17.rész - Unforgettable night 1/2

/Sarah pov/

Az ajtóhoz tapasztottam a fülem, ekkor pedig a hangokból értelmes mondatok kezdtek formálódni hallójáratomba.
 - Biztosurak, tudják, hogy már nem teszek olyanokat, mint régen. Már nem kell ellenőrizniük. A börtön után benőtt a fejem lágya - fogva tartóm hangján hallottam, hogy ugyanaz a hazug mosoly volt arcán, mint mindig is az itt tartózkodásom alatt. Elkezdtem ütni az ajtót teli erőmből, hátha megtalálnak engem idelent. - Semmi baj, csak a pince ablaka mindig kinyílik a legkisebb huzattól is és neki csapódik a falnak. Mindjárt elintézem - hallottam, ahogy füllentett a ház tulaja, hátrébb léptem és be is nyitott az ajtón. Nyeltem egy nagyot és még jobban hátráltam, egészen a matracig. - Nem megmondtam, hogy legyél csendben? - förmedt rám. - Melyik szót nem értetted belőle? - megfogta az egyik sarokba dobott kötelet, amihez már volt szerencsém korábban és ellökött a matracra. Lábaimat összekötötte a kezeimmel, majd fenyegető pillantást mért rám. - Ha pedig el kezdesz ordítozni, megtalállak és jobban fog fájni, mint azelőtt bármikor is az életedben.
 - Miért nem engedsz már el? Már nem vagyok szűz, hála neked, azt mondtad, azokat szereted jobban - szólaltam meg magabiztosan. - Különben sem félek már tőled.
 - A játékszerem vagy, ami még nem használódott el. Miért dobnálak el?
 - Egy új játék mindig jobb, amire lecserélheted a használtat - nem is tudtam, miket beszélek, csak jöttek a szavak.
 - Igazad van - gondolkodott el rajta. - Pár nap múlva szilveszter. Akkor talán lecseréllek, hogy új játékkal kezdjem az évet - merengése közben el kezdtem ordítozni. Trappolást hallottam kintről, így megkönnyebbültem, hogy meghallottak. Azonnal felém lépett egyet. - Ha miattad kerülök börtönbe, nem leszek kegyes veled, amikor kijövök - levette rólam a kötelet, majd az ajtó felé sietett.
 - Jay! - szóltam utána. - Tényleg nem hívott senki, mialatt itt voltam? - megrázta a fejét őszintén. Feltápászkodtam álló helyzetbe, majd fogva tartóm mellé léptem, ekkor léptek be az ajtón a rendőrök.
 - Mi ez itt? Kisasszony, jól van? Bántották Önt? - fordultak felém. Elképzeltem, ahogy mindent szóról szóra elmondok a két tisztnek, és a mellettem állót elvonszolják mellőlem, engem hazavisznek szüleimhez, akik egy csöppet sem aggódtak értem. Majd kicsivel később, mikor kiengedik a börtönből, megkeres és ugyanazt megteszik velem, amiért bekerülne.
 - Igen, bántottak, de nem ő - Jay ekkor felém fordult. - Tudom, ki volt, de ezért is vagyok most itt, mert ez a férfi megmentett. Adott nekem egy matracot is, ahol alhatok. Csupán azért ordítoztam, mert rémálmom volt, ő pedig lejött engem megnézni - hazudtam a két előttem álló egyenruhás alaknak.
 - Uram, igaz ez? - helyeslését elhitték, így távoztak is. Elkísérte az ajtóig a két férfit, és addig én is kijöttem végre először a pincéből. Bántotta szemem a hirtelen több fény mint, amit a szemet eddig megszokott odalent, de megszoktam pár perc alatt. Mikor pedig becsukta az ajtót, elém lépett.
 - Miért hazudtál, ha simán fel is jelenthettél volna? - tette fel első kérdését.
 - Az, amit velem műveltél fizikai fájdalom inkább, de amit a szüleim nemtörődömsége a legmélyebb lelki sebeket hagyta az évek során bennem. Ha most igazat mondtam volna, a rendőrök hazavittek volna és nem akarok oda visszamenni. Suliba továbbra is mennék, de többet be nem tenném a lábam a házukba.
 - Ennyire rosszak a szüleid? - bólintottam.
 - Visszamegyek a helyemre akkor - megfordultam, de megfogta karomat. - Mit akarsz?
 - Maradj itt fent, ha szeretnél - úgy nézett rám, mint eddig soha. - Köszönöm, hogy nem juttattál újra börtönbe - engedett el.
 - Tudom, hogy az még jobban rontott volna rajtad és még durvább lettél volna utána másokkal - néztem rá, a szemeiből egy újabb köszönöm-öt olvastam ki.
 - Sarah, nem tudnád elfelejteni a tettemet? Tudom, egy ilyen cselekvést nem olyan könnyű, de el tudnád kicsit tenni az agyad másik részébe? Hogy normálisan tudjunk beszélni.
 - Azt akarod, hogy elfelejtsem, hogy megerőszakoltál többször is? Normálisan akarsz beszélgetni? - amit ő művelt tényleg egy életre bennem maradó seb lehet, de amit a szüleim műveltek, az, hogy még azt sem érdekli őket, hogy hol jár éppen a lányuk, az már elég seb nekem, hogy ezt most eltudjam felejteni. - Jay, ha megcsókolsz és megteszel nekem még valamit utána, elfelejtem a tetted - azonnal cselekedett is és ajkaimhoz érintette sajátját, ami édes volt és puha. Lehunytam szemeimet, jól esett, hogy a csókja által kicsit elfeledtem a fájdalmat, amit átéltem. Eltávolodott tőlem, várta a kérésemet. - Had hívjam fel a szüleimet egy kicsit - nem tétovázott, egy helyiségből, ami valószínűleg a hálószobája volt, előhozta a készüléket, tárcsázni is kezdtem egy kicsit arrébb sétálva a ház tulajától. - Anya? Te tényleg nem szereted a lányodat? - kezdtem meg a beszélgetést, mikor felvette.
 - Hogyan? - kérdezett vissza értetlenkedve.
 - Téged érdekel egyáltalán a lányod holléte? Akár meg is erőszakolhattak volna az egyik utcán, meg is halhattam volna. Honnan tudtad volna meg, ha még nem is hívsz?
 - Sajnálom. Merre vagy? - gyengédebb, aggódóbb lett hangja.
 - A téli szünet végén megyek haza, addig ne is várjatok, szia - megszakítottam a vonalat, majd Jayre néztem. - Ne mondj semmit, kérlek - leültem a földre, és lehajtottam a fejem. Fogva tartóm is leült mellém, nem szólt semmit, csupán ült és várta, hogy mondok-e valamit. - Tudod, mennyire fájt, amit tettél velem? Tudod, mennyiszer küldtelek melegebb égtájakra? Tudod, hányszor gondolkodtam el, miért kapom ezeket most? Viszont sajnos azt kell mondanom, hogy nem tudod, mennyivel alulmúltad a családomat. Itt maradok a téli szünet végéig, ha nem baj, aztán hazamegyek és folytatom a sulit ugyanúgy, ahogy eddig is. Nem törődve azzal, hogy a szüleim létezésének értelmét keresem.
 - Sajnálom. Maradj nyugodtan, nem foglak bántani, nem fog fájni.
 - Milyen fura, mintha ezt már hallottam volna valamikor tőled - hallottam hangos nyelését, majd sóhaját. - Ha bántani fogsz, esküszöm, nem leszek ilyen jó szívű legközelebb - bólintott hevesen, majd tovább ücsörögtünk a földön.
 - Minden lány eddig menekült tőlem. Te is mehettél volna egy barátodhoz, ha nem akarsz most hazamenni, de mégis itt maradsz nálam, engem meg nem is ismersz.
 - Majd kiderül, hogy rosszul döntöttem-e - követtem ujjammal a kőpadló mintázatát, Jay állam alá nyúlt, maga felé fordította fejem.
 - Nem döntöttél rosszul, ne aggódj - mosolyodott el és őszintének tűnt. Talán a döntésem változtatta most meg ezt az embert, akit valóban nem is ismerek és még az is megeshet, hogy nem fog olyat tenni többet, amit a törvény tilt.


/YoonGi pov/

Még aznap délelőtt felhívtam a jó madaraimat, hogy ugorjanak be, mert kellene a segítségük, persze egyből azt hitték, baj van, de nem is bántam, mert így gyorsabban repesztettek az utakon a házamig.
Megérkeztek mind a hatan, egyesével beljebb is tértek szerény hajlékomba, majd elmagyaráztam nekik, miben is kellene a segítségük, szívélyesen bólogattak ezek után. Dalszerző módba váltva irányítottam őket, hogy ki mikor álljon a kis stúdiószobában felállított mikrofon mögé. Tudtam, hogy rájuk bízhatom ezt a feladatot, mert megvan hozzá a tehetségük.

 - YoonGi - huppant le a szobában fekvő kanapéra JiMin SeokJin mellé. - Kiről szól ez a dal? - fürkészte a fehér lapot, amin a szöveg szerepelt. A hat szempár mind rám vetődött hirtelen, mintha mind ugyanazt kérdezte volna újra és újra. Kiről?

 - Nem lehet ez egy jelentéktelen dal, ami semmiről sem szól? - vágtam rá körbe pillantva rajtuk.

 - Ismerünk - tette vállamra kezét NamJoon. - Nem írsz semmiről se szóló dalokat - kis szünetet  tartott. - Luna volt az ihletőd?

 - Miért akartok ennyire tolni felé? Ő csupán egy tizenéves lány, aki turista itt, a mi kis országunkban. Január elsején pedig hazamegy, mert muszáj suliba járnia. Aztán szép lassan elfelejt minket, talán örökre is és majd nevet mással New Yorkban, aztán meg már nem kellünk neki. Felnő és csupán egy halvány emlék leszünk az elméjében, amit minden más fontosabb elfed az idők során - kifújtam a levegőmet a mondatom végén.

 - Oda is adod majd neki ezt a jelentéktelen dalt, ha kész lesz? - tette fel az égető kérdést NamJoon, amit valószínűleg bármelyikőjük kérdezhetett volna, ha ő nem teszi. Elgondolkoztatott valóban, de rájuk förmedtem, hogy térjünk vissza a munkához. JungKook következett a felénekléssel, neki adtam az egyik legtöbb mondanivalóval bíró részt, mellyel bebizonyítottam a srácoknak, hogy a feltételezésük a múzsámról, igaz volt.
Több, mint három órába tellett az egész felvétel dolog és utána már a kezemben tartottam a kész zenét, de ezek után egyetlen mondat forgott a fejemben a dalszövegből. Mikor foglak elfelejteni?

Egy MP3 lejátszóra rátettem a dalt, majd ezt letettem a mikrofonok mellé.
 - Nem akarod átadni neki ma? - lökött oldalba a lépcsőn lefelé menet TaeHyung.
 - Szilveszterkor találkozunk vele legközelebb csakis, mert ezt kérte - értetlenül nézett rám. Mind leültünk szokásos helyeinkre a kanapénkon, majd HoSeok a filmek közül egyet a lejátszóba csúsztatott, de a címét nem figyeltem, eléggé elkalandoztam. Bambultam előre, a lábaimat elemeztem.
 - YoonGi! - lökött meg TaeHyung, ezzel kimozdítva a merengésemből, felnéztem rájuk. - Akkor mi megyünk, rendben? Akkor harmincegyedikén találkozzunk itt nálad - veregettek hátba mindannyian. - Legyél jó, aludj egy kicsit.
 - Köszönöm a segítséget! - ordítottam utánuk, majd mind elhagyták a ház területét. Elővettem a telefonomat és a névjegyzékembe görgettem lefelé, megálltam Luna hangullal beírt nevénél. Nem, nem hívom fel, mert azt kérte ne tegyem szilveszterig. Mégis annyira hiányzik a hangja. Megszerettem volna?

Az elkövetkezendő napokban pedig a kanapén vagy a fenti székemben gubbasztottam egymagamban, míg a srácok egy része munka után kerestek, hogy megélhessenek valamiből, mivel mindegyikőjüknek egyszerre szűnt meg a munkahelye. Délután a tévé egyik csatornáján valami ismeretterjesztő adás ment, de nem igen érdekelt, mert a másik kezemben ékeskedő lejátszóval szemeztem. Harmincegyedike van, szilveszter napja. Odaadjam neki ma?
JiMin a fejemre mért paskolása billentett vissza a valóságba, mikor ők megérkeztek hajlékomba.
 - Min gondolkodtál ennyire mélyen? - tette fel a kérdést HoSeok, míg leültek szokásos helyeikre.
 - Semmin - vágtam rá.
 - Biztos, hogy a koreai gyárak működése gondolkoztatott el így téged - nevette el magát szarkasztikus hanglejtéssel TaeHyung. - Lunán járt az eszed, ugye?
 - Oda fogod neki adni? - folytatta a kérdezősködést NamJoon.
 - Nem tudom - döntöttem hátra a háttámlára a fejem és túrtam hajamba. - Be akarom vallani neki, hogy mit érzek? Hogy mi alakult ki bennem a hetekben? A válasz erre-
 - Igen! - szakítottak félbe mind egyszerre.
 - Akkor nem írtad volna meg a dalt, amit ott szorongatsz a kezedben - jelentette ki az egyértelműt JungKook.
 - Menjünk el inni - rugaszkodtam el az ülőhelyemtől és lépkedtem fel a lépcsőn, ott átöltöztem melegebbe és kényelmesebbe, majd az előszobában kabátomba mélyesztettem az MP3 lejátszót, azzal neki vágtunk a téli délutánnak. A hideg levegő azonnal megcsapta orromat, amit semmi sem takart. A kisbusszal, amivel ők érkeztek megtettük az utat a legközelebbi bár felé, ami a Cheonsa név alatt futott évek óta. Elég csendes volt a hely és otthonos, mert sokan Szöul legnagyobb szórakozóhelyeit vették célba ezeken a napokon általában, ezért sem fogunk mi a tömeg felé húzni és elhagyni Incheont az este folyamán. Azonnal kértem több üveg sojut, amit egy asztalnál el is kezdtünk fogyasztani, miközben jókat nevettünk. Valaki hiányzik innen.


/Luna pov/

Megbántam, hogy azt mondtam, hogy szilveszterkor találkozzunk csak. Az elmúlt pár napban a tévé előtt heverészés lett a legérdekesebb programom, hiányoztak a srácok. Aztán az utolsó napon az évben egy üzenetem érkezett olyan délután három környékén, miközben éppen egy sorozatra találtam rá a csatornákat böngészve. Telefonomért nyúltam és JiMin neve díszelgett a képernyőn.
,,A Cheonsa nevű bárban vagyunk, nem messze a hoteltől. YoonGi szerintem látna téged." 
Állt az üzenetben.
 - Apa! Nem akarod megkóstolni a sojut? Hiszen csak ki kéne próbálnunk, ha már itt vagyunk, nem? Láttam egy jó bárt, amikor múltkor sétáltam a közelben. Nem megyünk el oda? - fordultam a konyha felé, ahol éppen egy pohár vizet kortyolgatott.
 - Jó ötlet, de honnan jött? - vállat vontam. - Nem iszom túl sokat, tudod, te is, mert anyád megérzi rajtam még holnap is - nevette el magát. Összeszedelődzködtünk és elindultunk egy helyre, amiről fogalmam sem volt, hogy hol is van helyileg. Majd körülbelül húsz perc múlva megláttam egy táblát, amire hangullal volt felírva a JiMin által mondott név - hála istennek, hogy eltudom olvasni a hangult -, ekkor meg is örültem. Apámnak mutogattam és jeleztem, hogy ez az a hely. Az arcán a megkönnyebbülést láttam, mikor felfedezte nincs olyan sok ember, mivel a tömeget inkább kerülő emberek közé tartozott az én édesapám, mint én is általában. Megpillantottam az egyik asztalnál a fiúkat, JiMin is felfedezett engem.
 - Apa, rendelnél, ott a pultnál, egy sojut nekem is, ha persze engeded? Látok ott ismerős arcokat, köszönnék nekik - biccentettem az említettek felé.
 - Ah, szóval azokra érted, akikből egyet ismersz, akivel egy repülőn utaztunk és csak ennyi - mosolyodott el. - Azért majd mesélsz róluk? De menj csak - fáradt a pulthoz, én meg a még egy szabad helyre lehuppantam HoSeok mellé. Egyszerre köszöntöttek mosolyogva, de mikor YoonGi rám nézett, elkapta tekintetét.
 - Hiányoltunk - szorongatott meg mellettem ülő.
 - Mennem is kell, mert apámmal jöttem ide - álltam volna fel, de TaeHyung megállított a távozásomban.
 - Hívd ide őt is - ajánlotta fel. Azonnal egyetértő fejek vettek körül a javaslattal kapcsolatban, szóval apámmal állítottam vissza melléjük. Az asztalhoz húztam még egy széket, amire apum is leülhetett, majd bemutatkoztak egymásnak illedelmesen, apám meg is lepődött, milyen jó az angoljuk.
 - Szóval, fiatalok, kérdezhetnék valamit? - bólogattak várva kérdést. - Melyikőtök csavarta el a lányom fejét? - azonnal rácsaptam vállára, mire a többiek pedig nevetésben törtek ki. - Komolyan kérdeztem. Vagy próbáljam meg kitalálni? - vigyorodott el édesapám. - Áh, nem akarom kínos helyzetbe hozni a lányom.
 - Már megvolt - dünnyögtem magamban.
 - Jó, akkor mégis megpróbálom kitalálni - fordult vissza a srácok felé. - Amúgy már tudom a tekintetedből és persze az illetőjéből, szóval mindegy, de mi lenne, ha hoznék még egy kört? - amíg apám felállt az asztaltól, én a négyzet alakú asztallapra tettem homlokom.
 - Ehhez nekem több pia kell - motyogtam, amíg meg nem jelent ismét apám több üveggel a kezében. - Apa, mersz velem fogadni, ha már így kiderítesz dolgokat? - néztem rá. - Fogadjunk, hogy le tudok húzni egy üveg ilyet - mutattam a sojura, amiből már egy pohárkányi is szívós darab számomra.
 - Elég korán kezded az ivást, Luna. Gondolom, azt akarod kérni cserébe, ha megnyered, hogy hagyjam békén az illetőt, akire én tippeltem - elkerekedtek szemeim, mert hasonlóra gondoltam én is. - Ugyan, ne duvaszd a szemed. Két lányom van, és ismerlek eléggé. Csak bebizonyítod nekem, sőt nekünk - mutatott körbe a fiúkon, hogy valóban érzel valamit a bizonyos személy iránt és te olyan lány vagy, aki nem akarja, hogy az apád elbeszélgessen vele - eltakartam az arcom, majd amíg vigyorogtak körülöttem én megfogtam egy üveget és számhoz vettem húzóra. A torkomon éreztem, ahogy az alkohol elkezdi marni végig a nyelőcsövemet, aztán a gyomromba érkezését. Nagy akaraterő kellett, hogy ne tegyem le az első kortyok után, de sikerült. Az üres üveget az asztalhoz csaptam és összeszorítottam szemhéjaimat, hogy megvárjam a marás enyhülését. Mikor már nem éreztem akkora égetést, felnéztem. - Ezzel nem dicsekszünk anyádnak otthon - szólalt meg a sok tátva maradt száj között apám.
 - Most legyen nagy a szád, JiMin - fordult mellette ülő felé NamJoon. - Nem tudnád utánozni, de meg se próbáld, nem foglak kicipelni a kocsiig.
 - Mindenki nyugodtan igyon még, hazaviszlek titeket, ha kell, mert én még nem ittam annyit. Csak nyugodtan - bátorította a fiúkat az ivásra. YoonGi azonnal benyakalt két pohárral, és ezek után kezdték keverni az italokat. Ahogy ott egy helyben ültem, a fejemet elkezdte nyomni valami, szóval az alkohol elkezdett feloldódni bennem. Azzal a lendülettel kivettem HoSeok kezéből az italát és lehúztam. Addig ittam, míg nem épphogy járni tudtam és felfogtam, ami körülöttem történik. Érzékeltem, hogy elindulunk és engem is noszogatnak a felkelésre. Az ismerős fekete kisbuszba ültettek, valaki vállára hajtottam a fejemet automatikusan, mikor valamelyikőjük a nyolcból bekötötte a biztonsági övem. - Azt hiszik nem jöttem volna rá abból, hogy ma ők ketten ittak a legtöbbet - hallottam meg apám hangját a kormány mögül. - Csak azt nem értem, hogy miért kellett idáig jönnünk? - elmosolyodtam ezen mondatán.

Kinyitottam a szemem, felismertem egyből mellettem ülő ruházatát. YoonGi. Ő sem mozgott túl sokat, épp annyit, amennyi a kocsi bemozgása adott át a benne ülőknek. Bal kezemmel lassan megfogtam az ő jobbját, ekkor rá is szorított kezemre. Elbóbiskoltam ebben a pózban, még a kocsi zötykölődése sem ébresztett fel, míg nem egy puha felületre tettek le, és meg nem hallottam volna az ajtó zárjának kattanását ezek után.

14.rész - The first soju

*Luna pov*

A bevásárlóközpontból egy nyaklánccal, apum teli gyomrával és egy élménnyel teli nap végén távoztunk.

 - Apa! - biccentettem a sötétedő, éppen akkor havazó égre a taxi ablakán kinézve. - Sok éve már nem is volt fehér karácsonyunk New Yorkban - mosolyodtam el kicsit nosztalgikus hangulatba kerülve közben.

 - Nehéz lesz visszamenni egy hét múlva, ugye? - hangsúlyán a maradás akarata hallatszott.

 - Nagyon, apa, nagyon - sóhajtottam, majd a hotel parkolójába gördült a járművünk. Kiszálltunk, édesapám kifizette az utat a kedves harmincas éveiben járó sofőrnek, majd felkullogtunk a megfelelő emeletre, közben köszönve az előtérben tartozkodó, állandóan vigyorgós YuRinak, kinek energiaraktára kifogyhatatlannak látszik, aztán apum puszit nyomott homlokomra mikor becsuktam magam után az ajtót és már ment is nyomni az ágya lepedőjét.

A kanapén elheveredve néztem még egy ideig a csatornákat, aztán a belső szemhéjamat elemeztem én is, és elvesztem az agyam által kreált álmokban.

Másnap reggel a telefonom agyba hasító csöngése ébresztett. YoonGi neve jelent meg a kijelzőn. Irtózatos sebességgel való felvétele után TaeHyung és HoSeok ordítozott a készülékbe, a mondanivalójukból kivettem az előtérben való tartózkodásukat, ezért letettem, kitakaróztam, amit apum teríthetett rám az este folyamán, megnéztem az időt, miszerint még csak reggel nyolcat ütött az óra, majd a pulton díszelgő cetli mellett álltam meg legközelebb.

,,Legyél jó ma, boldog karácsonyt!", állt a papíron. Mosolyogtam egyet az üzeneten, ezek után felkaptam az egyik kedvenc fehér felsőm és pulcsim, a szokásos kiszaggatott farmerom magamra véve és kabátomat felkapva, bezárva a hotelszobát lesiettem az előtérbe. A fiúk örvendve köszöntöttek, és YuRi is nagyot derült rajtuk.

Mind kocsiba szálltunk, aztán próbálták megvitatni, hova is menjünk. Nem ismertem a várost, semmi jó helyet, ezért csupán hallgattam törzshelyemen ülve.

 - Karaokézzunk! - kiáltott fel, megtörve így a csendet, TaeHyung felpörgött hangulatban. Ötletét mindenki támogatta, ezért SeokJin beindította a motort és suhantunk is a megfelelő irányba. YoonGira pillantgattam az út alatt, aki fülhallgatójával a fülében fürkészte a tájat. Egy hétig láthatom csak őket még, ami nagyon soknak tűnik még, de egy pillanat alatt elszáll majd. Ha tudnék találni egy lehetőséget, hogy egyszerre két helyen is lehessek, megtennék bármit.

Ilyesfajta gondolatok jártak eszemben, mikor leállt a motor és kifelé pattogtak az emberek, jómagam is kiszálltam. Az épületen hangullal szerepelt a karaoke szócska, elég jó környéken is leledzett. Megálltam a járda közepén, majd a szőkeség mellé léptem, aki bevárt, míg a fiúk előre törtek.

 - YoonGi - fogtam meg karját, hogy maradjon helyén kicsit, felém fordult. - Egy hétig kell csak látnod még, utána eltűnök. Elsején utazunk haza apámmal, mert még itt akar szilveszterezni. Viszont addig szeretném jól érezni magam, ez meg is volt eddig. A lényege ennek az egész monológomnak, hogy azok után majd, hogy New Yorkba mentem volna felejtsetek el a srácokkal, rendben? Mert nem fogok tudni visszajönni, nincs pénzem arra, hogy utazgassak ide-oda a két ország között. Nem is lesz rá lehetőségem többet - nagy szemekkel figyelt. - Menjünk be és szórakozzunk egy jót - mosolyogtam rá, biccentett egyet a bejárat felé.

 - Merre jártatok, drágáim? - fordult felénk NamJoon, mikor mi is betértünk.

 - Ugye iszunk ma? - előzött meg YoonGi a válaszadás kikerülésével, a fiúk után eredt, akik már bementek egy helyiségbe, én meg kullogtam még a folyosón. Beléptem a szobába, ami hangszigetelt falakkal rendelkezett, egy plazma televízió tornyosult az egyik sarokban a falon, alatta egy karaoke gép, ami a tévéhez volt csatlakoztatva, és több, fekete mikrofon foglalt rajta helyet. A padlón elterülő szőnyegbe belesüllyedt a lábunk és a fa, lakozott asztal lábai is, majd leültünk a darabonként négy ülő helyes fekete bőrkanapékra, melyek merőlegesen egymásra a falhoz voltak tolva - kivéve TaeHyung, aki máris be akarta indítani a karaoke gépet. A helyiség árában benne volt négy üveg soju is, mint megtudtuk NamJoontól. Azok a kanapé előtti asztalon ékeskedtek, mellettük nyolc feles pohár sorakozott. Soha életemben nem ittam még ilyesfajta italt. Nem is tudtam, hogy engedik-e majd a fiúk - kiskorúságomra hivatkozva - hogy igyak, de meglepetésemre kétszer nekem is öntöttek. Az íze bejárta a szájpadlásomat is, és egész jól esett az utóízéhez képest.

Az egész napot ott töltöttük, a srácok remekül elvoltak, páran megmutatták rap tudásuk is. Nagyon sokat mosolyogtam rajtuk, talán ennyit még egyszer sem. Rengeteg új dalt is megismertettek velem, de párat már én is tudtam dudorászni. SeokJin nem ivott egy kortyot sem, mert ő volt az este sofőrje, viszont ahogy láttam YoonGi bepótolta barátja adagját is.

 - YoonGi miért iszik ennyit? - húzódtam suttogva JiMin mellé, mikor a kérdésem témája mikrofont ragadott.

 - Nem tudom, valami felzaklatta talán - fordult felém.

 - JiMin, segíts nekem lefogyni, kérlek - pillantottam a szőkeség felé, aki éppen ledobta fekete sapkáját a földre beleélve magát a zenébe. - Mert látom, te izmos vagy meg minden, biztos tudnál nekem segíteni - növeltem kicsit egoját, hogy a segítségét adja.

 - Segítek. Majd megbeszéljük a részleteket holnap. Most csak élvezd az estét - mosolygott rám. - De amúgy YoonGi miatt csinálnád, ugye? - kis szünet után folytatta, mert válasz nélkül hagytam. - Csak ígérd meg, hogy hazakíséred ma őt, mert ilyen állapotban nem engedném el egyedül, és akkor rendben vagyunk - már vigyáztam részeg emberre, viszont nem tudtam, mit fog hozni ez az alkalom, bólintottam.

*Sarah pov* (+18)

Gyomrom összerándult, mikor belépett ismét egy kis idő múlva a szobába. Átsuhant a hideg is a hátamon, mert nem tudtam pontosan, mi is következik, de egyet sejtettem. Fájdalom. Meztelenül álltam ott tehetetlenül, a bilincs nem engedett szabadulni. Nem akartam, nem is mertem volna.

A betonpadlón hallottam mezítlábas közeledését, minden egyes lépésénél összébb és összébb rándultam. Mellém lépett, a hideg fuvallattól, amit magával hozott, libabőr jelent meg rajtam. Végig simított arcélemen, a sötétben semmit nem láttam, de feljebb emelte államat. Az apró ablakon beszűrődő holdfény mégis megvilágította arcát, és egyúttal a mély barna szemeit is. A másik kezét felemelte végig futtatva zsibbadó karomon, majd csak a bilincs kattanását hallottam. A kezemet végre leengedhettem, a vér is lassan visszacsorgott belé. Megdörzsöltem a csuklómat, ami a fémtől fájdalmakban úszott.

 - A karmolásaidat akarom látni a hátamon az este után - suttogta fülembe, a matracra vezetett, lehuppantam rá, és mikor fekvő helyzetbe lökött félni kezdtem. A lábaim közé térdelt, a nyakamhoz hajolt.

 - Legalább a neved mondd el végre - mordultam rá halkan.

 - A nevem Jay, Sarah - harapott bele nyakamba, majd a vetkőzés félelmetes sebességét hallottam meg. - Miért nem akartál még megszökni innen? - éreztem meg meztelen felsőtestét a sötétben.

 - Még az általad okozott fájdalmak sem érik el az otthon átélteket, azért - válaszoltam neki egyszerűen. Ekkor merevedésére rá húzta az óvszert, aztán hozzám érintette, így megkezdődött egy újabb fájdalmas éjszaka. Ismét finomkodás nélkül hatolt belém, ami kicsit sem volt kellemes - ugyan miért lett volna? Nem figyeltem semmire, csak behunyt szemekkel viseltem a döféseit, körzéseit bennem. Néha egy apró nyögést kiengedtem, amit már nem bírtam magamban tartani, de nem éppen évezettel telieket. Véleményem szerint a célja volt, hogy engem kihasználjon, mint női lényt, és hogy magát eljuttassa a csúcsra. Nem tettem meg, amit kért. A kezeim szabadok voltak, de végig a matracba kapaszkodtam, hogy ne sírjam el magam. - Ez fájt - könnyeztem be alaposan, mikor elérte a célszalagját és kihúzódott belőlem. A fal felé fordulva elkezdtem sírni, szipogtam egyet minden egyes lüktetésnél odalentről.

 - Nem hazudtam, amikor azt mondtam, nem keresett senki téged - még egy kellemetlen döfés hatolt lelkembe. - Ezt tényleg sajnálom. De amiket veled műveltem eddig sajnálatosan nem tudom még - összeszorítottam az ajkaim, hogy ne szólaljak meg, hogy elfojtsam az újabb szilánkot, ami szívembe fúródott.

*Tess pov*

Szenteste alkalmából a külföldön tartózkodó barátom, Christofer kapott egy nap szabadságot, így videóhívást rendeztünk magunknak. Megfésülködtem, miután felkeltem az ágyamból, majd a számítógépem előtti székben foglaltam helyet. Vártam, hogy Chris is bejelentkezzen.

Tizenegy környékén megjelent a neve mellett a reményt adó kis zöld pont, majd a neve is, miszerint hívást kezdeményezett. Mosolygós arccal köszöntött.

 - Szia, szívem - szipogtam a kamerába, mert a látványától is azonnal meghatódtam. - Úgy hiányzol.

 - Ne sírj, Tess. Most itt vagyok - próbált nyugtatólag hatni.

 - Nem, nem vagy itt. Ugyanúgy egyedül vagyok a szobámban. Fizikailag és lelkileg is egyedül érzem magamat, mert nincs kihez szólnom, mikor itthon leledzem. Az anyámmal összevesztem megint, szóval nincs kivel beszélnem - sóhajtottam egy nagyot.

 - Nem kell már sokat várnod és együtt lehetünk, drágám - e mondata kicsit lenyugtatott. Még órákon át beszélgettünk, nevettünk, jól esett végre hallani hangját, de mikor elbúcsúztunk a másnapi koránkelése végett megsajdult a szívem. Még az elköszönés is több tíz percbe tellett, de mikor ténylegesen megszűnt a videohívás csak tovább néztem a számítógépem képernyőjét, szívszaggató látvány volt, ahogy eltűnt az elérhető jelzés a neve mellől. Egy perce volt elérhető. Tíz perce volt elérhető. Harminc percre volt elérhető.

Elhatároztam, hogy megsétáltatom egy kicsit a gondolataimat, ezért a közeli park felé vettem az irányt felvéve a kabátomat. 

Nem véletlenül. A hinta felé lépkedve a hóba süppedt a lábam, a fadarabról lesöpörtem az idő közben ráhullott fehér havat, és leültem rá. Az emlékek rohamoztak meg, miket Chrissel éltem itt át. A kihalt terület csak úgy kongott az emberhiánytól, még jobban egyedül éreztem magam. Több kilométernyi távolság volt köztünk a fél méter helyett, amit a másik hintáig elérő kezem meg is szüntetett volna. A kézfejeimet a hinta láncaira fontam, lassan lökni kezdtem magam lábammal. Bevillant percről percre, ahogy itt szaladgáltunk évekkel ezelőtt, ahogy az ölében ülve együtt lendültünk az égben. A könnyeim utat törtek maguknak végül, így a fejem is a hideg láncnak döntve engedtem őket szabadjára.

13.rész - Christmas Eve

*Luna pov*

Másnap kicsit nyúzottan keltem, pár órát aludhattam. A gondolataimtól nem bírtam nem a plafont bámulni egész éjjel. YoonGi és az ő elképesztően szép szemei jártak, keltek a fejemben. Kicsoszogva a konyhába apumat találtam, meglepve néztem rá, közben megdörzsölve szemeimet sétáltam felé.

 - Hogy-hogy még itt vagy? És hány óra? - ültem le az egyik székre.

 - Reggel hét, és nem megyek dolgozni, mert ma szenteste van, és megadták ezt a napot szabadnapnak - magyarázta a dolgokat.

 - Már huszonnegyedike van? - bólintása megijesztett, gyorsan telik az idő.

 - Menjünk, vegyünk valamit neked, rendben? Karácsonyi ajándéknak - ajánlotta fel mosolyogva, és hát nem tudtam visszautasítani egy apa-lánya napot, ami már egy jó ideje esedékes volt. - Menj, öltözz fel. Lent megvárlak, majd zárj be - beviharzottam a szobámba és felkaptam egy tiszta, kényelmes és meleg ruhát. Letrappoltam a földszintre, YuRi, mint mindig, mosolyogva köszöntött minket és kívánt szép napot nekünk.

Egy taxit fogva bementünk a városba, majd egy többszintes bevásárlóközpont mellett szálltunk ki.

 - Tényleg ma akartunk idejönni a legnagyobb tömegben? - néztem apumra.

 - Munkába menet elmentem párszor itt, ez előtt, szóval most már én is megnézném belülről - mosolyodott el megindulva a bejárat felé.

Modernség, fényesség és tisztaság jellemezte a helyet. A kirakatokat az évszaknak és az ünnepnek megfelelően díszítették fel, illetve a plafonról lógó, elméretezett hópelyheknek kinéző díszek lógtak a magasban.

Tényleg csakis nyomorogva lehetett haladni a siető tömegben, a boltok pénztárainál pedig kígyózó sorok álltak. Viszont ez a hangulat visszaadta a nagy New York-i bevásárlóközpontokat, amikor már a vásárlók összeverekednek egyes árucikkekért.

Ahogy haladtunk el az egyes üzletek előtt, különböző karácsonyi, vagy éppen csak hangulatos, zenék dallama szűrődött ki bentről.

A boltokban, ahova be is mentünk, szinte alig volt valami a méretemben, ami meg is tetszett, így inkább hagytam az egészet. Apum nem tudott, mit kezdeni velem és a leromlott hangulatommal.

 - Nem muszáj ruhát kapnod, tudod te is - húzott be egy dísztárgyas és ékszeres üzletbe ezek után. Meg is akadt a szemem egy nyakláncos állványon, melyen mindenfélét lehetett találni, hosszú illetve rövid láncosat, nagy, díszeset, aprót és egyszerűt egyaránt. Aztán a kezem egyetlen darab felé húzott. Egy kicsi, aranyozott mikrofon lógott a sok nagy medál között, de nekem az kellett. Levettem a helyéről, és apum bólintása után a pénztárhoz fáradtam vele, majd mikor már kifizettük fel is vettem.

 - Hogy találtad ezt meg? Én nem is láttam ezt a többi között. Na, de együnk valamit - szólalt meg apum szokásos falánk énje, amit meg is mosolyogtam, majd a étkezdék felé mentünk, átbucskázva ismét a tömegen, kikerülve pár, az oldalamba nyomódó könyököt és a lábamra lépő talpat. - Menj, foglalj helyet valahol - állt be az egyik sorba. Körülnézve találtam pont egy szabad asztalt, amire le is csaptam, telefonomat kezdtem nyomkodni, hogy teljen az idő, és hátha előbb jut sorra apám, de nem számítottam arra, hogy a szomszéd asztalnál ismerős arcokat látok meg.

 - Luna! - üdvözölt JiMin, meglepetten néztem rájuk. - Mit keresel itt?

 - Apummal jöttem ide - mosolyogtam és mutattam az említett személy felé, mire mind a hetük odafordult. - Ti is végre szakítottatok időt egymásra?

 - Igen, de amúgy holnap ráérsz, Luna? - fordult felém HoSeok. - Mert akkor megint jöhetnék ide a városba együtt, így nyolcan.

 - Persze, ráérek, de csak ha nem zavarok.

 - Nem zavarsz senkit, ugye YoonGi? - húzta vigyorra száját JiMin a kérdezett fél felé fordítva fejét, mire bólintott egyet, és tovább ette ételét. - Akkor holnap. Gondolom, nem akarsz kínosan enni, ezért apád jelenlétében ne beszéljünk - a többiek egyetértő nézéssel jutalmazták, majd le is ült velem szembe szülőm. Egy elég jól kinéző koreai ételt tett le elém, aminek nevét nem tudta megjegyezni, ezért csak elkezdtem enni. A fűszerezése feldobta az élvezetet, kívülről túlfűszerezettnek hatott, de minden pont el volt találva rajta. Villával ettem, mivel a pálcikával csupán szenvedtem volna.

Pár perc múlva a fiúk mellőlünk felkeltek helyükről, ekkor apum is megszólalt.

 - Ismerted őket? - falatozott tovább. - Nem vagyok hülye, azt hitted, nem veszem észre?

 - Az egyikőjük azon a gépen volt, amivel jöttünk, de a többit nem ismerem - füllentettem a mondat végén. - A nevét sem tudom.

 - Beszéltél amúgy valakivel otthonról mióta eljöttünk?

 - Nem, de akartam, ha net közelbe jutok, írok Alexisnek, hogy mi van otthon, rendben? - mosollyal nyugtázta.

 - Nem fogsz holnap unatkozni, hogy egyedül hagylak? Meg mit csináltál eddig a munkanapjaimon?

 - Gyorsan telt az idő, és ismersz, hogy feltalálom magam - nevettem el magam, de azonnal felugrottak az emlékek az elmúlt pár napról.

 - Lehet, hogy nem fogsz neki örülni, de egy hét múlva megyünk haza, vagyis nem pontosan, szóval elsején utazunk, mert addig befejezzük a munkát, de azért a szilvesztert szeretném még itt tölteni. Amúgy is kezdem megérteni, hogy miért szeretted meg Dél-Koreát, meg a zenét. Tényleg azért az emberek nagy része kedves, legalábbis azok, akikkel dolgozom. Az étel is isteni volt, jól is laktam vele. Viszont muszáj visszamennünk egyszer, mert neked suliba kell járnod. Megérted, gondolom, hogy az életünk amúgy nem itt van, ugye? - nézett a szemembe.

 - Persze, megértem - ráztam meg a fejem. - Kiélvezem amíg csak lehet akkor az ittlétet.

Egyből jobban ragaszkodtam ehhez az országhoz. Az eddig átélt dolgokat nem akartam soha otthagyni, nem akartam visszamenni.

*Lilly pov*

A gyász emésztett belülről, a korgó gyomromba nem tudtam már semmit sem tömni, egy falat sem ment le vagy éppen esett jól. Szüleim kezdtek aggódni értem, hogy csak a szobámban gubbasztva ültem. Szótlanul vártam, hogy véget érjen a nap. A gondolataimban újra és újra lejátszódott az eset, aminek szemtanúja voltam, talán nem viselt volna meg ennyire, ha nem a párommal történt volna meg. Nem tudom még elengedni az emlékeinket, nem is akarom. Több, mint egy éve voltunk együtt. Minden reggel ő köszönt nekem a legelőbb, ha nem is személyesen, de üzenetben igen. A mosolygó arca marad előttem örökre.

Eljött a temetés napja, így teljes fekete ruhát öltve magamra néztem a szobám egyik pontján elhelyezett tükörbe. Karikás, táskás szemeim az álmatlan éjszakáimat jelezték arcomon. Beszálltam a kocsiba a házunk előtt, majd csak hajtottunk a decemberi hidegben a temetésre. Egy szót sem szólva bámultam kifelé az ablakon, néztem ahogy az apró hópelyhek hullottak az égből alább.

Odaérve a sírokat néztem magunk körül, mindet a hó fedte, de azok érintetlensége mégis megnyugtatott valamilyen formában.

A szertartáson anyja pityergését hallottam magam mellett, de én tartottam magamat. Viszont mikor engedték le a koporsóját a földbe egyszerűen nem bírtam nézni, megfordultam, áttörve magamat a tömegen siettem arrébb, nem akartam, hogy bárki is lásson sírni. Olyan távolból, hogy láttam még az embereket leguggoltam, és fájdalmas sírásom végre kitört belőlem. Ezentúl már csak sírját látogathatom, ezentúl már csak a sírkövével beszélgethetek.

*Sarah pov*

Már második napja, hogy egyedül üldögélek a falnak dőlve a helyiségben, ugyanis mióta ledobta a bilincset a fejem mellé be sem tette a lábát, és ezért több, mint két napja nem is ettem.
A csuklóim és a gyomrom is iszonyatosan fájt, folytonos szúró, görcsölő érzés tartott fogva odalent is, bár ezt egyre enyhébbnek éreztem. Az elgémberedett hátammal nem tudtam, mit kezdeni, mivel megkötözött kezeim pont a legrosszabb helyzetbe voltak.
Ahogy az agyamban átszámoltam valahogy a napokat, úgy jött ki, hogy szenteste következik. Az első karácsonyom volt, mit nem otthon töltöttem. Aztán elmélkedéseim közben betoppant a nem várt személy, egyetlen hozzá fűzött kérdés fogalmazódott meg a fejemben, aminek feltételét gyomrom korgása előzte meg.
 - Csak nem éhes valaki? - simított végig arcélemen kéjes vigyorral az arcán, amitől még inkább a falhoz szorítottam hátamat. - Hát így nem kapsz kaját - megfogta a mellettem lévő bilincset, felrántott álló helyzetbe, szemembe nézett, amibe valószínűleg csupán félelmet láthatott ekkor, majd a másik falhoz tolt, melyben volt egy meghajlított fémdarab, abba kattintotta bele a bilincs egyik részét, eloldozta kezeimet, majd bal kezem köré csukta a fémet. Felemeltem jobb kezem, ami vörös és véraláfutásos volt a kötéltől, és lüktetett, de jó érzés volt végre, hogy szabad. - Most pedig így maradsz - fordult meg, de elkaptam még vállát, visszanézett rám.
 - Hívott valaki bármikor is? - tettem fel az egyetlen kérdésemet.
 - Nem - jelentette ki. - Ha pedig nem hiszel nekem akár meg is mutathatom.
 - Elhiszem én - hajtottam le fejemet, és eresztettem el vállát.

 - Ne legyél itt nekem depressziós - emelte fel fejemet, de ezúttal nem azt a tekintetet kaptam, amit az előbb, több mélyebb érzést adott át. - Jó kislány voltál eddig, jutalmat érdemelsz - arcomhoz hajolva adott egy újabb csókot, lehunytam a szemem, megfogta közben mindkét kezével arcomat, úgy húzott magához egyre közelebb, lábaim megremegtek, aztán már véget is vetett a csóknak. Vettem egy mély levegőt, miután hátrébb lépett. - Kezdelek megkedvelni, játékszerem - jelentette ki. - Ha így folytatod, akkor többet nem fog semmi fájni, de ma este talán még igen, mivel ünnepelünk - váltott hangnemet a mondat végére. - Szenteste alkalmából egy csodás éjszaka kell nekem - suttogta a fülembe, amitől kirázott a hideg.
Otthagyott a helyiségben, a kezem már ekkor elkezdett zsibbadni. Nem vártam az éjszakát, a mondata miatt, miszerint nekem fájni fog, és így is elegem volt már a fájdalomból. Most kezdtem csak gyógyulni.

9.rész - A II. döntés (+16)

*Luna pov*

Lenyomtam a hideg fémkilincset, felkapcsoltam a villanyt. Becsuktam magam mögött az ajtót, hogy körül tudjak nézni. A fehér keretes nagy ablak pont szembe volt velem ekkor, egy fehér, vékony, a padlóig érő, selyemhatású függöny takarta el azt. Alatta a szintén fehér radiátoron kívűl semmi más nem volt. Körülnézve felfedeztem, a tapéta itt sem változott többen, mint színében, a kéket felváltotta a menta zöld. Ugyanolyan csillár, mint kint ékeskedett a plafon közepén elhelyezve. Egyből a tekintetemet a fehér franciaágy magához vonzotta, amit a falhoz toltak a fejtámlájánál. Fehér takaró pihent rajta két párnával egyetemben, a lepedő is hófehér színt kapott, ami visszaverte a fényt, viszont ez egy idő után zavaróvá vált a szem számára. Az ágy kerete hideg szürkén hagyott fémből volt meghajlítva, a támla is három vízszintesen végig futó fémcsőből állt, de így modernebb hatást keltett. Az ágy mellett mindkét oldalt egy-egy fehérre festett fából készült éjjeliszekrény foglalt helyet. Ledobtam finoman az ágyra kabátomat, majd leültem mellé. A sarokban az ablak oldalán volt egy fehér két személyes kanapé, egy menta színű párnával rajta. Az ajtó mellett a másik oldalt úgyszintén egy fehérre festett fából összeácsolt ruhásszekrény tornyosult a plafont elérve. Az ággyal szemben egy négy fokos, széles üveglapos könyvespolc álldogált üresen, és ebben ki is merült a szoba bútorzata.
El sem hiszem, hogy tényleg eljutottam ide. Elmosolyodtam, visszamentem a nappaliba, hogy behúzzam a szobámba a bőröndömet, ott láttam, hogy apu kipihenten birtokba vette a tévét. Ismét magamra csukva a szoba ajtót pakoltam ki a csomagomat. Amikor végeztem ledőltem az ágyamra, a hófehér plafont bámulva. Elmélkedéseim és pakolászásom közben teljesen elfelejtettem, ami úgy égette még mindig kabátom zsebét belülről.
Felültem, és a még mindig az ágyamon pihenő ruhadarabra tekintettem magam mögött. Hasamra feküdtem, benyúltam a fekete zsebbe, majd kihúztam a fülhallgatóm a kis cetlivel együtt. A gubancos szerkezet nem is érdekelt, félre dobtam az ágyra, szét hajtottam a halvány citromsárga papírt, amin az állt, hogy: ,,Ha elvesznél a városban" Alatta meg egy számsor, ami feltehetőleg a telefonszámát rejtette.

Melegség töltött el, sóhajtottam egy hatalmasat, és zavaromban elbújtam a kis cetli mögé elmosolyodva. Felülve magamhoz vettem telefonomat, bepötyögtem a számot, de megálltam, mert a nevét nem tudtam. Ezért csupán "repülős srác" néven mentettem el, mert így biztos beugrik majd, hogy ki az, gondoltam.
A mobilom névjegyzéklistáját kezdtem görgetni fel-le, majd megakadt Gale nevén a tekintetem. Összeszorult a szívem, de inkább kiléptem a listából, és szétgubózva fülhallgatómat zártam el magam a külvilág elől.
Zenéim között a mai naphoz kötődő dal szúrta ki a szememet legelsőként. Rányomtam határozottan a kijelzőre, majd amint megszólalt az alap intro bizsergető érzés támadt füleimnél. Kényszeresen  is elmosolyodtam. Párnáim közé húztam magamat, lehunytam szemeimet, azonnal álmodni kezdtem.
A fürdőszobában az üveglapú szobamérlegen álltam pizsamámban, néztem lefelé, lilulásig szorítottam összekulcsolt ujjaimat. Az megállt, ujjongásban törtem ki a szám láttán. Leszálltam az eszközről, megfordultam vigyorogva, aztán ő is az ajtófélfának támaszkodva visszamosolygott rám. Nyakába ugrottam örömömben, nem szólt semmit, csak várta, hogy mikor szállok le róla. Hátrébb léptem egyet.
 - Nélküled nem ment volna - biccentésével jelezte egyetértését.
Aztán hirtelen apum hangjára keltem.
 - Jó reggelt! Gyere enni, csináltam abból, amit találtam reggelit - mosolygott rám, amint felnyitottam pilláim, majd kidörzsölve álmosságot szememből követtem a konyhába.
Tegnap nem tudtam eléggé jól megnézni a lakást, vagyis a hotelszoba többi részét, ezért körbepillantottam a konyhán.
Ismét a fehér volt a domináns szín. Középen egy pultsziget uralkodott, körülötte pár forgós, fémszínű bárszék volt felállítva. A falhoz tolva pultok sorakoztak, az egyik kétrészes mosogatónak volt átalakítva. Felettük szekrények, amikben a poharak, bögrék, egyebek foglaltak helyet, ezek is mind hófehéren pompáztak a lámpa fényétől. A fényadó itt már egy vajszínű, modern, egyszerű csillárként díszelgett a pultsziget felett. Leültem egy bárszékre, onnan folytattam tovább a fejem forgatását. A pultok között még volt egy szürke, fémajtós, magas hűtőszekrény, aminek felülete visszatükröződőre volt takarítva, ugyanilyen stílusú tűzhely és egyben sütőt is elhelyeztek a konyhában.
 - Ma kimegyek a repülőtérre, mert a munkatársam csak ma érkezik, de nyugi nem nálunk száll meg, viszont valahol ebben a hotelben. Nem fog zavarni - elém tett egy tálnyi rántottát, mosolyogva álltam neki az evésnek. - Elleszel, amíg távol vagyok, és felmérem vele a munkaterületet? - kérdésére hümmögtem egyet egy villányi tojással a számban.
 - Legfeljebb elmegyek, és megnézem a várost itt a közelben.
 - Ha elmész, zárj be és vigyázz magadra, ne tévedj el.
 - Rendben, de te nem eszel?
 - Nem, én már ettem, és már mennem is kell! - nézett órájára, és kapkodásba kezdett. - Legyél jó, kicsim - nyomott puszit fejemre futtában.
 - Úgy lesz - viharzott ki a hotelszobából, így nem is hallhatta már válaszom.
Befejezve ételemet, üldögéltem, és forogtam a széken unalomelűzésképpen. Pár perc múlva viszont határozottan felpattantam, átöltöztem egy másik ruhámba. Egy fehér, mintás póló, szokásos kékes, kiszaggatott farmeremmel, fekete pulcsimmal, és az elnyúzott tornacipőm egészítette ki a képet. Felkaptam kabátomat, a fülhallgatómat zsebembe mélyesztve, és az üvegasztalról felkapva a bejárati ajtó kulcsát indultam neki egy sétának.
Az előtérben még egy mosollyal köszönt el YuRi, viszonozva a gesztust léptem ki a hotelből a friss téli levegőre. El sem hiszem, hogy tényleg itt vagyok, hogy nem New York utcáit szelem éppen.
Császkáltam össze-vissza, telefonommal zenehallgatás közben képeket készítettem szép épületekről, hasonlókról. Éppen fordultam volna be az egyik sarkon, mikor egy csapat fiúba ütköztem, köztük viszont megpillantottam egy ismerős, álmoskás fejet.
 - Oh, bocsánat! - nem zavarom a haverjai társágában.
 - Szia - köszönt mégis az általam ,,ismert" fiú.
 - YoonGi, ki ez a hölgyike? - húzta fel szemöldökét érdeklődően engem vizslatva a társaság egyik talán legizmosabb tagja, kabátját erősen kitöltő karjáról levonva a következtetést.
 - JiMin, ne nyomulj.
 - Én csak sétálgattam, nem is zavarlak titeket - kerültem volna ki őket, de susogni kezdtek a szőkeség mögöttiek.
 - YoonGi, miért nem hívjuk meg őt is? - nézett rám az egyik fekete hajú széles vigyorral.
 - Végül is a te házad - vágta rá mögüle, a szintén édes mosollyal rendelkező, barna hajú, kicsit mélyebb hangszínnel rendelkező tag.
 - Szeretnék a srácok, ha velünk jönnél a házamba - hangsúlyozta ki a 'házamba' szót, közben - beszélgetni, hasonlók. Van kedved? - vetette oda a kérdést kicsit kedvtelenül.
 - Nem ismerlek tite-
 - Nagyon jó lesz, megismerjük egymást - karolt át vállamon JiMin vörös hajába túrva, majd elindult így magával húzva engem is az eredeti menetirányukba.
A többiek lépteit hallottam, hogy ők is elindulnak mögöttünk. Szótlanul sétáltam velük, kicsit félénknek, védtelennek éreztem magamat. Az engem átkaroló kar tulaja néha rám vigyorgott, majd hátrapillantott válla mögött, talán YoonGi reakcióját nézte, majd ezek után zsebre tette kezét. Talán el is pirultam, hogy egy helyesnek helyes fiú átkarolt, de én nem őt néztem ki magamnak.
Megtorpantunk egy két szintes családi ház előtt, majd mind beléptünk a vaskapun, nekem választásom talán nem is volt, aztán YoonGi kinyitotta a barna fa bejárati ajtót is. Az utolsó be is csukta azt. Nagyot nyeltem, mikor rájöttem, ekkor hét, szinte ismeretlen fiú között voltam egy szem lány, de maradtam.

~

A második döntésem is eldőlt.

~

A nappaliba terelődtünk egyből, miután levettük cipőinket, és kabátjainkat.

 - Wow! - adtam hangot a csodálkozásomnak, hogy talán kicsit eltúlzott kristálycsillár lógott öt-hat méter magasban felettünk. A nappali berendezése nem állt túl sok minden másból; három nagy, háromszemélyes fekete bőrkanapé foglalt helyet, amik körülöleltek egy széles, téglalap alakú üveg dohányzóasztalt a csillár alatt. Azzal szemben egy plazmatévé emelkedett ki a falból. A padlón egy vajszínű szőnyeg védte meg az embereket a felfázástól, ami végig a nappali területén padlószőnyegként funkcionált, pár darab könyves polc a fal mentén, néhány szobanövénnyel fűszerezve. A falak szimpla fehéren voltak hagyva, modern hatást keltve így a szemnek. A ház, amit eddig láttam belőle, azt mutatta nekem, hogy a tulajának volt pénze, de a feltűnően drága bútorokat kerülte.

 - Mi is a neved? - fordult felém JiMin lehuppanva közben az egyik kanapéra, körbenézve pedig láttam, csupán én nem ültem még.

 - Lu..Luna - hebegtem felé kapva tekintetem.

 - Mutatkozzunk be szerintem, gyere ülj le - ajánlotta, még mindig vigyorogva a sötét hajú figura.

JiMin lehúzott maga mellé a kikapcsolt állapotú tévével szembeni kanapéra.

 - Én HoSeok vagyok - kezdte a sort a vigyorgós, aki jobbomon üldögélt.

 - Engem ismersz - húzta fel szemöldökét magabiztos tekintettel a balomon ülő JiMin. - YoonGit akkor szintén ismered - bökött a balra lévő kanapén ücsörgő szőkeségre, majd tovább sorolta. - TaeHyung, aki talán a legidiótább címért versenyzik HoSeokkal - vitte tovább a barna, szintén mosolygósra mutatóujját YoonGi balján, akinek öltözete azt sugallta nekem, mintha övé lett volna a ház, de mégsem, viszont meglepett, hogy egyikük sem sértődött meg JiMin megjegyzésére, tisztában voltak vele, gondoltam. - JungKook, a legfiatalabb közülünk - a szégyenlősnek ható egyén elmosolyodott, mikor kimondta a nevét, majd megigazított egy fekete tincset homlokánál. Ezúttal áttért a velük szemben lévő két utolsó személyre. - És ők a kis csapatunk apja és anyja, NamJoon és SeokJin - a szőke, NamJoon névre hallgató személy felhúzta a szemöldökét, majd egy szemforgatással inkább ráhagyta a dolgot. - Ha enni szeretnél SeokJin nagyon jártas a konyhában - elmosolyodott kedvesen az említett személy a fiú igazát alátámasztva, majd ezzel be is fejezte bemutatóját, majd elnyújtotta kezét mögöttem a támlán. - Mes-

 - Merre van a mosdó? - kérdeztem inkább kikerülőként, mielőtt elkezdenek kérdezősködni rólam, aztán felállva kisiettem a nappaliból, és a legelső ajtón jobbra benyitottam, a konyhában kötöttem ki. A vállig fekete-fehér csempével kirakott falnak dőltem, lecsúsztam a felületen a földig leülve a kőre.

*Sarah pov*

Lassan pislogva kinyitottam szemeimet, egy sötét, dohos helyen keltem, alig láttam el az orromig. A környezetemből annyit láttam, amit megvilágított a parányi ablakon beszűrődő holdfény, meg a betonpadlót magam alatt. Elfogott az ijedtség, mikor felfedeztem a hátam mögött megkötözött kezeimet. Légzésem felgyorsult az adrenalintól, kapkodtam a levegőt ezerrel.

 - Felkeltél? - kérdezte cinikus hangnemmel egy, a sötétből jövő hang. Az illető felkapcsolt egy gyenge fényű lámpát a falon, de a kis helyiséget még az is bevilágította, rajtunk kívül egy faszék és egy vékony matrac volt még a szobában. Megfogta a széket, majd lovaglóülésben ráült tőlem egy karnyújtásnyira. - Láttál már olyan filmeket, amikben elrabolnak valakit? - kérdezte könyökével rátámaszkodva a szék támlájára.

 - Mit akarsz tőlem? - kérdeztem inkább vissza a válaszadás helyett.

 - Nem ezt kérdeztem! - csattant egy pofon arcomon. - Idővel majd úgyis megtudod, nem? - lehajtottam fejemet, arcomat elöntötte a forróság az ütés helyén, kezeimen éreztem már zsibbadnak a vérhiánytól, amit a kötél szorítása okozott.

 - Azt várod, hogy könyörögjek, hogy engedj ki, haza akarok menni? - motyogtam magam elé még egy kérdést. - Ha haza akarnék menni, akkor nem lettem volna az utcán ilyen későn - halkult el még inkább hangom, még mindig lehajtott fejjel néztem ölemet, hajam arcomba omlott, a légzésem szaggatottabbá vált, könnyek kezdtek el gyűlni szemembe.

 - Szóval egy szökött fegyenccel van dolgunk, értem - éreztem hangján, hogy elvigyorodik. - Talán könnyebb is lesz veled.

Nem tudom, mire célzott, de ekkor hallottam, hogy felállt a székről. Nincs semmi késztetésem ahhoz, hogy elrohanjak vagy ellenkezzek. Még mindig ugyanolyan pózban voltam, mikor az ajtó csukódása visszhangzott.

Ökölbe szorítottam magam mögött a kezeimet, a földtől elrugaszkodva feltápászkodtam, az ablakhoz léptem, de alacsonyabb termetem csak annyit engedett, hogy az eget lássam egy részben az üvegen át. Hirtelen kirázott a hideg, összerándultak izmaim, megremegtek lábaim, lehuppantam a sarokban található matracra, hogy össze ne essek, ekkor fedeztem csak fel a cipőim hiányát. Leülve kinyújtottam lábaimat, nekidőltem a falnak, néztem lábujjaimat, amik már lilultak a hidegtől, ami a helyiségben honolt.

Az egy idő után már kényelmetlenné váló kötél, ami már dörzsölte is csuklómat, vetette velem észre, hogy nem fogok kiszabadulni egy ideig. Egy részben hiányolom az otthon melegét, ahol volt saját szobám, ahol kaptam kaját. A gondolatomra megkordult gyomrom. De egyszerűen már elegem van az ,,otthonomból", a veszekedésekből, a verésekből. Amik mindennapossá váltak..

Legördült egy könnycsepp arcomon, ami szintén olyan hűvös lett, mint a szoba, mire leért államig. Lesütöttem tekintetem, sóhajtottam egy nagyot.

 - Nem akarok én már semmit - nyeltem egy nagyot.

*Roxane pov*

Éppen szívtam bele cigarettámba a házunk előtti padkán ülve a sötét éjszakába veszve, egyedül. Előttem haladtak el a járművek ilyen későn is. Felnéztem az égre, épphogy látszódtak a csillagok, de a Hold annál inkább. Az idegességemet még a friss levegő sem tudta lejjebb csillapítani. Minden egyes kis hangulatingadozásom érzem, az én életemmel játszik. Megrövidíti azt, mert egyről a kettőre elfogy az összes türelmem, leszakítanám a tökéletesen  felragasztott tapétát is a falról, vagy valaki fejét is szívesen.

Azt hittem, hogy mások véleménye a cigiről rám is ugyanolyan hatással lesz, hogy lenyugtatja a fejemben tomboló kedélyeket, de nem. Roncsolja tüdőmet, nem tesz jót, ennek tudatában vagyok, de már túl rég óta a függője vagyok.

Andy sem tudja megérteni, nem is próbálok meg neki magyarázkodni. Nem is próbálom meg elmesélni a szüleim hibájából adódó fájdalmam.

Még egyet szívtam a halálrudamba, lepöcköltem róla a már leéget hamut, majd kifújva a füstöt lélegeztem fel, talán le is csillapodott a feszültség a fejemben, és a szívemben tomboló düh is elmúlt. Egy időre.