A bevásárlóközpontból egy nyaklánccal, apum teli gyomrával és egy élménnyel teli nap végén távoztunk.
- Apa! - biccentettem a sötétedő, éppen akkor havazó égre a taxi ablakán kinézve. - Sok éve már nem is volt fehér karácsonyunk New Yorkban - mosolyodtam el kicsit nosztalgikus hangulatba kerülve közben.
- Nehéz lesz visszamenni egy hét múlva, ugye? - hangsúlyán a maradás akarata hallatszott.
- Nagyon, apa, nagyon - sóhajtottam, majd a hotel parkolójába gördült a járművünk. Kiszálltunk, édesapám kifizette az utat a kedves harmincas éveiben járó sofőrnek, majd felkullogtunk a megfelelő emeletre, közben köszönve az előtérben tartozkodó, állandóan vigyorgós YuRinak, kinek energiaraktára kifogyhatatlannak látszik, aztán apum puszit nyomott homlokomra mikor becsuktam magam után az ajtót és már ment is nyomni az ágya lepedőjét.
A kanapén elheveredve néztem még egy ideig a csatornákat, aztán a belső szemhéjamat elemeztem én is, és elvesztem az agyam által kreált álmokban.
Másnap reggel a telefonom agyba hasító csöngése ébresztett. YoonGi neve jelent meg a kijelzőn. Irtózatos sebességgel való felvétele után TaeHyung és HoSeok ordítozott a készülékbe, a mondanivalójukból kivettem az előtérben való tartózkodásukat, ezért letettem, kitakaróztam, amit apum teríthetett rám az este folyamán, megnéztem az időt, miszerint még csak reggel nyolcat ütött az óra, majd a pulton díszelgő cetli mellett álltam meg legközelebb.
,,Legyél jó ma, boldog karácsonyt!", állt a papíron. Mosolyogtam egyet az üzeneten, ezek után felkaptam az egyik kedvenc fehér felsőm és pulcsim, a szokásos kiszaggatott farmerom magamra véve és kabátomat felkapva, bezárva a hotelszobát lesiettem az előtérbe. A fiúk örvendve köszöntöttek, és YuRi is nagyot derült rajtuk.
Mind kocsiba szálltunk, aztán próbálták megvitatni, hova is menjünk. Nem ismertem a várost, semmi jó helyet, ezért csupán hallgattam törzshelyemen ülve.
- Karaokézzunk! - kiáltott fel, megtörve így a csendet, TaeHyung felpörgött hangulatban. Ötletét mindenki támogatta, ezért SeokJin beindította a motort és suhantunk is a megfelelő irányba. YoonGira pillantgattam az út alatt, aki fülhallgatójával a fülében fürkészte a tájat. Egy hétig láthatom csak őket még, ami nagyon soknak tűnik még, de egy pillanat alatt elszáll majd. Ha tudnék találni egy lehetőséget, hogy egyszerre két helyen is lehessek, megtennék bármit.
Ilyesfajta gondolatok jártak eszemben, mikor leállt a motor és kifelé pattogtak az emberek, jómagam is kiszálltam. Az épületen hangullal szerepelt a karaoke szócska, elég jó környéken is leledzett. Megálltam a járda közepén, majd a szőkeség mellé léptem, aki bevárt, míg a fiúk előre törtek.
- YoonGi - fogtam meg karját, hogy maradjon helyén kicsit, felém fordult. - Egy hétig kell csak látnod még, utána eltűnök. Elsején utazunk haza apámmal, mert még itt akar szilveszterezni. Viszont addig szeretném jól érezni magam, ez meg is volt eddig. A lényege ennek az egész monológomnak, hogy azok után majd, hogy New Yorkba mentem volna felejtsetek el a srácokkal, rendben? Mert nem fogok tudni visszajönni, nincs pénzem arra, hogy utazgassak ide-oda a két ország között. Nem is lesz rá lehetőségem többet - nagy szemekkel figyelt. - Menjünk be és szórakozzunk egy jót - mosolyogtam rá, biccentett egyet a bejárat felé.
- Merre jártatok, drágáim? - fordult felénk NamJoon, mikor mi is betértünk.
- Ugye iszunk ma? - előzött meg YoonGi a válaszadás kikerülésével, a fiúk után eredt, akik már bementek egy helyiségbe, én meg kullogtam még a folyosón. Beléptem a szobába, ami hangszigetelt falakkal rendelkezett, egy plazma televízió tornyosult az egyik sarokban a falon, alatta egy karaoke gép, ami a tévéhez volt csatlakoztatva, és több, fekete mikrofon foglalt rajta helyet. A padlón elterülő szőnyegbe belesüllyedt a lábunk és a fa, lakozott asztal lábai is, majd leültünk a darabonként négy ülő helyes fekete bőrkanapékra, melyek merőlegesen egymásra a falhoz voltak tolva - kivéve TaeHyung, aki máris be akarta indítani a karaoke gépet. A helyiség árában benne volt négy üveg soju is, mint megtudtuk NamJoontól. Azok a kanapé előtti asztalon ékeskedtek, mellettük nyolc feles pohár sorakozott. Soha életemben nem ittam még ilyesfajta italt. Nem is tudtam, hogy engedik-e majd a fiúk - kiskorúságomra hivatkozva - hogy igyak, de meglepetésemre kétszer nekem is öntöttek. Az íze bejárta a szájpadlásomat is, és egész jól esett az utóízéhez képest.
Az egész napot ott töltöttük, a srácok remekül elvoltak, páran megmutatták rap tudásuk is. Nagyon sokat mosolyogtam rajtuk, talán ennyit még egyszer sem. Rengeteg új dalt is megismertettek velem, de párat már én is tudtam dudorászni. SeokJin nem ivott egy kortyot sem, mert ő volt az este sofőrje, viszont ahogy láttam YoonGi bepótolta barátja adagját is.
- YoonGi miért iszik ennyit? - húzódtam suttogva JiMin mellé, mikor a kérdésem témája mikrofont ragadott.
- Nem tudom, valami felzaklatta talán - fordult felém.
- JiMin, segíts nekem lefogyni, kérlek - pillantottam a szőkeség felé, aki éppen ledobta fekete sapkáját a földre beleélve magát a zenébe. - Mert látom, te izmos vagy meg minden, biztos tudnál nekem segíteni - növeltem kicsit egoját, hogy a segítségét adja.
- Segítek. Majd megbeszéljük a részleteket holnap. Most csak élvezd az estét - mosolygott rám. - De amúgy YoonGi miatt csinálnád, ugye? - kis szünet után folytatta, mert válasz nélkül hagytam. - Csak ígérd meg, hogy hazakíséred ma őt, mert ilyen állapotban nem engedném el egyedül, és akkor rendben vagyunk - már vigyáztam részeg emberre, viszont nem tudtam, mit fog hozni ez az alkalom, bólintottam.
*Sarah pov* (+18)
Gyomrom összerándult, mikor belépett ismét egy kis idő múlva a szobába. Átsuhant a hideg is a hátamon, mert nem tudtam pontosan, mi is következik, de egyet sejtettem. Fájdalom. Meztelenül álltam ott tehetetlenül, a bilincs nem engedett szabadulni. Nem akartam, nem is mertem volna.
A betonpadlón hallottam mezítlábas közeledését, minden egyes lépésénél összébb és összébb rándultam. Mellém lépett, a hideg fuvallattól, amit magával hozott, libabőr jelent meg rajtam. Végig simított arcélemen, a sötétben semmit nem láttam, de feljebb emelte államat. Az apró ablakon beszűrődő holdfény mégis megvilágította arcát, és egyúttal a mély barna szemeit is. A másik kezét felemelte végig futtatva zsibbadó karomon, majd csak a bilincs kattanását hallottam. A kezemet végre leengedhettem, a vér is lassan visszacsorgott belé. Megdörzsöltem a csuklómat, ami a fémtől fájdalmakban úszott.
- A karmolásaidat akarom látni a hátamon az este után - suttogta fülembe, a matracra vezetett, lehuppantam rá, és mikor fekvő helyzetbe lökött félni kezdtem. A lábaim közé térdelt, a nyakamhoz hajolt.
- Legalább a neved mondd el végre - mordultam rá halkan.
- A nevem Jay, Sarah - harapott bele nyakamba, majd a vetkőzés félelmetes sebességét hallottam meg. - Miért nem akartál még megszökni innen? - éreztem meg meztelen felsőtestét a sötétben.
- Még az általad okozott fájdalmak sem érik el az otthon átélteket, azért - válaszoltam neki egyszerűen. Ekkor merevedésére rá húzta az óvszert, aztán hozzám érintette, így megkezdődött egy újabb fájdalmas éjszaka. Ismét finomkodás nélkül hatolt belém, ami kicsit sem volt kellemes - ugyan miért lett volna? Nem figyeltem semmire, csak behunyt szemekkel viseltem a döféseit, körzéseit bennem. Néha egy apró nyögést kiengedtem, amit már nem bírtam magamban tartani, de nem éppen évezettel telieket. Véleményem szerint a célja volt, hogy engem kihasználjon, mint női lényt, és hogy magát eljuttassa a csúcsra. Nem tettem meg, amit kért. A kezeim szabadok voltak, de végig a matracba kapaszkodtam, hogy ne sírjam el magam. - Ez fájt - könnyeztem be alaposan, mikor elérte a célszalagját és kihúzódott belőlem. A fal felé fordulva elkezdtem sírni, szipogtam egyet minden egyes lüktetésnél odalentről.
- Nem hazudtam, amikor azt mondtam, nem keresett senki téged - még egy kellemetlen döfés hatolt lelkembe. - Ezt tényleg sajnálom. De amiket veled műveltem eddig sajnálatosan nem tudom még - összeszorítottam az ajkaim, hogy ne szólaljak meg, hogy elfojtsam az újabb szilánkot, ami szívembe fúródott.
*Tess pov*
Szenteste alkalmából a külföldön tartózkodó barátom, Christofer kapott egy nap szabadságot, így videóhívást rendeztünk magunknak. Megfésülködtem, miután felkeltem az ágyamból, majd a számítógépem előtti székben foglaltam helyet. Vártam, hogy Chris is bejelentkezzen.
Tizenegy környékén megjelent a neve mellett a reményt adó kis zöld pont, majd a neve is, miszerint hívást kezdeményezett. Mosolygós arccal köszöntött.
- Szia, szívem - szipogtam a kamerába, mert a látványától is azonnal meghatódtam. - Úgy hiányzol.
- Ne sírj, Tess. Most itt vagyok - próbált nyugtatólag hatni.
- Nem, nem vagy itt. Ugyanúgy egyedül vagyok a szobámban. Fizikailag és lelkileg is egyedül érzem magamat, mert nincs kihez szólnom, mikor itthon leledzem. Az anyámmal összevesztem megint, szóval nincs kivel beszélnem - sóhajtottam egy nagyot.
- Nem kell már sokat várnod és együtt lehetünk, drágám - e mondata kicsit lenyugtatott. Még órákon át beszélgettünk, nevettünk, jól esett végre hallani hangját, de mikor elbúcsúztunk a másnapi koránkelése végett megsajdult a szívem. Még az elköszönés is több tíz percbe tellett, de mikor ténylegesen megszűnt a videohívás csak tovább néztem a számítógépem képernyőjét, szívszaggató látvány volt, ahogy eltűnt az elérhető jelzés a neve mellől. Egy perce volt elérhető. Tíz perce volt elérhető. Harminc percre volt elérhető.
Elhatároztam, hogy megsétáltatom egy kicsit a gondolataimat, ezért a közeli park felé vettem az irányt felvéve a kabátomat.
Nem véletlenül. A hinta felé lépkedve a hóba süppedt a lábam, a fadarabról lesöpörtem az idő közben ráhullott fehér havat, és leültem rá. Az emlékek rohamoztak meg, miket Chrissel éltem itt át. A kihalt terület csak úgy kongott az emberhiánytól, még jobban egyedül éreztem magam. Több kilométernyi távolság volt köztünk a fél méter helyett, amit a másik hintáig elérő kezem meg is szüntetett volna. A kézfejeimet a hinta láncaira fontam, lassan lökni kezdtem magam lábammal. Bevillant percről percre, ahogy itt szaladgáltunk évekkel ezelőtt, ahogy az ölében ülve együtt lendültünk az égben. A könnyeim utat törtek maguknak végül, így a fejem is a hideg láncnak döntve engedtem őket szabadjára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése