott tőlem, várta a kérésemet. - Had hívjam fel a szüleimet egy kicsit - nem tétovázott, egy helyiségből, ami valószínűleg a hálószobája volt, előhozta a készüléket, tárcsázni is kezdtem egy kicsit arrébb sétálva a ház tulajától. - Anya? Te tényleg nem szereted a lányodat? - kezdtem meg a beszélgetést, mikor felvette.
 - Hogyan? - kérdezett vissza értetlenkedve.
 - Téged érdekel egyáltalán a lányod holléte? Akár meg is erőszakolhattak volna az egyik utcán, meg is halhattam volna. Honnan tudtad volna meg, ha még nem is hívsz?
 - Sajnálom. Merre vagy? - gyengédebb, aggódóbb lett hangja.
 - A téli szünet végén megyek haza, addig ne is várjatok, szia - megszakítottam a vonalat, majd Jayre néztem. - Ne mondj semmit, kérlek - leültem a földre, és lehajtottam a fejem. Fogva tartóm is leült mellém, nem szólt semmit, csupán ült és várta, hogy mondok-e valamit. - Tudod, mennyire fájt, amit tettél velem? Tudod, mennyiszer küldtelek melegebb égtájakra? Tudod, hányszor gondolkodtam el, miért kapom ezeket most? Viszont sajnos azt kell mondanom, hogy nem tudod, mennyivel alulmúltad a családomat. Itt maradok a téli szünet végéig, ha nem baj, aztán hazamegyek és folytatom a sulit ugyanúgy, ahogy eddig is. Nem törődve azzal, hogy a szüleim létezésének értelmét keresem.
 - Sajnálom. Maradj nyugodtan, nem foglak bántani, nem fog fájni.
 - Milyen fura, mintha ezt már hallottam volna valamikor tőled - hallottam hangos nyelését, majd sóhaját. - Ha bántani fogsz, esküszöm, nem leszek ilyen jó szívű legközelebb - bólintott hevesen, majd tovább ücsörögtünk a földön.
 - Minden lány eddig menekült tőlem. Te is mehettél volna egy barátodhoz, ha nem akarsz most hazamenni, de mégis itt maradsz nálam, engem meg nem is ismersz.
 - Majd kiderül, hogy rosszul döntöttem-e - követtem ujjammal a kőpadló mintázatát, Jay állam alá nyúlt, maga felé fordította fejem.
 - Nem döntöttél rosszul, ne aggódj - mosolyodott el és őszintének tűnt. Talán a döntésem változtatta most meg ezt az embert, akit valóban nem is ismerek és még az is megeshet, hogy nem fog olyat tenni többet, amit a törvény tilt.


/YoonGi pov/

Még aznap délelőtt felhívtam a jó madaraimat, hogy ugorjanak be, mert kellene a segítségük, persze egyből azt hitték, baj van, de nem is bántam, mert így gyorsabban repesztettek az utakon a házamig.
Megérkeztek mind a hatan, egyesével beljebb is tértek szerény hajlékomba, majd elmagyaráztam nekik, miben is kellene a segítségük, szívélyesen bólogattak ezek után. Dalszerző módba váltva irányítottam őket, hogy ki mikor álljon a kis stúdiószobában felállított mikrofon mögé. Tudtam, hogy rájuk bízhatom ezt a feladatot, mert megvan hozzá a tehetségük.

 - YoonGi - huppant le a szobában fekvő kanapéra JiMin SeokJin mellé. - Kiről szól ez a dal? - fürkészte a fehér lapot, amin a szöveg szerepelt. A hat szempár mind rám vetődött hirtelen, mintha mind ugyanazt kérdezte volna újra és újra. Kiről?

 - Nem lehet ez egy jelentéktelen dal, ami semmiről sem szól? - vágtam rá körbe pillantva rajtuk.

 - Ismerünk - tette vállamra kezét NamJoon. - Nem írsz semmiről se szóló dalokat - kis szünetet  tartott. - Luna volt az ihletőd?

 - Miért akartok ennyire tolni felé? Ő csupán egy tizenéves lány, aki turista itt, a mi kis országunkban. Január elsején pedig hazamegy, mert muszáj suliba járnia. Aztán szép lassan elfelejt minket, talán örökre is és majd nevet mással New Yorkban, aztán meg már nem kellünk neki. Felnő és csupán egy halvány emlék leszünk az elméjében, amit minden más fontosabb elfed az idők során - kifújtam a levegőmet a mondatom végén.

 - Oda is adod majd neki ezt a jelentéktelen dalt, ha kész lesz? - tette fel az égető kérdést NamJoon, amit valószínűleg bármelyikőjük kérdezhetett volna, ha ő nem teszi. Elgondolkoztatott valóban, de rájuk förmedtem, hogy térjünk vissza a munkához. JungKook következett a felénekléssel, neki adtam az egyik legtöbb mondanivalóval bíró részt, mellyel bebizonyítottam a srácoknak, hogy a feltételezésük a múzsámról, igaz volt.
Több, mint három órába tellett az egész felvétel dolog és utána már a kezemben tartottam a kész zenét, de ezek után egyetlen mondat forgott a fejemben a dalszövegből. Mikor foglak elfelejteni?

Egy MP3 lejátszóra rátettem a dalt, majd ezt letettem a mikrofonok mellé.
 - Nem akarod átadni neki ma? - lökött oldalba a lépcsőn lefelé menet TaeHyung.
 - Szilveszterkor találkozunk vele legközelebb csakis, mert ezt kérte - értetlenül nézett rám. Mind leültünk szokásos helyeinkre a kanapénkon, majd HoSeok a filmek közül egyet a lejátszóba csúsztatott, de a címét nem figyeltem, eléggé elkalandoztam. Bambultam előre, a lábaimat elemeztem.
 - YoonGi! - lökött meg TaeHyung, ezzel kimozdítva a merengésemből, felnéztem rájuk. - Akkor mi megyünk, rendben? Akkor harmincegyedikén találkozzunk itt nálad - veregettek hátba mindannyian. - Legyél jó, aludj egy kicsit.
 - Köszönöm a segítséget! - ordítottam utánuk, majd mind elhagyták a ház területét. Elővettem a telefonomat és a névjegyzékembe görgettem lefelé, megálltam Luna hangullal beírt nevénél. Nem, nem hívom fel, mert azt kérte ne tegyem szilveszterig. Mégis annyira hiányzik a hangja. Megszerettem volna?

Az elkövetkezendő napokban pedig a kanapén vagy a fenti székemben gubbasztottam egymagamban, míg a srácok egy része munka után kerestek, hogy megélhessenek valamiből, mivel mindegyikőjüknek egyszerre szűnt meg a munkahelye. Délután a tévé egyik csatornáján valami ismeretterjesztő adás ment, de nem igen érdekelt, mert a másik kezemben ékeskedő lejátszóval szemeztem. Harmincegyedike van, szilveszter napja. Odaadjam neki ma?
JiMin a fejemre mért paskolása billentett vissza a valóságba, mikor ők megérkeztek hajlékomba.
 - Min gondolkodtál ennyire mélyen? - tette fel a kérdést HoSeok, míg leültek szokásos helyeikre.
 - Semmin - vágtam rá.
 - Biztos, hogy a koreai gyárak működése gondolkoztatott el így téged - nevette el magát szarkasztikus hanglejtéssel TaeHyung. - Lunán járt az eszed, ugye?
 - Oda fogod neki adni? - folytatta a kérdezősködést NamJoon.
 - Nem tudom - döntöttem hátra a háttámlára a fejem és túrtam hajamba. - Be akarom vallani neki, hogy mit érzek? Hogy mi alakult ki bennem a hetekben? A válasz erre-
 - Igen! - szakítottak félbe mind egyszerre.
 - Akkor nem írtad volna meg a dalt, amit ott szorongatsz a kezedben - jelentette ki az egyértelműt JungKook.
 - Menjünk el inni - rugaszkodtam el az ülőhelyemtől és lépkedtem fel a lépcsőn, ott átöltöztem melegebbe és kényelmesebbe, majd az előszobában kabátomba mélyesztettem az MP3 lejátszót, azzal neki vágtunk a téli délutánnak. A hideg levegő azonnal megcsapta orromat, amit semmi sem takart. A kisbusszal, amivel ők érkeztek megtettük az utat a legközelebbi bár felé, ami a Cheonsa név alatt futott évek óta. Elég csendes volt a hely és otthonos, mert sokan Szöul legnagyobb szórakozóhelyeit vették célba ezeken a napokon általában, ezért sem fogunk mi a tömeg felé húzni és elhagyni Incheont az este folyamán. Azonnal kértem több üveg sojut, amit egy asztalnál el is kezdtünk fogyasztani, miközben jókat nevettünk. Valaki hiányzik innen.


/Luna pov/

Megbántam, hogy azt mondtam, hogy szilveszterkor találkozzunk csak. Az elmúlt pár napban a tévé előtt heverészés lett a legérdekesebb programom, hiányoztak a srácok. Aztán az utolsó napon az évben egy üzenetem érkezett olyan délután három környékén, miközben éppen egy sorozatra találtam rá a csatornákat böngészve. Telefonomért nyúltam és JiMin neve díszelgett a képernyőn.
,,A Cheonsa nevű bárban vagyunk, nem messze a hoteltől. YoonGi szerintem látna téged." 
Állt az üzenetben.
 - Apa! Nem akarod megkóstolni a sojut? Hiszen csak ki kéne próbálnunk, ha már itt vagyunk, nem? Láttam egy jó bárt, amikor múltkor sétáltam a közelben. Nem megyünk el oda? - fordultam a konyha felé, ahol éppen egy pohár vizet kortyolgatott.
 - Jó ötlet, de honnan jött? - vállat vontam. - Nem iszom túl sokat, tudod, te is, mert anyád megérzi rajtam még holnap is - nevette el magát. Összeszedelődzködtünk és elindultunk egy helyre, amiről fogalmam sem volt, hogy hol is van helyileg. Majd körülbelül húsz perc múlva megláttam egy táblát, amire hangullal volt felírva a JiMin által mondott név - hála istennek, hogy eltudom olvasni a hangult -, ekkor meg is örültem. Apámnak mutogattam és jeleztem, hogy ez az a hely. Az arcán a megkönnyebbülést láttam, mikor felfedezte nincs olyan sok ember, mivel a tömeget inkább kerülő emberek közé tartozott az én édesapám, mint én is általában. Megpillantottam az egyik asztalnál a fiúkat, JiMin is felfedezett engem.
 - Apa, rendelnél, ott a pultnál, egy sojut nekem is, ha persze engeded? Látok ott ismerős arcokat, köszönnék nekik - biccentettem az említettek felé.
 - Ah, szóval azokra érted, akikből egyet ismersz, akivel egy repülőn utaztunk és csak ennyi - mosolyodott el. - Azért majd mesélsz róluk? De menj csak - fáradt a pulthoz, én meg a még egy szabad helyre lehuppantam HoSeok mellé. Egyszerre köszöntöttek mosolyogva, de mikor YoonGi rám nézett, elkapta tekintetét.
 - Hiányoltunk - szorongatott meg mellettem ülő.
 - Mennem is kell, mert apámmal jöttem ide - álltam volna fel, de TaeHyung megállított a távozásomban.
 - Hívd ide őt is - ajánlotta fel. Azonnal egyetértő fejek vettek körül a javaslattal kapcsolatban, szóval apámmal állítottam vissza melléjük. Az asztalhoz húztam még egy széket, amire apum is leülhetett, majd bemutatkoztak egymásnak illedelmesen, apám meg is lepődött, milyen jó az angoljuk.
 - Szóval, fiatalok, kérdezhetnék valamit? - bólogattak várva kérdést. - Melyikőtök csavarta el a lányom fejét? - azonnal rácsaptam vállára, mire a többiek pedig nevetésben törtek ki. - Komolyan kérdeztem. Vagy próbáljam meg kitalálni? - vigyorodott el édesapám. - Áh, nem akarom kínos helyzetbe hozni a lányom.
 - Már megvolt - dünnyögtem magamban.
 - Jó, akkor mégis megpróbálom kitalálni - fordult vissza a srácok felé. - Amúgy már tudom a tekintetedből és persze az illetőjéből, szóval mindegy, de mi lenne, ha hoznék még egy kört? - amíg apám felállt az asztaltól, én a négyzet alakú asztallapra tettem homlokom.
 - Ehhez nekem több pia kell - motyogtam, amíg meg nem jelent ismét apám több üveggel a kezében. - Apa, mersz velem fogadni, ha már így kiderítesz dolgokat? - néztem rá. - Fogadjunk, hogy le tudok húzni egy üveg ilyet - mutattam a sojura, amiből már egy pohárkányi is szívós darab számomra.
 - Elég korán kezded az ivást, Luna. Gondolom, azt akarod kérni cserébe, ha megnyered, hogy hagyjam békén az illetőt, akire én tippeltem - elkerekedtek szemeim, mert hasonlóra gondoltam én is. - Ugyan, ne duvaszd a szemed. Két lányom van, és ismerlek eléggé. Csak bebizonyítod nekem, sőt nekünk - mutatott körbe a fiúkon, hogy valóban érzel valamit a bizonyos személy iránt és te olyan lány vagy, aki nem akarja, hogy az apád elbeszélgessen vele - eltakartam az arcom, majd amíg vigyorogtak körülöttem én megfogtam egy üveget és számhoz vettem húzóra. A torkomon éreztem, ahogy az alkohol elkezdi marni végig a nyelőcsövemet, aztán a gyomromba érkezését. Nagy akaraterő kellett, hogy ne tegyem le az első kortyok után, de sikerült. Az üres üveget az asztalhoz csaptam és összeszorítottam szemhéjaimat, hogy megvárjam a marás enyhülését. Mikor már nem éreztem akkora égetést, felnéztem. - Ezzel nem dicsekszünk anyádnak otthon - szólalt meg a sok tátva maradt száj között apám.
 - Most legyen nagy a szád, JiMin - fordult mellette ülő felé NamJoon. - Nem tudnád utánozni, de meg se próbáld, nem foglak kicipelni a kocsiig.
 - Mindenki nyugodtan igyon még, hazaviszlek titeket, ha kell, mert én még nem ittam annyit. Csak nyugodtan - bátorította a fiúkat az ivásra. YoonGi azonnal benyakalt két pohárral, és ezek után kezdték keverni az italokat. Ahogy ott egy helyben ültem, a fejemet elkezdte nyomni valami, szóval az alkohol elkezdett feloldódni bennem. Azzal a lendülettel kivettem HoSeok kezéből az italát és lehúztam. Addig ittam, míg nem épphogy járni tudtam és felfogtam, ami körülöttem történik. Érzékeltem, hogy elindulunk és engem is noszogatnak a felkelésre. Az ismerős fekete kisbuszba ültettek, valaki vállára hajtottam a fejemet automatikusan, mikor valamelyikőjük a nyolcból bekötötte a biztonsági övem. - Azt hiszik nem jöttem volna rá abból, hogy ma ők ketten ittak a legtöbbet - hallottam meg apám hangját a kormány mögül. - Csak azt nem értem, hogy miért kellett idáig jönnünk? - elmosolyodtam ezen mondatán.

Kinyitottam a szemem, felismertem egyből mellettem ülő ruházatát. YoonGi. Ő sem mozgott túl sokat, épp annyit, amennyi a kocsi bemozgása adott át a benne ülőknek. Bal kezemmel lassan megfogtam az ő jobbját, ekkor rá is szorított kezemre. Elbóbiskoltam ebben a pózban, még a kocsi zötykölődése sem ébresztett fel, míg nem egy puha felületre tettek le, és meg nem hallottam volna az ajtó zárjának kattanását ezek után.

16.rész - Promises

/Luna pov/

Jó pár óráig csupán sétáltam fel s alá a szobámban, néha megálltam az ablakom előtt, kinéztem rajta, de folytattam az utamat. Nem voltam fáradt, csupán mondhatnánk azt, hogy unatkoztam. Leültem a padlóra, mikor megcsörrent az ágyon tartózkodó telefonom. Elkerekedtek a szemeim a név láttán, melyet a képernyőn fedeztem fel.

 - Szia, Luna. Van kedved eljönni velem valahova? - szólt bele YoonGi, JiMin kérésének eleget téve igent mondtam neki, majd folytatta. - Öltözz fel melegen, lent várlak a hotel előtt - le is tette. Úgy tettem, ahogy kérte, fekete farmeromat eléggé melegnek éreztem, aztán felvettem kabátomat, annak zsebébe csúsztattam telefonomat, szokásosan bezártam az ajtót és leszánkáztam a lépcsőkön, elköszöntem YuRitól, majd kint az ismerős kocsi várt rám, tulajdonosa pedig nekidőlt a jármű oldalának. - Mehetünk? - bólintásom után beültünk, majd vártam, hogy elmondja, hova is megyünk. - Tudom, hirtelennek tarthatod most a meghívást, viszont muszáj ma mennem és szeretném, ha elkísérnél - meglepődtem mondata súlyán, ahogy mondta, ki lehetett érezni szavainak fontosságát, komolyságát. Kocsikáztunk már ideje, egy fél óráig a környék ismerős volt, mivel Szöulon mentünk keresztül, de utána már egy fa sem volt ismerős.

 - Hova megyünk? - kérdeztem meg egy óra után, amikor már kínosan sokáig volt csend.

 - Daegu egyik körzetében laktam gyerekként, elköltöztem onnan, mikor volt rá elég pénzem, de most oda vissza kell mennünk - hallgatott el.

 - Megkérdezhetem, hogy miért? - szólaltam meg kicsivel később.

 - Bemutatlak a szüleimnek - nézte továbbra is az utat magunk előtt, de mellkasa levegővétel közben megváltozott. Tudtam, hogy temetőbe megyünk, mert tudtomra adta már, hogy szülei meghaltak. Csendben ültem a továbbiakban az ülésben, néha a tájat csodáltam, néha YoonGira terelődött tekintetem. Frusztrált arckifejezéssel ült, mint akinek mondanivalója van, de mégsem ereszti azt ki magából.

Több óra múlva leparkolt egy temető előtt, ahogy sejtettem, kiszálltam és azonnal átszaladt rajtam egy hideg fuvallat. Beléptünk a területre, ott követtem őt egy páros sírig, amin valószínűleg szülei nevei álltak.

 - Luna, ők itt a szüleim. Anya, apa, ő itt Luna - húzta mosolyra száját, majd letett egy csokrot a sírra. - Nem vagyok bolond, nehogy azt hidd, de lehet, hogy hallanak azért mégis - pillantott felém.

 - Nem nézlek bolondnak. Én is mikor egyedül járok ki a temetőbe, otthon, beszélgetek az elhunyt szeretteimmel - tettem vállára kezem, amit egy halvány mosolygással hálált meg.

 - Anya, apa. Miért kellett nektek így itt hagyni engem? - simogatta végig a kőből készült sírt. - Annyi mindent megígértem nektek, amit nem tudtam időben teljesíteni - csuklott el a hangja, majd leguggolt.

 - YoonGi ők most is látnak, most is tudsz nekik bizonyítani még - szólaltam meg halkan. - Nem szabad azt kérdezni, hogy miért nincsenek itt, miért mentek el. Azt kellene kérdezned, látják még, hogy mit csinálok meg a kedvükért - guggoltam le mellé.

 - Két éve ma, hogy elmentek. Azóta próbáltam munkát találni magamnak, hogy ne a szüleim rám hagyott pénzéből kelljen élnem. Próbáltam bizonyítani, hogy felnőttem, hogy meg tudok állni a saját lábamon bármi segítség nélkül, de nem megy. Olyan messze akartam költözni tőlük amennyire lehetséges, hogy ne tőlük függjek, túl messze mentem - felegyenesedett, zsebre tette kezeit, de én guggolva maradtam.

 - Miért nem maradtál a szüleiddel otthon? - bámultam a síron szereplő neveket. - Miért akartál elköltözni?

 - A tinédzserek fele alig várja, hogy elérjék a felnőttkort, hogy végre elköltözhessenek, aztán csak később bánják meg a lázadozásukat. Én is ebbe a hibába estem. Incheonig menekültem, hogy a szüleim ne parancsolhassanak nekem, utána meg megbántam az egészet, ahogy sejthető volt - sóhajtott egyet. - De gyere menjünk - nyújtotta ki kezét felém.
Felnéztem szemeibe, aztán kezére. Megint az az az erős lüktetés hangzott fel mellkasomban, elkezdtem felé nyúlni félénken, amikor éreztem, egyre jobban gyorsul a szívverésem, aztán lassan felhúzott maga mellé, mikor is megfogtam a kezét.

 - Miért ver ilyen gyorsan a szíved? - érezte meg csuklómon a vérem gyors áramlása közbeni lüktetést.
 - Biztos megint magas a vérnyomásom - kaptam el a kezéből a sajátom.
 - Luna, köszönöm, hogy kérdés nélkül eljöttél velem ide - szünetet tartott, de láttam folytatni akarja, ezért nem szólaltam meg. - Tudom, hogy haza kell menned és én szeretnék...jó utat kívánni - sóhajtott egy nagyot.
 - Köszönöm, és tudod, egy barát mindent megtesz kérdés nélkül.
 - Azok volnánk? - bólintottam, mire elmosolyodott. - Ennek örülök. Menjünk haza, barátom - beszálltunk a kocsiba, majd el is gördült a jármű a temető elől. Jól esett, mégis fájt, hogy barátjának nevezett.


/YoonGi pov/

Elvittem őt a hotelig, de addig is a kocsi rádiója szólt a háttérben, hogy mégse legyen síri csend a járműben. Több órán keresztül vezettem visszafelé, néha-néha megszólaltam, megkérdezve, hogy vegyek-e neki valamit enni, de csupán megrázta a fejét, majd tovább nézte a kinti tájat.
Nem tudom, hogy mit tett velem ez a lány. Egyszerűen megnyílok neki akaratlanul is, ha valamit kérdez, amit már nem tettem meg jó pár éve az előző barátnőm óta. Az érzéseimet nem tudnám szavakba foglalni, mert még magam sem tudom, mit érzek legbelül.
Közeledtünk egy hídhoz, ami egy kisebb folyó felett ívelt át, ezért leparkoltam a közelében. Kérdően nézett rám Luna, amint feleszmélt a gondolataiból. Kiszálltam, majd jeleztem neki, hogy jöjjön utánam. A híd hideg fémkorlátjánál álltam meg, a vizet nézve vártam, hogy Luna is mellém érkezzen.
 - Édesapám állt meg mindig itt, amikor Szöulba mentünk valami folytán. Mesélt nekem a régi időkről, amikor ő volt gyerek. Mesélt arról, hogy látta ezt a hidat épülni is - elmosolyodtam a kedves emléken, míg Luna figyelmesen figyelte a mesélésemet. - Majd én is olyan jó szülő akarok lenni, mint az enyémek voltak.
 - Az leszel, csupán egy jó partner kell ehhez pluszba - mosolyodott el, majd összerezzent. - Megyünk? Kicsit hideg van - biccentésemre elindult az autó felé gyors léptekkel, én is odavánszorogtam a járműhöz, majd tovább hajtottam. Egy kis ideig ismét csend ült a kocsiba, viszont láttam Lunán mondhatnékja van, nem mondja ki. - Mi a baj? - szólaltam meg Szöult területén.
 - Kevesebb, mint egy hete ismersz, miért mutatod meg nekem a gyerekkorod? - nyögte végre ki, felém fordult.
 - Megváltoztattál egy kicsit - néztem az utat továbbra is.
 - Kérlek, ne próbáld meg elhitetni velem, hogy egy koreai drámába csöppentem, ahol minden tökéletesen megy, mert a két a két főhős egymásé lesz. Kérlek ne, tudom, hogy én nem afféle világban élek. Én csupán egy amerikai lány vagyok, aki turista itt Szöulban, aki elsején már haza is megy és minden ugyanúgy marad, mert semmire nem volt hatással itt.
 - Megértettem - végszavamra le is állítottam a motort a hotel parkolójába érve. Szállt volna ki, de ismét szólásra nyitottam a számat. - Luna, egyet megígérnél azért nekem? - megfogtam karját, visszatartva őt a haladástól. Nem nézett rám viszont megdermedt abban a pózban, amiben volt éppen. - Csak ne felejts el minket.
 - Ha nem felejtelek el titeket, akkor még jobban fog fájni, hogy itt kell hagynom titeket. Ezért is mondtam azokat a dolgokat. YoonGi, találkozzunk mind szilveszterkor, de addig ne. Szia - kinyitotta az ajtót, a hideg levegő azonnal beáramlott.
 - Luna, kérlek, csupán ígérd meg - szorítottam továbbra is karját, rám nézett végre.
 - Nem foglak, megígérem - mosolyra húzta a száját, majd el is engedtem. Kiszállt, becsukta az ajtót, majd egyedül maradtam a gondolataimmal. Haza furikáztam, majd egyenest a kis zugomban foglaltam helyet, a nyakamba helyeztem fejhallgatómat, aztán hátra dőltem egy kicsit a székben.

Luna összes mondata lejátszódott újra a fejemben, amikor lehunytam a szemem és ez olyan löketet adott a komponáláshoz, hogy hajnalig meg sem álltam.
Néha-néha leszaladtam egy flakonos vízért a konyhába, majd feltornáztam magamat a lépcsőkön és újra folytattam, ahol megszakítottam.
Hajnali ötig a székben ültem, próbáltam mindent bele adni, hogy a megírott szövegre rá tudjam illeszteni a zenét, és pontosan öt óra huszonhárom perckor kész lettem a dallal. Már csupán valakiknek fel kellene énekelnie, hogy teljesen kész legyen és végre befuthassak vele, így a szüleim odafentről is büszkék lennének rám. Anya, apa, büszkék lesztek rám, ezt garantálom nektek.


/Katy pov/

Semmit sem aludtam este, ezért a plafont bámultam egész végig éjszaka, kielemeztem minden egyes kis egyenetlenséget, amit felleltem rajta. Néztem, ahogyan eltűnt minden fény a fehér felületről a naplemente alkalmával, aztán a napfelkelte által előkerülő fénysugarak világították be ismét a kórtermet a reggeli órákban. Megkezdődött a folyosón a nagy nyüzsgés is. Aztán két ismerős arc jelent meg az ajtóban, mikor a látogatási idő is elindult.
 - Mit kerestek itt? - fordultam a szüleim felé.
 - Hogy vagy, drágám? - lépett az ágy mellé édesanyám.
 - Ne tegyél úgy, mint akit most olyan hirtelen érdekel, hogy mi van a lányával, rendben? Azért akartam véget vetni az életemnek, mert amúgy is a születésem egy véletlen volt. Nem is vagytok még kész arra, hogy szülők legyetek. Minden veszekedés forrása én voltam. Szerintetek milyen érzés volt? Az összes vitátokat hallani? Amik rólam szóltak. Kérlek, inkább csak menjetek el, mert feladtam az életet. Törődjetek bele, hogy miattatok - összeszorítottam a számat, majd el is fordítottam fejemet, aztán anyám szipogását már nem is hallottam. Az ablak keltette fel az érdeklődésemet, ezért felkeltem és az infúzióállvánnyal együtt csoszogtam az üveghez. Kinyitottam azt, lenéztem. Túl magas. Legalább a harmadik vagy negyedik emeleten lehettem. Pont jó lesz. Nincs szüksége rám senkinek, ha mégis, akkor majd megértik. Az infúziót kioperáltam a kezemből, majd lassan felmásztam az ablakpárkányra, lenéztem, megcsapott a hideg decemberi szél, amitől libabőrös lettem azonnal. Nyeltem egy nagyot, újra és újra, mint valami hangoskönyv, ismétlődtek a szüleim veszekedéseinek mondatai a fejemben. Potyogni kezdtek a könnyeim le egyenesen a lábam mellé, az ablakpárkányra. Két kezemmel kapaszkodtam az ablakkeretbe, hajamat fújta a szél, majd sóhajtottam egy mélyet. - Hogy vagyok, anyu? Ez volt a kérdésed? Őszintén, halottan - elengedtem a fehér keretet, majd már csupán a hideg fuvallatot éreztem magam körül, ahogyan zuhantam, lehunytam a szemeim. - Én szeretlek titeket örökre, megígérem, anyu és apu.


/Sarah pov/

Rámorogtam a mellettem ülőre, aztán a dühös pillantásomat is megmutattam neki.
 - Tudod, egy kis kedveskedés, ami lássuk be nem őszinte, nem fogja velem elfeledtetni, hogy elraboltattál, majd megerőszakoltál, többször, hogy itt hagytál szinte megfagyni, hogy a rabszolgádként bármit megtehess velem - toltam el magamtól a tálcát, amint éreztem, hogy már nem kong a gyomrom.
 - Remélem, tudod, hogy innen nem szeretnélek élve kiengedni - kelt fel mellőlem. - Senki sem hiányoznál, igaz-e? Mivel még mindig senki sem keresett - indult meg az ajtó felé.
 - Élvezed, hogy ezt műveled velem, te beteg állat? - ordítottam utána.
 - Tulajdonképpen igen, ja és ne aggódj, nem zúgtam beléd - nevette el magát önbizalommal megtelve. Feltápászkodtam a matracról és az ajtóhoz rohantam. Ütni kezdtem a felületet, kimutatva így, hogy már elegem volt a dolgaiból, amiket velem művelt. Haza sem akartam menni, de a pincéjében sem akartam maradni. Kattant a zár és kinyitotta az ajtót, azonnal egy pofon csattant az arcomon. A kezemet a forró, égő területre simítottam, majd ingerülten a fogva tartóm szemébe néztem. - Haza akarsz menni esetleg? - megráztam a fejemet. - Akkor meg minek teszed tönkre az ajtót? - csendben maradtam. - Maradj így szépen, aztán majd elengedlek egyszer, megígérem. Ma jönnek hozzám vendégek, ezért maradj itt és csendben, de aztán este jövök - aztán visszazárta az ajtót és úgy tettem, ahogy mondta, leültem a matrac, persze csupán addig, amíg meg nem hallottam egy hangos beszélgetést. Hallgatózni kezdtem az ajtóhoz lépve.

/Lilly pov/

A gyász miatt alig ettem valamit, mert semmi étvágyam sem volt. Egész nap csak felidéződött bennem, amit aznap láttam, ahogy láttam őt meghalni, a szerelmemet.
Tess átjött hozzánk kicsit jobb kedvre deríteni engem. Nem sokat segített, de jó volt, nem csupán kinézni a fejemből egész álló nap.
 - Nagyon sajnálom, ami történt - simogatta meg a vállam. - Ez rosszabb, mint nálam, hogy Chris nagyon messze van, de egyszerűen nem tudom elhinni, hogy mi történt.
 - Én mondtam neki, hogy nem kellene bemenni abba az utcába, de ő mégis tovább ment - gyűltek a könnyeim, ahogyan az utolsó, hibás lépéseket tette meg emlékeimben barátom.
 - Lilly, mit szólnál, ha együtt elmennénk pszichológushoz? Nekem is kéne, neked sem árt. Kibeszélnéd a dolgokat, amik bent maradnának különben, mert ez így nem jó, hogy csak emészted magad itt a szobádban egyedül. Rendben? - nyújtott felém egy zsepit.
 - Ha jobb lesz, akkor menjünk - töröltem le arcomról az éppen lecsöppenni készülő könnyeket, majd orrom is kifújtam.
 - Én is veled megyek, megígérem, nem kell félned, jó lesz - mosolygott rám, amitől nekem is kicsit megjött az életkedvem, de a mosolygásom azonnal párom feledhetetlen vigyorát juttatta eszembe. Nyugodj békében, édesem.

15.rész - The questions

*Luna pov*

Tizenegy magasságában elindult a nép hazafelé, SeokJin beterelt minden részeget az autóba, mint egy kacsamama a fiókákat, kivéve YoonGit, aki sétálni akart, a sofőr megkért engem, hogy eredjek utána.

 - YoonGi! - kaptam el karját a magát lassan vonszoló, részeg szőkeségnek.

 - Hagyj, Luna. Menj haza a fiúkkal - haladt tovább, de nem hagytam magára, mellette sétáltam. Kis idő múlva újra megszólalt. - A szüleim soha nem nézték jó szemmel, hogy ittam a srácokkal. Sajnos, hiányzik ez a fajta tiltás már egy ideje. Meghaltak már több éve, szóval egyedül vagyok. A ház, amiben lakom a szüleimé és a pénzem is az övék - torpant meg, és ült le egy padkára. - Munkám sincs, mert a zenélésből akartam megélni, de alkotói válságban szenvedek, így a szüleim rám hagyott vagyonából élek - leültem mellé. - Soha azt sem gondoltam volna, hogy valaha újra találkozni fogok a fiúkkal, mert rég voltunk utoljára ennyit együtt, ezt köszönöm is neked részben - fordult felém elmosolyodva, majd folytatta. - Luna, te mégis honnan kerültél ide? Felforgattad pár nap alatt az életem - emelte fel hangját, de nem dühből fakadóan. - És amikor majd hazamész, nem fogom tudni, hova rakjam magam.

 - Én nem akarok még hazamenni, YoonGi. Kell, de nincs is semmi akarat bennem, hogy megtegyem. Most is inkább itt ülök a padkán veled, minthogy elmentem volna a fiúkkal a hotelbe - tört ki belőlem néhány vallomás, kis szüneteket hagytam a mondatok között. - Sokkal jobban szeretem Szöult, mint a dohos New York-i utcákat. Bármit megtennék, hogy inkább itt maradjak.

 - Köszönöm, hogy átvállalod a roncs szerepét, Luna, ma este, de nem kellene aggódnod, ha akár mérföldekre is leszel tőlünk. Csak tudnod kell, hogy ugyanazt az eget nézzük mindig - nézett fel az égre. - Most megdicsérne az édesanyám, hogy milyen bölcs és okos vagyok - nevette el magát hirtelen. - Menjünk haza, késő van - tápászkodott fel egy lendületvétellel, majd elindultunk a háza felé. Amikor elértünk az épülethez és én megfordulva elköszöntem tőle utánam szólt. - Luna! Hova mész? Késő van, legalább aludj itt, hogy ne hordjanak le a fiúk, hogy miért engedtelek el egyedül.

 - YoonGi, én csak azt akartam, hogy te hazakerülj, hívok majd egy taxit, rendben lesz ez - nyugtattam meg. Mellém lépve betolt a házba, nem tudtam, mit tenni, mert még részegen is erősebb volt nálam. - Jól van, itt alszom, de akkor menj fel és te is aludj, mert nagyon másnapos leszel - mordultam rá, amikor már a előszobába léptem. Hallgatva rám felkullogott egy szobába, aminek ajtaját a lépcső aljáról is lehetett látni.A nappaliban, a már ismert kanapén elnyúltam, de csupán a plafont tudtam bámulni, annyi gondolat járt a fejemben, meg az is közre játszott álmatlanságomnak, hogy a szívem úgy vert mellkasomban, mintha éppen a katonáknak dobolnák az indulót. Kezemet mellkasomra tettem, szorítottam le, hátha tudom kicsit csökkenteni a lüktetését.

Próbálkozásom sikertelen volt ugyanis addig néztem megszakítás nélkül a fehér plafont, közben a szívem ugrálását leszorítva, hogy az ablakot takaró függöny mögül a hajnalodás jelei látszódtak ki lassan. Megfogtam magam és elindultam a hotel felé gyalogosan néha futva, hogy legalább legyen, mire fognom szívverésem erősségét. A hotelszobába baktattam, a telefonom szerint akkor volt hajnali három, apum viszont sehol nem leledzett, kicsit megnyugodtam. Lezuhanyoztam, tiszta ruhát vettem fel és ugyanazt a műveletet végeztem, mint YoonGi bőrkanapéján. A fehér felületet bámultam, amiben semmi érdekes nincs, ezért nem tudta, mi elterelni gondolataimat. Kintről hallottam az bejárati ajtó csukódását, majd a megszokott kopogást a padlón, amit apum hallatott bakancsával. Benyitott az én szobámba is, úgy tettem, mintha aludnék, halkan visszacsukta a faajtót, aztán minden el is hallgatott. Nulla óra alvással feküdtem még mindig az ágyban, tíz percenként néztem a telefonom kijelzőjén az időt, de hétkor már abbahagytam. A fürdőbe slattyogtam, megmostam az arcom, meglepetésemre egy karika vagy táska sem volt a szemem alatt, ami jelezte volna fáradságomat.
Kilenc környékén már vissza sem mentem a szobába, csak tévéztem unaloműzésképpen. Apám is ekkor távozott egy puszit nyomva a homlokomra. Aztán meg is csörrent a telefonom mellettem, JiMin neve jelent meg a képernyőjén, fel is vettem.
 - Hogy van meg nekem a te telefonszámod? - szóltam azonnal bele.
 - Beleírtam tegnap - válaszolta egyszerűen.
 - Mikor? Na, mindegy, mi az?
 - Te kértél tegnap segítséget, én meg itt várok a hallban, úgyhogy jó lenne, ha lejönnél - megszakította vonalat, felvettem egy utcai viseletemet, a kabátomat és a cipőmet, majd rutinosan bezártam magam mögött az ajtót. Szokásos mosollyal köszöntött JiMin, mikor letrappoltam a lépcsőfokokon.
 - Vásárolni megyünk, gyere! - indult meg a bejárat felé zsebre tett kezekkel, integettem az ismét frissnek festő YuRinak, majd követtem a vörös hajzuhatagot. Az időjárás elég hűvös volt a hideg fuvallatok következtében, az ég is be volt borulva, csodáltam, hogy JiMinnek volt kedve kimozdulni.

Szó nélkül haladt előre, alig bírtam néha egy kereszteződésnél utolérni. Egy szupermarket előtt álltunk meg. - Másnapos vagyok, szóval kérlek ne idegesíts fel, köszi - indult is meg ezek után. Belépve kellemes zene fogadott, ami a hangszórókból szólt. Egy kosarat megfogott, aztán bent a sorok között lelassított. - A szén-hidrátokat el kell hagynod. A lisztes kajákat is. Tésztákat is ritkábban. Sok fehérjét kell bevinned azonban - magyarázott böngészve az élelmiszereket, megállt egy polc mellett. - Ebből veszek neked kettőt, mert annyi elég, amíg itt vagy. Ez orvosi fehérje, meg ha ebből megeszel egyet naponta nem leszel annyira éhes, úgy könnyebb a fogyás - magyarázta, majd a kosárba dobta, még néhány hasonló hatású készítménnyel a szatyrunkban távoztunk.
 - Tulajdonképpen miért segítesz nekem? Alig ismersz egy hete - sétáltunk lassan egy kereszteződés felé.
 - Olyan, mintha mindig is ismertelek volna. A lényeg, hogy a célomat ezzel az egésszel majd később megköszönöd, rendben? Most csupán tedd azt, amit mondtam, egyél ebből naponta egyet - bökött a kezemben lévő szatyor felé. - Mondjuk, hogy könnyebben menjen, unalmadban akár felülést is csinálhatsz, ha annyira meggyorsítanád a folyamatot, okés? - mosolygott rám. Bólintottam, aztán visszakísért a hotelig.
 - Köszönöm, hogy segítesz nekem, majd meghálálom.
 - Luna, nem kell semmiért hálálkodnod nekem csupán kérlek, hogy ne hagyd YoonGit egyedül, ha ezt megteszed, kvittek vagyunk - biccentett, majd elindult a másik irányba, távolodva a hoteltől. Kérdések kavarogtak a fejemben, pattogtak össze-vissza, mint a teniszlabda egy heves meccsen. Miért kell ennyi megválaszolatlan kérdésnek leledzenie a fejben?


*Katy pov*

Felébredtem egy teljesen ismeretlen helyen, de egy kórteremnek hatott. Fehér falak, egyetlen ágy tartózkodott a szobában, amin én feküdtem, a tipikus kórház szag lengte be a teret. Infúzió lógott a kezemből, ami kényelmetlenül zavart. Megijedtem a tudatlanságomtól, hogy mi funkciója van annak, feljebb ültem, amivel együtt egy éles hatás lépett fel fejemnél. Semmi sejtésem sem volt, hogyan kerültem oda és, hogy miért.

 - Jó reggelt, kisasszony! Minden rendben? - lépett be egy elég kedvesnek látszó nővér.
 - Hol vagyok, kérem mondja el - vettem egyre szaporábban a levegőt. - Milyen nap van?
 - Csütörtök, huszonötödike - válaszolta a nővér. - Nem emlékszik semmire? - megráztam óvatosan a fejemet. - Várjon, hívom az orvost - távozott a helyiségből, aztán tíz perc múlva visszatért egy köpenyes férfivel.
 - Jó reggelt, tudom, hogy most rengeteg kérdése lehet. Lehetséges, hogy a sokkhatás miatt van emlékezett kiesése. A fagypont közeli hőmérséklet felelős lehet ebben. Viszont nekem is kérdéseim vannak Önhöz. Öngyilkosságot akart végrehajtani, hogy leugrott a hídról? - lesokkolódtam a mondataitól, aztán beugrott a fagyos érzés, ami érhetett. Lehunytam a szemem, mikor újabb hasítást éreztem kisagyam felől. A víz. A fagyos víz lebegett előttem. A csobbanás. A folyadékba érkező telefon hangja ütötte meg a fülem. A kísérlet. Az ugrásom által idézett hullámok csapódtak össze fejem felett. A gyűlölet. A szüleim által idézett utálat az életem ellen jelent meg lelkemben. - Mi a neved? Vannak szüleid? Mivel semmi iratot nem találtunk nálad - szakította meg gondolkodásomat.
 - Katy Hudson vagyok és szüleim halottak - mondtam ki egyszerűen, mert számomra, a lelkemben, az agyamban megszűntek létezni a szüleim.
Kimentek mindketten a szobából, egyedül maradtam bent, a gondolataimmal hagytak. A túlélésem értelmén agyaltam, hogy minek kellett még itt maradnom. Tényleg ennyire rossz helyre születtem be?


*Sarah pov*

Napról-napra úgy kell élnem, hogy várom, mikor aláz meg legközelebb ez az állat, akinek pincéjében raboskodok halálra fagyva, és hogy aztán meddig hagy pihenni a következő fájdalomadásig.
Nem ettem semmit, mert semmi étvágyam sem volt, nem is szóltam semmit, mikor belépett a helyiségbe, ezért kaptam is a büntetéseket, ezeket tűrtem, mert arra tanítottak. Számoltam a napokat, de hiába. Ezerszer talán kérdeztem magamtól, az égtől, hogy miért kaptam már ennyi fájdalmat, az élet pedig válasz nélkül hagyott.
Belépett újra a szobába, összerezzentem. Szó nélkül hozzám vágott pár ruhadarabot és letett mellém valamilyen ételt, aztán kiment. A ruhadarabok az enyémek voltak, még a táskámból adhatta oda, fel is vettem, de az ennivalóhoz hozzá sem tudtam nyúlni étvágyam hiányában, csupán turkáltam azt. Éreztem lassan, hogy fogyok el, hogy az összes zsír illetve egyéb tartalék elfogy a szervezetemből.
Nem voltam szomorú, nem voltam dühös sem, hogy ilyen dolgokat tett. Talán csalódtam a szüleimben, de már ismertem őket elég ideje, hogy ezen túl essek. A legjobban az elveszett szóval tudtam magam jellemezni. Az biztos, hogy nem leszek soha már ugyanaz ezek után, amiket átéltem.

Újra visszatért a helyiségbe, megállt felettem állva, lehajtott fejjel ültem, vártam, mit tesz velem.
 - Kezdek aggódni, hogy miért nem eszel - guggolt le, pillantásomat kereste. - Kérlek, edd meg ezt.
 - Azt várod el, hogy egyek, mert azt mondod? - motyogtam az orrom alá alig hallható hanggal. - Nem kellene ilyeneket művelni az emberrel, és akkor talán lenne még kedve élni - felemeltem tekintetem rá. - Tulajdonképpen neked jól esik, hogy fájdalmat okozol valakinek fizikálisan?
 - Néha igen, Sarah - jelentette ki egyszerűen.
 - Akkor hajrá, üss agyon is, mert nem eszek, beteg állat - néztem félre lehunyt szemekkel.
 - Nem akarlak elverni, mert kezdem megkedvelni a kitartó és makacs énedet.
 - Ha azt várod, hogy beléd szeressek, hogy egyáltalán megkedveljelek, várhatsz még egy ideig - megfogta magát, és mellém helyezkedett. Egy szó nélkül ült mellettem, ölemet elemeztem eközben. - Menj innen és hagyj békén - nyeltem nagyot anélkül, hogy ránéztem volna.
 - Te vagy vendégségben az én házamban, szerintem nekem van jogom bármit is csinálni - magyarázta nagyot sóhajtva. - Én várok - rápillantottam. - Zavar a jelenlétem, ugye? - fogta meg államat erősen, hogy el sem bírtam húzni. - Nem beszélek veled, ha ezek után nem változik meg semmi - csókolt ajkaimra, elmélyítette. Az agyamban végre endorfin szabadult fel e hatására, ezért nem húzódtam el tőle. A szívem dobbant egy nagyot, ami után a fogva tartómnak már nem is kellett fognia az államat, mert nem mozdultam semmit arrébb. Élvezni kezdtem csókját, amit még egy arcsimogatással is megtoldott. Eltávolodott, elmosolyodott, mire ismét az ölem lett a célközönsége a szemeimnek. - Ott van az a lehetőség benned - fogta meg combomat. - Kérlek, egyél - tette a tálcát az ölembe. Az ételre nézve megjött az étvágyam, ami után el is kezdtem falatozni, közben a mellettem ülő személy a füleim mögé tette hajamat. Miért kell ilyen elveszettnek éreznem magam a saját fejemben?


*Roxane pov*

Az elmúlt napokban egyre gyakrabban voltak dühkirohanásaim, amiket vagy éppen egy szemetes kuka felrúgásával vagy éppen egy szál cigaretta elszívásával tüntettem el a fejemből. Apám félve nézett engem, hogy mi történik a kislányával. A legnagyobb szenvedélyem lesz egyszer, érzem, a halálom.

Aztán egy nap kocsikáztam vele a városban, mikor benyögte, hogy pszichológushoz íratott. A dühkezelési problémám volt a fő oka. A váróban ültünk, mikor is engem szólított egy harmincas éveiben járó nő. A neve előtt az ajtón a 'Dr.' jelzés is megjelent, alatta pedig az oka, hogy miért pont hozzá jöttünk.
Leültetett egy kanapéra, ő pedig egy fotelben foglalt helyet a kanapé mellett kezében egy nagyalakú füzetszerűséggel, ami kívülről barna bőrrel volt bekötve. A helyiség maga megnyugtató hatást nyújtott a világos, helyenként színes falaival, de nem éppen nekem. Mosolyogva kérdezgetett magamról, válaszoltam készségesen viszont nem nyíltam meg neki, mert nem is szándékoztam. Az időnk nagyon gyorsan letelt, elköszönt, majd apummal haza is mentünk. Az úton végig az járt a fejemben, hogy az a nő, hogy bírja ki a sok lelki roncsot, akiknek ő csupán egy lelki szemetesláda. Én miért nem tudok megnyílva beszélni arról, ami bánt?

14.rész - The first soju

*Luna pov*

A bevásárlóközpontból egy nyaklánccal, apum teli gyomrával és egy élménnyel teli nap végén távoztunk.

 - Apa! - biccentettem a sötétedő, éppen akkor havazó égre a taxi ablakán kinézve. - Sok éve már nem is volt fehér karácsonyunk New Yorkban - mosolyodtam el kicsit nosztalgikus hangulatba kerülve közben.

 - Nehéz lesz visszamenni egy hét múlva, ugye? - hangsúlyán a maradás akarata hallatszott.

 - Nagyon, apa, nagyon - sóhajtottam, majd a hotel parkolójába gördült a járművünk. Kiszálltunk, édesapám kifizette az utat a kedves harmincas éveiben járó sofőrnek, majd felkullogtunk a megfelelő emeletre, közben köszönve az előtérben tartozkodó, állandóan vigyorgós YuRinak, kinek energiaraktára kifogyhatatlannak látszik, aztán apum puszit nyomott homlokomra mikor becsuktam magam után az ajtót és már ment is nyomni az ágya lepedőjét.

A kanapén elheveredve néztem még egy ideig a csatornákat, aztán a belső szemhéjamat elemeztem én is, és elvesztem az agyam által kreált álmokban.

Másnap reggel a telefonom agyba hasító csöngése ébresztett. YoonGi neve jelent meg a kijelzőn. Irtózatos sebességgel való felvétele után TaeHyung és HoSeok ordítozott a készülékbe, a mondanivalójukból kivettem az előtérben való tartózkodásukat, ezért letettem, kitakaróztam, amit apum teríthetett rám az este folyamán, megnéztem az időt, miszerint még csak reggel nyolcat ütött az óra, majd a pulton díszelgő cetli mellett álltam meg legközelebb.

,,Legyél jó ma, boldog karácsonyt!", állt a papíron. Mosolyogtam egyet az üzeneten, ezek után felkaptam az egyik kedvenc fehér felsőm és pulcsim, a szokásos kiszaggatott farmerom magamra véve és kabátomat felkapva, bezárva a hotelszobát lesiettem az előtérbe. A fiúk örvendve köszöntöttek, és YuRi is nagyot derült rajtuk.

Mind kocsiba szálltunk, aztán próbálták megvitatni, hova is menjünk. Nem ismertem a várost, semmi jó helyet, ezért csupán hallgattam törzshelyemen ülve.

 - Karaokézzunk! - kiáltott fel, megtörve így a csendet, TaeHyung felpörgött hangulatban. Ötletét mindenki támogatta, ezért SeokJin beindította a motort és suhantunk is a megfelelő irányba. YoonGira pillantgattam az út alatt, aki fülhallgatójával a fülében fürkészte a tájat. Egy hétig láthatom csak őket még, ami nagyon soknak tűnik még, de egy pillanat alatt elszáll majd. Ha tudnék találni egy lehetőséget, hogy egyszerre két helyen is lehessek, megtennék bármit.

Ilyesfajta gondolatok jártak eszemben, mikor leállt a motor és kifelé pattogtak az emberek, jómagam is kiszálltam. Az épületen hangullal szerepelt a karaoke szócska, elég jó környéken is leledzett. Megálltam a járda közepén, majd a szőkeség mellé léptem, aki bevárt, míg a fiúk előre törtek.

 - YoonGi - fogtam meg karját, hogy maradjon helyén kicsit, felém fordult. - Egy hétig kell csak látnod még, utána eltűnök. Elsején utazunk haza apámmal, mert még itt akar szilveszterezni. Viszont addig szeretném jól érezni magam, ez meg is volt eddig. A lényege ennek az egész monológomnak, hogy azok után majd, hogy New Yorkba mentem volna felejtsetek el a srácokkal, rendben? Mert nem fogok tudni visszajönni, nincs pénzem arra, hogy utazgassak ide-oda a két ország között. Nem is lesz rá lehetőségem többet - nagy szemekkel figyelt. - Menjünk be és szórakozzunk egy jót - mosolyogtam rá, biccentett egyet a bejárat felé.

 - Merre jártatok, drágáim? - fordult felénk NamJoon, mikor mi is betértünk.

 - Ugye iszunk ma? - előzött meg YoonGi a válaszadás kikerülésével, a fiúk után eredt, akik már bementek egy helyiségbe, én meg kullogtam még a folyosón. Beléptem a szobába, ami hangszigetelt falakkal rendelkezett, egy plazma televízió tornyosult az egyik sarokban a falon, alatta egy karaoke gép, ami a tévéhez volt csatlakoztatva, és több, fekete mikrofon foglalt rajta helyet. A padlón elterülő szőnyegbe belesüllyedt a lábunk és a fa, lakozott asztal lábai is, majd leültünk a darabonként négy ülő helyes fekete bőrkanapékra, melyek merőlegesen egymásra a falhoz voltak tolva - kivéve TaeHyung, aki máris be akarta indítani a karaoke gépet. A helyiség árában benne volt négy üveg soju is, mint megtudtuk NamJoontól. Azok a kanapé előtti asztalon ékeskedtek, mellettük nyolc feles pohár sorakozott. Soha életemben nem ittam még ilyesfajta italt. Nem is tudtam, hogy engedik-e majd a fiúk - kiskorúságomra hivatkozva - hogy igyak, de meglepetésemre kétszer nekem is öntöttek. Az íze bejárta a szájpadlásomat is, és egész jól esett az utóízéhez képest.

Az egész napot ott töltöttük, a srácok remekül elvoltak, páran megmutatták rap tudásuk is. Nagyon sokat mosolyogtam rajtuk, talán ennyit még egyszer sem. Rengeteg új dalt is megismertettek velem, de párat már én is tudtam dudorászni. SeokJin nem ivott egy kortyot sem, mert ő volt az este sofőrje, viszont ahogy láttam YoonGi bepótolta barátja adagját is.

 - YoonGi miért iszik ennyit? - húzódtam suttogva JiMin mellé, mikor a kérdésem témája mikrofont ragadott.

 - Nem tudom, valami felzaklatta talán - fordult felém.

 - JiMin, segíts nekem lefogyni, kérlek - pillantottam a szőkeség felé, aki éppen ledobta fekete sapkáját a földre beleélve magát a zenébe. - Mert látom, te izmos vagy meg minden, biztos tudnál nekem segíteni - növeltem kicsit egoját, hogy a segítségét adja.

 - Segítek. Majd megbeszéljük a részleteket holnap. Most csak élvezd az estét - mosolygott rám. - De amúgy YoonGi miatt csinálnád, ugye? - kis szünet után folytatta, mert válasz nélkül hagytam. - Csak ígérd meg, hogy hazakíséred ma őt, mert ilyen állapotban nem engedném el egyedül, és akkor rendben vagyunk - már vigyáztam részeg emberre, viszont nem tudtam, mit fog hozni ez az alkalom, bólintottam.

*Sarah pov* (+18)

Gyomrom összerándult, mikor belépett ismét egy kis idő múlva a szobába. Átsuhant a hideg is a hátamon, mert nem tudtam pontosan, mi is következik, de egyet sejtettem. Fájdalom. Meztelenül álltam ott tehetetlenül, a bilincs nem engedett szabadulni. Nem akartam, nem is mertem volna.

A betonpadlón hallottam mezítlábas közeledését, minden egyes lépésénél összébb és összébb rándultam. Mellém lépett, a hideg fuvallattól, amit magával hozott, libabőr jelent meg rajtam. Végig simított arcélemen, a sötétben semmit nem láttam, de feljebb emelte államat. Az apró ablakon beszűrődő holdfény mégis megvilágította arcát, és egyúttal a mély barna szemeit is. A másik kezét felemelte végig futtatva zsibbadó karomon, majd csak a bilincs kattanását hallottam. A kezemet végre leengedhettem, a vér is lassan visszacsorgott belé. Megdörzsöltem a csuklómat, ami a fémtől fájdalmakban úszott.

 - A karmolásaidat akarom látni a hátamon az este után - suttogta fülembe, a matracra vezetett, lehuppantam rá, és mikor fekvő helyzetbe lökött félni kezdtem. A lábaim közé térdelt, a nyakamhoz hajolt.

 - Legalább a neved mondd el végre - mordultam rá halkan.

 - A nevem Jay, Sarah - harapott bele nyakamba, majd a vetkőzés félelmetes sebességét hallottam meg. - Miért nem akartál még megszökni innen? - éreztem meg meztelen felsőtestét a sötétben.

 - Még az általad okozott fájdalmak sem érik el az otthon átélteket, azért - válaszoltam neki egyszerűen. Ekkor merevedésére rá húzta az óvszert, aztán hozzám érintette, így megkezdődött egy újabb fájdalmas éjszaka. Ismét finomkodás nélkül hatolt belém, ami kicsit sem volt kellemes - ugyan miért lett volna? Nem figyeltem semmire, csak behunyt szemekkel viseltem a döféseit, körzéseit bennem. Néha egy apró nyögést kiengedtem, amit már nem bírtam magamban tartani, de nem éppen évezettel telieket. Véleményem szerint a célja volt, hogy engem kihasználjon, mint női lényt, és hogy magát eljuttassa a csúcsra. Nem tettem meg, amit kért. A kezeim szabadok voltak, de végig a matracba kapaszkodtam, hogy ne sírjam el magam. - Ez fájt - könnyeztem be alaposan, mikor elérte a célszalagját és kihúzódott belőlem. A fal felé fordulva elkezdtem sírni, szipogtam egyet minden egyes lüktetésnél odalentről.

 - Nem hazudtam, amikor azt mondtam, nem keresett senki téged - még egy kellemetlen döfés hatolt lelkembe. - Ezt tényleg sajnálom. De amiket veled műveltem eddig sajnálatosan nem tudom még - összeszorítottam az ajkaim, hogy ne szólaljak meg, hogy elfojtsam az újabb szilánkot, ami szívembe fúródott.

*Tess pov*

Szenteste alkalmából a külföldön tartózkodó barátom, Christofer kapott egy nap szabadságot, így videóhívást rendeztünk magunknak. Megfésülködtem, miután felkeltem az ágyamból, majd a számítógépem előtti székben foglaltam helyet. Vártam, hogy Chris is bejelentkezzen.

Tizenegy környékén megjelent a neve mellett a reményt adó kis zöld pont, majd a neve is, miszerint hívást kezdeményezett. Mosolygós arccal köszöntött.

 - Szia, szívem - szipogtam a kamerába, mert a látványától is azonnal meghatódtam. - Úgy hiányzol.

 - Ne sírj, Tess. Most itt vagyok - próbált nyugtatólag hatni.

 - Nem, nem vagy itt. Ugyanúgy egyedül vagyok a szobámban. Fizikailag és lelkileg is egyedül érzem magamat, mert nincs kihez szólnom, mikor itthon leledzem. Az anyámmal összevesztem megint, szóval nincs kivel beszélnem - sóhajtottam egy nagyot.

 - Nem kell már sokat várnod és együtt lehetünk, drágám - e mondata kicsit lenyugtatott. Még órákon át beszélgettünk, nevettünk, jól esett végre hallani hangját, de mikor elbúcsúztunk a másnapi koránkelése végett megsajdult a szívem. Még az elköszönés is több tíz percbe tellett, de mikor ténylegesen megszűnt a videohívás csak tovább néztem a számítógépem képernyőjét, szívszaggató látvány volt, ahogy eltűnt az elérhető jelzés a neve mellől. Egy perce volt elérhető. Tíz perce volt elérhető. Harminc percre volt elérhető.

Elhatároztam, hogy megsétáltatom egy kicsit a gondolataimat, ezért a közeli park felé vettem az irányt felvéve a kabátomat. 

Nem véletlenül. A hinta felé lépkedve a hóba süppedt a lábam, a fadarabról lesöpörtem az idő közben ráhullott fehér havat, és leültem rá. Az emlékek rohamoztak meg, miket Chrissel éltem itt át. A kihalt terület csak úgy kongott az emberhiánytól, még jobban egyedül éreztem magam. Több kilométernyi távolság volt köztünk a fél méter helyett, amit a másik hintáig elérő kezem meg is szüntetett volna. A kézfejeimet a hinta láncaira fontam, lassan lökni kezdtem magam lábammal. Bevillant percről percre, ahogy itt szaladgáltunk évekkel ezelőtt, ahogy az ölében ülve együtt lendültünk az égben. A könnyeim utat törtek maguknak végül, így a fejem is a hideg láncnak döntve engedtem őket szabadjára.

13.rész - Christmas Eve

*Luna pov*

Másnap kicsit nyúzottan keltem, pár órát aludhattam. A gondolataimtól nem bírtam nem a plafont bámulni egész éjjel. YoonGi és az ő elképesztően szép szemei jártak, keltek a fejemben. Kicsoszogva a konyhába apumat találtam, meglepve néztem rá, közben megdörzsölve szemeimet sétáltam felé.

 - Hogy-hogy még itt vagy? És hány óra? - ültem le az egyik székre.

 - Reggel hét, és nem megyek dolgozni, mert ma szenteste van, és megadták ezt a napot szabadnapnak - magyarázta a dolgokat.

 - Már huszonnegyedike van? - bólintása megijesztett, gyorsan telik az idő.

 - Menjünk, vegyünk valamit neked, rendben? Karácsonyi ajándéknak - ajánlotta fel mosolyogva, és hát nem tudtam visszautasítani egy apa-lánya napot, ami már egy jó ideje esedékes volt. - Menj, öltözz fel. Lent megvárlak, majd zárj be - beviharzottam a szobámba és felkaptam egy tiszta, kényelmes és meleg ruhát. Letrappoltam a földszintre, YuRi, mint mindig, mosolyogva köszöntött minket és kívánt szép napot nekünk.

Egy taxit fogva bementünk a városba, majd egy többszintes bevásárlóközpont mellett szálltunk ki.

 - Tényleg ma akartunk idejönni a legnagyobb tömegben? - néztem apumra.

 - Munkába menet elmentem párszor itt, ez előtt, szóval most már én is megnézném belülről - mosolyodott el megindulva a bejárat felé.

Modernség, fényesség és tisztaság jellemezte a helyet. A kirakatokat az évszaknak és az ünnepnek megfelelően díszítették fel, illetve a plafonról lógó, elméretezett hópelyheknek kinéző díszek lógtak a magasban.

Tényleg csakis nyomorogva lehetett haladni a siető tömegben, a boltok pénztárainál pedig kígyózó sorok álltak. Viszont ez a hangulat visszaadta a nagy New York-i bevásárlóközpontokat, amikor már a vásárlók összeverekednek egyes árucikkekért.

Ahogy haladtunk el az egyes üzletek előtt, különböző karácsonyi, vagy éppen csak hangulatos, zenék dallama szűrődött ki bentről.

A boltokban, ahova be is mentünk, szinte alig volt valami a méretemben, ami meg is tetszett, így inkább hagytam az egészet. Apum nem tudott, mit kezdeni velem és a leromlott hangulatommal.

 - Nem muszáj ruhát kapnod, tudod te is - húzott be egy dísztárgyas és ékszeres üzletbe ezek után. Meg is akadt a szemem egy nyakláncos állványon, melyen mindenfélét lehetett találni, hosszú illetve rövid láncosat, nagy, díszeset, aprót és egyszerűt egyaránt. Aztán a kezem egyetlen darab felé húzott. Egy kicsi, aranyozott mikrofon lógott a sok nagy medál között, de nekem az kellett. Levettem a helyéről, és apum bólintása után a pénztárhoz fáradtam vele, majd mikor már kifizettük fel is vettem.

 - Hogy találtad ezt meg? Én nem is láttam ezt a többi között. Na, de együnk valamit - szólalt meg apum szokásos falánk énje, amit meg is mosolyogtam, majd a étkezdék felé mentünk, átbucskázva ismét a tömegen, kikerülve pár, az oldalamba nyomódó könyököt és a lábamra lépő talpat. - Menj, foglalj helyet valahol - állt be az egyik sorba. Körülnézve találtam pont egy szabad asztalt, amire le is csaptam, telefonomat kezdtem nyomkodni, hogy teljen az idő, és hátha előbb jut sorra apám, de nem számítottam arra, hogy a szomszéd asztalnál ismerős arcokat látok meg.

 - Luna! - üdvözölt JiMin, meglepetten néztem rájuk. - Mit keresel itt?

 - Apummal jöttem ide - mosolyogtam és mutattam az említett személy felé, mire mind a hetük odafordult. - Ti is végre szakítottatok időt egymásra?

 - Igen, de amúgy holnap ráérsz, Luna? - fordult felém HoSeok. - Mert akkor megint jöhetnék ide a városba együtt, így nyolcan.

 - Persze, ráérek, de csak ha nem zavarok.

 - Nem zavarsz senkit, ugye YoonGi? - húzta vigyorra száját JiMin a kérdezett fél felé fordítva fejét, mire bólintott egyet, és tovább ette ételét. - Akkor holnap. Gondolom, nem akarsz kínosan enni, ezért apád jelenlétében ne beszéljünk - a többiek egyetértő nézéssel jutalmazták, majd le is ült velem szembe szülőm. Egy elég jól kinéző koreai ételt tett le elém, aminek nevét nem tudta megjegyezni, ezért csak elkezdtem enni. A fűszerezése feldobta az élvezetet, kívülről túlfűszerezettnek hatott, de minden pont el volt találva rajta. Villával ettem, mivel a pálcikával csupán szenvedtem volna.

Pár perc múlva a fiúk mellőlünk felkeltek helyükről, ekkor apum is megszólalt.

 - Ismerted őket? - falatozott tovább. - Nem vagyok hülye, azt hitted, nem veszem észre?

 - Az egyikőjük azon a gépen volt, amivel jöttünk, de a többit nem ismerem - füllentettem a mondat végén. - A nevét sem tudom.

 - Beszéltél amúgy valakivel otthonról mióta eljöttünk?

 - Nem, de akartam, ha net közelbe jutok, írok Alexisnek, hogy mi van otthon, rendben? - mosollyal nyugtázta.

 - Nem fogsz holnap unatkozni, hogy egyedül hagylak? Meg mit csináltál eddig a munkanapjaimon?

 - Gyorsan telt az idő, és ismersz, hogy feltalálom magam - nevettem el magam, de azonnal felugrottak az emlékek az elmúlt pár napról.

 - Lehet, hogy nem fogsz neki örülni, de egy hét múlva megyünk haza, vagyis nem pontosan, szóval elsején utazunk, mert addig befejezzük a munkát, de azért a szilvesztert szeretném még itt tölteni. Amúgy is kezdem megérteni, hogy miért szeretted meg Dél-Koreát, meg a zenét. Tényleg azért az emberek nagy része kedves, legalábbis azok, akikkel dolgozom. Az étel is isteni volt, jól is laktam vele. Viszont muszáj visszamennünk egyszer, mert neked suliba kell járnod. Megérted, gondolom, hogy az életünk amúgy nem itt van, ugye? - nézett a szemembe.

 - Persze, megértem - ráztam meg a fejem. - Kiélvezem amíg csak lehet akkor az ittlétet.

Egyből jobban ragaszkodtam ehhez az országhoz. Az eddig átélt dolgokat nem akartam soha otthagyni, nem akartam visszamenni.

*Lilly pov*

A gyász emésztett belülről, a korgó gyomromba nem tudtam már semmit sem tömni, egy falat sem ment le vagy éppen esett jól. Szüleim kezdtek aggódni értem, hogy csak a szobámban gubbasztva ültem. Szótlanul vártam, hogy véget érjen a nap. A gondolataimban újra és újra lejátszódott az eset, aminek szemtanúja voltam, talán nem viselt volna meg ennyire, ha nem a párommal történt volna meg. Nem tudom még elengedni az emlékeinket, nem is akarom. Több, mint egy éve voltunk együtt. Minden reggel ő köszönt nekem a legelőbb, ha nem is személyesen, de üzenetben igen. A mosolygó arca marad előttem örökre.

Eljött a temetés napja, így teljes fekete ruhát öltve magamra néztem a szobám egyik pontján elhelyezett tükörbe. Karikás, táskás szemeim az álmatlan éjszakáimat jelezték arcomon. Beszálltam a kocsiba a házunk előtt, majd csak hajtottunk a decemberi hidegben a temetésre. Egy szót sem szólva bámultam kifelé az ablakon, néztem ahogy az apró hópelyhek hullottak az égből alább.

Odaérve a sírokat néztem magunk körül, mindet a hó fedte, de azok érintetlensége mégis megnyugtatott valamilyen formában.

A szertartáson anyja pityergését hallottam magam mellett, de én tartottam magamat. Viszont mikor engedték le a koporsóját a földbe egyszerűen nem bírtam nézni, megfordultam, áttörve magamat a tömegen siettem arrébb, nem akartam, hogy bárki is lásson sírni. Olyan távolból, hogy láttam még az embereket leguggoltam, és fájdalmas sírásom végre kitört belőlem. Ezentúl már csak sírját látogathatom, ezentúl már csak a sírkövével beszélgethetek.

*Sarah pov*

Már második napja, hogy egyedül üldögélek a falnak dőlve a helyiségben, ugyanis mióta ledobta a bilincset a fejem mellé be sem tette a lábát, és ezért több, mint két napja nem is ettem.
A csuklóim és a gyomrom is iszonyatosan fájt, folytonos szúró, görcsölő érzés tartott fogva odalent is, bár ezt egyre enyhébbnek éreztem. Az elgémberedett hátammal nem tudtam, mit kezdeni, mivel megkötözött kezeim pont a legrosszabb helyzetbe voltak.
Ahogy az agyamban átszámoltam valahogy a napokat, úgy jött ki, hogy szenteste következik. Az első karácsonyom volt, mit nem otthon töltöttem. Aztán elmélkedéseim közben betoppant a nem várt személy, egyetlen hozzá fűzött kérdés fogalmazódott meg a fejemben, aminek feltételét gyomrom korgása előzte meg.
 - Csak nem éhes valaki? - simított végig arcélemen kéjes vigyorral az arcán, amitől még inkább a falhoz szorítottam hátamat. - Hát így nem kapsz kaját - megfogta a mellettem lévő bilincset, felrántott álló helyzetbe, szemembe nézett, amibe valószínűleg csupán félelmet láthatott ekkor, majd a másik falhoz tolt, melyben volt egy meghajlított fémdarab, abba kattintotta bele a bilincs egyik részét, eloldozta kezeimet, majd bal kezem köré csukta a fémet. Felemeltem jobb kezem, ami vörös és véraláfutásos volt a kötéltől, és lüktetett, de jó érzés volt végre, hogy szabad. - Most pedig így maradsz - fordult meg, de elkaptam még vállát, visszanézett rám.
 - Hívott valaki bármikor is? - tettem fel az egyetlen kérdésemet.
 - Nem - jelentette ki. - Ha pedig nem hiszel nekem akár meg is mutathatom.
 - Elhiszem én - hajtottam le fejemet, és eresztettem el vállát.

 - Ne legyél itt nekem depressziós - emelte fel fejemet, de ezúttal nem azt a tekintetet kaptam, amit az előbb, több mélyebb érzést adott át. - Jó kislány voltál eddig, jutalmat érdemelsz - arcomhoz hajolva adott egy újabb csókot, lehunytam a szemem, megfogta közben mindkét kezével arcomat, úgy húzott magához egyre közelebb, lábaim megremegtek, aztán már véget is vetett a csóknak. Vettem egy mély levegőt, miután hátrébb lépett. - Kezdelek megkedvelni, játékszerem - jelentette ki. - Ha így folytatod, akkor többet nem fog semmi fájni, de ma este talán még igen, mivel ünnepelünk - váltott hangnemet a mondat végére. - Szenteste alkalmából egy csodás éjszaka kell nekem - suttogta a fülembe, amitől kirázott a hideg.
Otthagyott a helyiségben, a kezem már ekkor elkezdett zsibbadni. Nem vártam az éjszakát, a mondata miatt, miszerint nekem fájni fog, és így is elegem volt már a fájdalomból. Most kezdtem csak gyógyulni.

12.rész - That thoughts

*Luna pov*

Az arcok, amik ugráltak álmomban is előttem felhívtak. Megint velem akarták tölteni a délutánt, amit régen hallottam bárkitől is.

Kimentem a konyhába, hogy egyek valamit, mielőtt újra nekiindultam volna az utamnak. Apum már elment a munkába egy üzenetet hátra hagyva, miszerint késő este érkezik megint.

Majd mikor az utcára kiléptem, már a fiúk vártak odakint. Meglepett arckifejezéssel lépkedtem melléjük, köszöntöttük egymást, mint egy régi barátot, ami szívmelengető érzéssel töltött el. Beszálltunk nyolcan a kisbuszukba, amit még nem is láttam, és ezúttal SeokJin ült a kormány mögé. Az anyósülésen NamJoon, a mögöttük ülő hármas fogat JungKookból, TaeHyungból és HoSeokból állt, végül pedig YoonGival balomon és JiMinnel a jobbomon zárult az ülésrendünk.

 - Ki van benne egy szöuli túrában? - kérdezte a sofőr, és egyben a jármű tulajdonosa. - Mutassuk meg Lunának a fővárosunk - indította be a motort.

Direkt vagy véletlen, de persze, hogy ide kellett kerülnöm, hogy kínos legyen az utazás.

A szöszke vállat vonva tette fülébe a fülhallgatóját, elzárva így a kocsiban beszélgetők által keltett zajt. A három előttem ülő jómadár megadta a hangulatot az utazás alatt, így már felszabadultabban viseltem a hét fiú társaságát.

 - Nem zavar, hogy egyedüli lány vagy itt? - fordult felém felvont szemöldökkel JiMin egy kis idő után.

 - Jól érzem magam, ennyi számít, legalább nem unatkozom a hotelben - mosolyodtam el.

Több, mint fél órája araszoltunk az utakon, közben belekeveredtünk a keddi dugóba. A kocsik dudálása viszont még így sem nyomta el a jó hangulatot. Majd egy főtér mellett leparkolt az autó és mindenki kiugrált a járműből. Bizonytalan léptekkel haladtam a fiúk között az emberekkel teli, de ismeretlen téren. Egy férfit ábrázoló szoborhoz futottak, és fényképezni kezdték egymást mellette.

 - Rég láttam őket ennyit nevetni - lépett mellém összefont karokkal YoonGi, felpillantottam rá. - De jobb is ez így. Neked meg köszönöm, hogy miattad újra eljöttünk ide együtt. Talán két éve nem is jártunk itt. Mindig valakinek valami más dolga akadt, a vasárnapi is ritka volt, hogy mind ráértek lejönni hozzám, de így megismertünk téged - húzta mosolyra a száját, arcát vizslattam, nosztalgiázva figyelte a többieket. Sajnos beleszerettem abba a halvány mosolyba, és ezt rontom el mindig. Túl hamar szerelmes leszek.

Szólásra nyitottam számat, de helyette a fiúkra tereltem tekintetem, akik elkezdtek kergetőzni, mint az ovisok, de mégis jó érzés volt köztük lenni. Hajtincseim között, észrevehetetlenül, épphogy ránéztem YoonGira, majd inkább el is indultam nagyot sóhajtva a srácok irányába. Berántottak egy közös fotóba, melybe YoonGi is becsatlakozott.

Aznap még rengeteg helyre elvittek, megmutatták a nevezetességeket, látványosságokat városszerte. Egyes hidakat is megcsodálhattam, és mintha egy koreai drámába csöppentem volna hét helyes fiúval. Megálltunk étkezni is egy vendéglőbe, megkóstolhattam a híresebb koreai ételeket. Élveztem minden pillanatát, nem akartam, hogy véget érjen, de egyre jobban csak közeledett az az időpont, hogy hazamegyek. Ez a gondolat el is rontotta a kedvemet a nap végére.

SeokJin, mint sofőr, ismét beült a kormány mögé és keresztül Szöulon hazavitte Gwangjuba JiMinékhez JungKookot és TaeHyungot is, hogy ne kelljen nekik annyit utazni hazáig. Majd egy kicsivel arrébb HoSeokot is kitette. Mosolyogva, és rám kacsintva ugrott ki a járműből. Incheon felé újabb megálló volt, még a főváros területén NamJoon háza, ahol a fáradt kormányos átadta ülését YoonGinak, majd ki is szállt, és bement a ház tulajával az épületbe.

Ezek után az egyenes úton tovább haladva szeltük a várost át kínos csendben. A helyemen ülve, hátul, szótlanul néztem kifelé az ablakon, a már sötét utakat pásztázva. Mindig is egy ilyen napot akartam az életembe, de már vége is van, soha többet nem is lesz hasonló.

 - Hazaviszlek akkor - törte meg a csendet, belenézve a visszapillantóba, mire bólintottam egyet. Nem állt meg a járművel sehol, csupán a hotel parkolójában fékezett le. A kezem és a tekintetem is az ajtónyitóra terelődött, de nem bírtam meghúzni, ültem tovább szótlanul. YoonGi kiszállt, és az én ajtómhoz jőve kinyitotta helyettem is. - Nem akarsz kiszállni? - nézett rám.

 - De... - néztem sötét szemébe, amit megvilágított a parkolóban felállított utcalámpa. - Nem akarok hazamenni.

 - Ennyire rossz New York?

 - Én nem vagyok odavaló - néztem ölemben pihenő kezeimet. - Ott vannak a barátaim, a családom, oda járok suliba, de mégis úgy érzem, hogy nekem nem kell az az élet. Szöul sokkal szebb, kellemesebb, legalábbis szerintem. Viszont, ha ti nem lennétek, akkor egyedül lennék egész nap, mert apum dolgozik, későn ér haza, korán már megy is vissza - néztem újra YoonGira.

 - Megígérem neked, hogy amíg még nem mész haza soha nem fogsz unatkozni, rendben? - nyújtotta kezét, hogy kisegítsen a járműből. - De nem akarlak elrabolni, szóval menj be a hotelbe. Jó éjszakát! - mosolyogva szállt be a vezetőülésbe, elhagyva a parkolót hajtott el. Úgy tettem, ahogy kérte, felmentem a hotelszobánkba, a kulcsot ledobva a konyhapultra baktattam be a szobámba, keresztbe ledőlve az ágyamon. Miért nem hiszem el, hogy itt vagyok egyáltalán?

*YoonGi pov*

Az úton előre haladva kavarogtak a gondolataim. Luna valamiben más, mint az eddigi lányok körülöttem. A fiúk az ő kedvéért elrángattak elé a hotelhez délelőtt, sőt ők is hívták el a városba. Az idejükből szakítottak rá is egy kicsit, de nem értem, miben más. Egy New York-i lány, aki ide csöppent Szöulba, és szinte már be is illeszkedett a kis csapatunkba.

Leparkoltam a felhajtóra, majd a házba belépve azonnal a stúdiószobám felé vettem az irányt. A legjobban itt szeretek lenni egyedül, mert minden, ami kedves számomra itt megtalálom. 

Olyan ihletet kaptam a semmiből egy új dalhoz, hogy azonnal hozzákezdtem az alap meggyártásához. Egész éjjel fent voltam, nem is néztem az időt, de már hozzászokott szervezetem, hogy alig alszom, mindig fáradt arccal mentem bárhova is.

Szenvedtem, hogy létrejöjjön egy tökéletes hangzás. Egyszerűen nem akart megelevenedni, ami a fejemben ezeregyszer lejátszódott már. Minden alapot, ami nem tetszett meg azonnal a szemétbe helyeztem. Aztán próbáltam a zongorán lejátszani, de nem, egyszerűen nem akart ugyanaz lenni. Addig szenvedtettem saját magam, míg a laptopomra rádőlve aludtam el.

A dallammal álmodtam, de a kellemes hangot inkább csak hagytam, hogy befurakodjon mélyebbre a dobhártyámba. Elfoglalta az egész agyamat szinte, az visszahangzott az elmémben is.

*Roxane pov*

Már szokásosan leültem a padkára a késői órákban. Az égből hullott alább a friss és fehér hó közben, de mégsem éreztem hidegnek az estét. Kabát zsebemből elővettem a doboz cigimet, majd az öngyújtómat is, így rágyújtva egy szálra. Egyet beleszívtam, máris kicsit, de segített enyhíteni idegállapotomon. Egy röhögcsélő lánytársaság haladt el mögöttem, közben megjegyezve rólam is pár dolgot.

 - Na, mi van? Nem találsz haza, drága? Vagy talán csöves lettél? - torpantak meg mögöttem, mire felálltam, szembefordultam a négy fős társasággal.

 - A drágád vagyok, milyen megtisztelő - leereszkedő volt hangnemem. - És hát lehet, hogy én csöves neked, de te öltözöl úgy - mosolyogtam rá a beszóló lényére, mire még a csatlósai is elnevették magukat.

 - Azt hiszed, kemény vagy?

 - Igen, mindenképpen, de nálad biztosan erősebb vagyok, virágszálam - lendítette volna már kezét felém, mikor egy jobb egyenessel eltaláltam orrát. - Miért kell mindenkivel kötekedni, drágám? - utánoztam a hangját, míg ő a földön ült. - Ha nem lennének itt a barátos nőid, akkor simán csak elmentél volna mellettem, igaz-e? Most meg ilyeneket mond a szép kis szád? - hajoltam közelebb hozzá, mikor is beleköpött arcomba, nevettem egyet magamba, majd letörölve magamról köpetét megfogtam tarkójánál haját, és felemeltem a járdáról. - Ne lássuk egymást még egyszer, oksi? Titeket sem, de ti is kaphattok.

 - Engedd el a hajam végre!

 - Jajj, a hajam, a hajam! - ismételten a hangját utánozva szólaltam. - Menjetek innen, drágáim, szerintem - engedtem el hajtincseit, és azonnal el is indultak az eredeti irányukba.

Megint leereszkedtem a hideg betonpadkára, és újabb szálat meggyújtva néztem, ahogy szállingózott a hó, ahogy egyre nagyobb hótakaró fedte a kertes házak előtti füvet, ahogy csak úgy nehezedett rá a fák ágaira, ahogy lehullott mellém, az ölembe, megnyugtatva a bennem tomboló tüzet.

*Elena pov*

Talia egyik régi osztálytársa vállalkozott arra, hogy hazakísér, de inkább én segítettem őt, hogy ne essen el. Érződött belőle, hogy jó sok tömény lefolyt ekkor már a torkán.

Az úton, míg az egyik karja vállamon pihent, és így tartottam meg egyensúlyát is, kiöntötte nekem a szívét, de legalább tízszer. A magas fiú minden témába belekóstolt egy kicsit, elmondta a véleményét a mai társadalomról, a szerelemről.

 - Miért akartál oly nagyon elkísérni, Eric? - szegeztem felé a kérdést, mert úgy tudtam, a részegek igazat mondanak.

 - Há..át... - vett egy nagy levegőt. - Mert szerintem aranyos vagy, és-

 - Van barátom, és tudod, én hűséges is szeretnék maradni - szakítottam félbe, de ahelyett, hogy eltántorítottam volna attól, hogy ne is nyomuljon rám, a vállamon leledző kezével maga felé fordította a fejemet, és megcsókolt. Bár ne tette volna, mivel nem bírtam ellenkezni, így el is mélyítette csókunkat. Tudtam, hogy megcsalom Aident, de az édes ajkaitól elalélt az agyam.Majd végre visszajött a józan eszem, és ellöktem magamtól, amitől az ittas fiú a földön kötött ki. Elkezdtem sírni, de nem ellépve tőle. - Biztos most örülsz, hogy a csókod miatt bűntudatom van! - ordítoztam vele.

 - Igazából igen, Elena.