14.rész - The first soju

*Luna pov*

A bevásárlóközpontból egy nyaklánccal, apum teli gyomrával és egy élménnyel teli nap végén távoztunk.

 - Apa! - biccentettem a sötétedő, éppen akkor havazó égre a taxi ablakán kinézve. - Sok éve már nem is volt fehér karácsonyunk New Yorkban - mosolyodtam el kicsit nosztalgikus hangulatba kerülve közben.

 - Nehéz lesz visszamenni egy hét múlva, ugye? - hangsúlyán a maradás akarata hallatszott.

 - Nagyon, apa, nagyon - sóhajtottam, majd a hotel parkolójába gördült a járművünk. Kiszálltunk, édesapám kifizette az utat a kedves harmincas éveiben járó sofőrnek, majd felkullogtunk a megfelelő emeletre, közben köszönve az előtérben tartozkodó, állandóan vigyorgós YuRinak, kinek energiaraktára kifogyhatatlannak látszik, aztán apum puszit nyomott homlokomra mikor becsuktam magam után az ajtót és már ment is nyomni az ágya lepedőjét.

A kanapén elheveredve néztem még egy ideig a csatornákat, aztán a belső szemhéjamat elemeztem én is, és elvesztem az agyam által kreált álmokban.

Másnap reggel a telefonom agyba hasító csöngése ébresztett. YoonGi neve jelent meg a kijelzőn. Irtózatos sebességgel való felvétele után TaeHyung és HoSeok ordítozott a készülékbe, a mondanivalójukból kivettem az előtérben való tartózkodásukat, ezért letettem, kitakaróztam, amit apum teríthetett rám az este folyamán, megnéztem az időt, miszerint még csak reggel nyolcat ütött az óra, majd a pulton díszelgő cetli mellett álltam meg legközelebb.

,,Legyél jó ma, boldog karácsonyt!", állt a papíron. Mosolyogtam egyet az üzeneten, ezek után felkaptam az egyik kedvenc fehér felsőm és pulcsim, a szokásos kiszaggatott farmerom magamra véve és kabátomat felkapva, bezárva a hotelszobát lesiettem az előtérbe. A fiúk örvendve köszöntöttek, és YuRi is nagyot derült rajtuk.

Mind kocsiba szálltunk, aztán próbálták megvitatni, hova is menjünk. Nem ismertem a várost, semmi jó helyet, ezért csupán hallgattam törzshelyemen ülve.

 - Karaokézzunk! - kiáltott fel, megtörve így a csendet, TaeHyung felpörgött hangulatban. Ötletét mindenki támogatta, ezért SeokJin beindította a motort és suhantunk is a megfelelő irányba. YoonGira pillantgattam az út alatt, aki fülhallgatójával a fülében fürkészte a tájat. Egy hétig láthatom csak őket még, ami nagyon soknak tűnik még, de egy pillanat alatt elszáll majd. Ha tudnék találni egy lehetőséget, hogy egyszerre két helyen is lehessek, megtennék bármit.

Ilyesfajta gondolatok jártak eszemben, mikor leállt a motor és kifelé pattogtak az emberek, jómagam is kiszálltam. Az épületen hangullal szerepelt a karaoke szócska, elég jó környéken is leledzett. Megálltam a járda közepén, majd a szőkeség mellé léptem, aki bevárt, míg a fiúk előre törtek.

 - YoonGi - fogtam meg karját, hogy maradjon helyén kicsit, felém fordult. - Egy hétig kell csak látnod még, utána eltűnök. Elsején utazunk haza apámmal, mert még itt akar szilveszterezni. Viszont addig szeretném jól érezni magam, ez meg is volt eddig. A lényege ennek az egész monológomnak, hogy azok után majd, hogy New Yorkba mentem volna felejtsetek el a srácokkal, rendben? Mert nem fogok tudni visszajönni, nincs pénzem arra, hogy utazgassak ide-oda a két ország között. Nem is lesz rá lehetőségem többet - nagy szemekkel figyelt. - Menjünk be és szórakozzunk egy jót - mosolyogtam rá, biccentett egyet a bejárat felé.

 - Merre jártatok, drágáim? - fordult felénk NamJoon, mikor mi is betértünk.

 - Ugye iszunk ma? - előzött meg YoonGi a válaszadás kikerülésével, a fiúk után eredt, akik már bementek egy helyiségbe, én meg kullogtam még a folyosón. Beléptem a szobába, ami hangszigetelt falakkal rendelkezett, egy plazma televízió tornyosult az egyik sarokban a falon, alatta egy karaoke gép, ami a tévéhez volt csatlakoztatva, és több, fekete mikrofon foglalt rajta helyet. A padlón elterülő szőnyegbe belesüllyedt a lábunk és a fa, lakozott asztal lábai is, majd leültünk a darabonként négy ülő helyes fekete bőrkanapékra, melyek merőlegesen egymásra a falhoz voltak tolva - kivéve TaeHyung, aki máris be akarta indítani a karaoke gépet. A helyiség árában benne volt négy üveg soju is, mint megtudtuk NamJoontól. Azok a kanapé előtti asztalon ékeskedtek, mellettük nyolc feles pohár sorakozott. Soha életemben nem ittam még ilyesfajta italt. Nem is tudtam, hogy engedik-e majd a fiúk - kiskorúságomra hivatkozva - hogy igyak, de meglepetésemre kétszer nekem is öntöttek. Az íze bejárta a szájpadlásomat is, és egész jól esett az utóízéhez képest.

Az egész napot ott töltöttük, a srácok remekül elvoltak, páran megmutatták rap tudásuk is. Nagyon sokat mosolyogtam rajtuk, talán ennyit még egyszer sem. Rengeteg új dalt is megismertettek velem, de párat már én is tudtam dudorászni. SeokJin nem ivott egy kortyot sem, mert ő volt az este sofőrje, viszont ahogy láttam YoonGi bepótolta barátja adagját is.

 - YoonGi miért iszik ennyit? - húzódtam suttogva JiMin mellé, mikor a kérdésem témája mikrofont ragadott.

 - Nem tudom, valami felzaklatta talán - fordult felém.

 - JiMin, segíts nekem lefogyni, kérlek - pillantottam a szőkeség felé, aki éppen ledobta fekete sapkáját a földre beleélve magát a zenébe. - Mert látom, te izmos vagy meg minden, biztos tudnál nekem segíteni - növeltem kicsit egoját, hogy a segítségét adja.

 - Segítek. Majd megbeszéljük a részleteket holnap. Most csak élvezd az estét - mosolygott rám. - De amúgy YoonGi miatt csinálnád, ugye? - kis szünet után folytatta, mert válasz nélkül hagytam. - Csak ígérd meg, hogy hazakíséred ma őt, mert ilyen állapotban nem engedném el egyedül, és akkor rendben vagyunk - már vigyáztam részeg emberre, viszont nem tudtam, mit fog hozni ez az alkalom, bólintottam.

*Sarah pov* (+18)

Gyomrom összerándult, mikor belépett ismét egy kis idő múlva a szobába. Átsuhant a hideg is a hátamon, mert nem tudtam pontosan, mi is következik, de egyet sejtettem. Fájdalom. Meztelenül álltam ott tehetetlenül, a bilincs nem engedett szabadulni. Nem akartam, nem is mertem volna.

A betonpadlón hallottam mezítlábas közeledését, minden egyes lépésénél összébb és összébb rándultam. Mellém lépett, a hideg fuvallattól, amit magával hozott, libabőr jelent meg rajtam. Végig simított arcélemen, a sötétben semmit nem láttam, de feljebb emelte államat. Az apró ablakon beszűrődő holdfény mégis megvilágította arcát, és egyúttal a mély barna szemeit is. A másik kezét felemelte végig futtatva zsibbadó karomon, majd csak a bilincs kattanását hallottam. A kezemet végre leengedhettem, a vér is lassan visszacsorgott belé. Megdörzsöltem a csuklómat, ami a fémtől fájdalmakban úszott.

 - A karmolásaidat akarom látni a hátamon az este után - suttogta fülembe, a matracra vezetett, lehuppantam rá, és mikor fekvő helyzetbe lökött félni kezdtem. A lábaim közé térdelt, a nyakamhoz hajolt.

 - Legalább a neved mondd el végre - mordultam rá halkan.

 - A nevem Jay, Sarah - harapott bele nyakamba, majd a vetkőzés félelmetes sebességét hallottam meg. - Miért nem akartál még megszökni innen? - éreztem meg meztelen felsőtestét a sötétben.

 - Még az általad okozott fájdalmak sem érik el az otthon átélteket, azért - válaszoltam neki egyszerűen. Ekkor merevedésére rá húzta az óvszert, aztán hozzám érintette, így megkezdődött egy újabb fájdalmas éjszaka. Ismét finomkodás nélkül hatolt belém, ami kicsit sem volt kellemes - ugyan miért lett volna? Nem figyeltem semmire, csak behunyt szemekkel viseltem a döféseit, körzéseit bennem. Néha egy apró nyögést kiengedtem, amit már nem bírtam magamban tartani, de nem éppen évezettel telieket. Véleményem szerint a célja volt, hogy engem kihasználjon, mint női lényt, és hogy magát eljuttassa a csúcsra. Nem tettem meg, amit kért. A kezeim szabadok voltak, de végig a matracba kapaszkodtam, hogy ne sírjam el magam. - Ez fájt - könnyeztem be alaposan, mikor elérte a célszalagját és kihúzódott belőlem. A fal felé fordulva elkezdtem sírni, szipogtam egyet minden egyes lüktetésnél odalentről.

 - Nem hazudtam, amikor azt mondtam, nem keresett senki téged - még egy kellemetlen döfés hatolt lelkembe. - Ezt tényleg sajnálom. De amiket veled műveltem eddig sajnálatosan nem tudom még - összeszorítottam az ajkaim, hogy ne szólaljak meg, hogy elfojtsam az újabb szilánkot, ami szívembe fúródott.

*Tess pov*

Szenteste alkalmából a külföldön tartózkodó barátom, Christofer kapott egy nap szabadságot, így videóhívást rendeztünk magunknak. Megfésülködtem, miután felkeltem az ágyamból, majd a számítógépem előtti székben foglaltam helyet. Vártam, hogy Chris is bejelentkezzen.

Tizenegy környékén megjelent a neve mellett a reményt adó kis zöld pont, majd a neve is, miszerint hívást kezdeményezett. Mosolygós arccal köszöntött.

 - Szia, szívem - szipogtam a kamerába, mert a látványától is azonnal meghatódtam. - Úgy hiányzol.

 - Ne sírj, Tess. Most itt vagyok - próbált nyugtatólag hatni.

 - Nem, nem vagy itt. Ugyanúgy egyedül vagyok a szobámban. Fizikailag és lelkileg is egyedül érzem magamat, mert nincs kihez szólnom, mikor itthon leledzem. Az anyámmal összevesztem megint, szóval nincs kivel beszélnem - sóhajtottam egy nagyot.

 - Nem kell már sokat várnod és együtt lehetünk, drágám - e mondata kicsit lenyugtatott. Még órákon át beszélgettünk, nevettünk, jól esett végre hallani hangját, de mikor elbúcsúztunk a másnapi koránkelése végett megsajdult a szívem. Még az elköszönés is több tíz percbe tellett, de mikor ténylegesen megszűnt a videohívás csak tovább néztem a számítógépem képernyőjét, szívszaggató látvány volt, ahogy eltűnt az elérhető jelzés a neve mellől. Egy perce volt elérhető. Tíz perce volt elérhető. Harminc percre volt elérhető.

Elhatároztam, hogy megsétáltatom egy kicsit a gondolataimat, ezért a közeli park felé vettem az irányt felvéve a kabátomat. 

Nem véletlenül. A hinta felé lépkedve a hóba süppedt a lábam, a fadarabról lesöpörtem az idő közben ráhullott fehér havat, és leültem rá. Az emlékek rohamoztak meg, miket Chrissel éltem itt át. A kihalt terület csak úgy kongott az emberhiánytól, még jobban egyedül éreztem magam. Több kilométernyi távolság volt köztünk a fél méter helyett, amit a másik hintáig elérő kezem meg is szüntetett volna. A kézfejeimet a hinta láncaira fontam, lassan lökni kezdtem magam lábammal. Bevillant percről percre, ahogy itt szaladgáltunk évekkel ezelőtt, ahogy az ölében ülve együtt lendültünk az égben. A könnyeim utat törtek maguknak végül, így a fejem is a hideg láncnak döntve engedtem őket szabadjára.

9.rész - A II. döntés (+16)

*Luna pov*

Lenyomtam a hideg fémkilincset, felkapcsoltam a villanyt. Becsuktam magam mögött az ajtót, hogy körül tudjak nézni. A fehér keretes nagy ablak pont szembe volt velem ekkor, egy fehér, vékony, a padlóig érő, selyemhatású függöny takarta el azt. Alatta a szintén fehér radiátoron kívűl semmi más nem volt. Körülnézve felfedeztem, a tapéta itt sem változott többen, mint színében, a kéket felváltotta a menta zöld. Ugyanolyan csillár, mint kint ékeskedett a plafon közepén elhelyezve. Egyből a tekintetemet a fehér franciaágy magához vonzotta, amit a falhoz toltak a fejtámlájánál. Fehér takaró pihent rajta két párnával egyetemben, a lepedő is hófehér színt kapott, ami visszaverte a fényt, viszont ez egy idő után zavaróvá vált a szem számára. Az ágy kerete hideg szürkén hagyott fémből volt meghajlítva, a támla is három vízszintesen végig futó fémcsőből állt, de így modernebb hatást keltett. Az ágy mellett mindkét oldalt egy-egy fehérre festett fából készült éjjeliszekrény foglalt helyet. Ledobtam finoman az ágyra kabátomat, majd leültem mellé. A sarokban az ablak oldalán volt egy fehér két személyes kanapé, egy menta színű párnával rajta. Az ajtó mellett a másik oldalt úgyszintén egy fehérre festett fából összeácsolt ruhásszekrény tornyosult a plafont elérve. Az ággyal szemben egy négy fokos, széles üveglapos könyvespolc álldogált üresen, és ebben ki is merült a szoba bútorzata.
El sem hiszem, hogy tényleg eljutottam ide. Elmosolyodtam, visszamentem a nappaliba, hogy behúzzam a szobámba a bőröndömet, ott láttam, hogy apu kipihenten birtokba vette a tévét. Ismét magamra csukva a szoba ajtót pakoltam ki a csomagomat. Amikor végeztem ledőltem az ágyamra, a hófehér plafont bámulva. Elmélkedéseim és pakolászásom közben teljesen elfelejtettem, ami úgy égette még mindig kabátom zsebét belülről.
Felültem, és a még mindig az ágyamon pihenő ruhadarabra tekintettem magam mögött. Hasamra feküdtem, benyúltam a fekete zsebbe, majd kihúztam a fülhallgatóm a kis cetlivel együtt. A gubancos szerkezet nem is érdekelt, félre dobtam az ágyra, szét hajtottam a halvány citromsárga papírt, amin az állt, hogy: ,,Ha elvesznél a városban" Alatta meg egy számsor, ami feltehetőleg a telefonszámát rejtette.

Melegség töltött el, sóhajtottam egy hatalmasat, és zavaromban elbújtam a kis cetli mögé elmosolyodva. Felülve magamhoz vettem telefonomat, bepötyögtem a számot, de megálltam, mert a nevét nem tudtam. Ezért csupán "repülős srác" néven mentettem el, mert így biztos beugrik majd, hogy ki az, gondoltam.
A mobilom névjegyzéklistáját kezdtem görgetni fel-le, majd megakadt Gale nevén a tekintetem. Összeszorult a szívem, de inkább kiléptem a listából, és szétgubózva fülhallgatómat zártam el magam a külvilág elől.
Zenéim között a mai naphoz kötődő dal szúrta ki a szememet legelsőként. Rányomtam határozottan a kijelzőre, majd amint megszólalt az alap intro bizsergető érzés támadt füleimnél. Kényszeresen  is elmosolyodtam. Párnáim közé húztam magamat, lehunytam szemeimet, azonnal álmodni kezdtem.
A fürdőszobában az üveglapú szobamérlegen álltam pizsamámban, néztem lefelé, lilulásig szorítottam összekulcsolt ujjaimat. Az megállt, ujjongásban törtem ki a szám láttán. Leszálltam az eszközről, megfordultam vigyorogva, aztán ő is az ajtófélfának támaszkodva visszamosolygott rám. Nyakába ugrottam örömömben, nem szólt semmit, csak várta, hogy mikor szállok le róla. Hátrébb léptem egyet.
 - Nélküled nem ment volna - biccentésével jelezte egyetértését.
Aztán hirtelen apum hangjára keltem.
 - Jó reggelt! Gyere enni, csináltam abból, amit találtam reggelit - mosolygott rám, amint felnyitottam pilláim, majd kidörzsölve álmosságot szememből követtem a konyhába.
Tegnap nem tudtam eléggé jól megnézni a lakást, vagyis a hotelszoba többi részét, ezért körbepillantottam a konyhán.
Ismét a fehér volt a domináns szín. Középen egy pultsziget uralkodott, körülötte pár forgós, fémszínű bárszék volt felállítva. A falhoz tolva pultok sorakoztak, az egyik kétrészes mosogatónak volt átalakítva. Felettük szekrények, amikben a poharak, bögrék, egyebek foglaltak helyet, ezek is mind hófehéren pompáztak a lámpa fényétől. A fényadó itt már egy vajszínű, modern, egyszerű csillárként díszelgett a pultsziget felett. Leültem egy bárszékre, onnan folytattam tovább a fejem forgatását. A pultok között még volt egy szürke, fémajtós, magas hűtőszekrény, aminek felülete visszatükröződőre volt takarítva, ugyanilyen stílusú tűzhely és egyben sütőt is elhelyeztek a konyhában.
 - Ma kimegyek a repülőtérre, mert a munkatársam csak ma érkezik, de nyugi nem nálunk száll meg, viszont valahol ebben a hotelben. Nem fog zavarni - elém tett egy tálnyi rántottát, mosolyogva álltam neki az evésnek. - Elleszel, amíg távol vagyok, és felmérem vele a munkaterületet? - kérdésére hümmögtem egyet egy villányi tojással a számban.
 - Legfeljebb elmegyek, és megnézem a várost itt a közelben.
 - Ha elmész, zárj be és vigyázz magadra, ne tévedj el.
 - Rendben, de te nem eszel?
 - Nem, én már ettem, és már mennem is kell! - nézett órájára, és kapkodásba kezdett. - Legyél jó, kicsim - nyomott puszit fejemre futtában.
 - Úgy lesz - viharzott ki a hotelszobából, így nem is hallhatta már válaszom.
Befejezve ételemet, üldögéltem, és forogtam a széken unalomelűzésképpen. Pár perc múlva viszont határozottan felpattantam, átöltöztem egy másik ruhámba. Egy fehér, mintás póló, szokásos kékes, kiszaggatott farmeremmel, fekete pulcsimmal, és az elnyúzott tornacipőm egészítette ki a képet. Felkaptam kabátomat, a fülhallgatómat zsebembe mélyesztve, és az üvegasztalról felkapva a bejárati ajtó kulcsát indultam neki egy sétának.
Az előtérben még egy mosollyal köszönt el YuRi, viszonozva a gesztust léptem ki a hotelből a friss téli levegőre. El sem hiszem, hogy tényleg itt vagyok, hogy nem New York utcáit szelem éppen.
Császkáltam össze-vissza, telefonommal zenehallgatás közben képeket készítettem szép épületekről, hasonlókról. Éppen fordultam volna be az egyik sarkon, mikor egy csapat fiúba ütköztem, köztük viszont megpillantottam egy ismerős, álmoskás fejet.
 - Oh, bocsánat! - nem zavarom a haverjai társágában.
 - Szia - köszönt mégis az általam ,,ismert" fiú.
 - YoonGi, ki ez a hölgyike? - húzta fel szemöldökét érdeklődően engem vizslatva a társaság egyik talán legizmosabb tagja, kabátját erősen kitöltő karjáról levonva a következtetést.
 - JiMin, ne nyomulj.
 - Én csak sétálgattam, nem is zavarlak titeket - kerültem volna ki őket, de susogni kezdtek a szőkeség mögöttiek.
 - YoonGi, miért nem hívjuk meg őt is? - nézett rám az egyik fekete hajú széles vigyorral.
 - Végül is a te házad - vágta rá mögüle, a szintén édes mosollyal rendelkező, barna hajú, kicsit mélyebb hangszínnel rendelkező tag.
 - Szeretnék a srácok, ha velünk jönnél a házamba - hangsúlyozta ki a 'házamba' szót, közben - beszélgetni, hasonlók. Van kedved? - vetette oda a kérdést kicsit kedvtelenül.
 - Nem ismerlek tite-
 - Nagyon jó lesz, megismerjük egymást - karolt át vállamon JiMin vörös hajába túrva, majd elindult így magával húzva engem is az eredeti menetirányukba.
A többiek lépteit hallottam, hogy ők is elindulnak mögöttünk. Szótlanul sétáltam velük, kicsit félénknek, védtelennek éreztem magamat. Az engem átkaroló kar tulaja néha rám vigyorgott, majd hátrapillantott válla mögött, talán YoonGi reakcióját nézte, majd ezek után zsebre tette kezét. Talán el is pirultam, hogy egy helyesnek helyes fiú átkarolt, de én nem őt néztem ki magamnak.
Megtorpantunk egy két szintes családi ház előtt, majd mind beléptünk a vaskapun, nekem választásom talán nem is volt, aztán YoonGi kinyitotta a barna fa bejárati ajtót is. Az utolsó be is csukta azt. Nagyot nyeltem, mikor rájöttem, ekkor hét, szinte ismeretlen fiú között voltam egy szem lány, de maradtam.

~

A második döntésem is eldőlt.

~

A nappaliba terelődtünk egyből, miután levettük cipőinket, és kabátjainkat.

 - Wow! - adtam hangot a csodálkozásomnak, hogy talán kicsit eltúlzott kristálycsillár lógott öt-hat méter magasban felettünk. A nappali berendezése nem állt túl sok minden másból; három nagy, háromszemélyes fekete bőrkanapé foglalt helyet, amik körülöleltek egy széles, téglalap alakú üveg dohányzóasztalt a csillár alatt. Azzal szemben egy plazmatévé emelkedett ki a falból. A padlón egy vajszínű szőnyeg védte meg az embereket a felfázástól, ami végig a nappali területén padlószőnyegként funkcionált, pár darab könyves polc a fal mentén, néhány szobanövénnyel fűszerezve. A falak szimpla fehéren voltak hagyva, modern hatást keltve így a szemnek. A ház, amit eddig láttam belőle, azt mutatta nekem, hogy a tulajának volt pénze, de a feltűnően drága bútorokat kerülte.

 - Mi is a neved? - fordult felém JiMin lehuppanva közben az egyik kanapéra, körbenézve pedig láttam, csupán én nem ültem még.

 - Lu..Luna - hebegtem felé kapva tekintetem.

 - Mutatkozzunk be szerintem, gyere ülj le - ajánlotta, még mindig vigyorogva a sötét hajú figura.

JiMin lehúzott maga mellé a kikapcsolt állapotú tévével szembeni kanapéra.

 - Én HoSeok vagyok - kezdte a sort a vigyorgós, aki jobbomon üldögélt.

 - Engem ismersz - húzta fel szemöldökét magabiztos tekintettel a balomon ülő JiMin. - YoonGit akkor szintén ismered - bökött a balra lévő kanapén ücsörgő szőkeségre, majd tovább sorolta. - TaeHyung, aki talán a legidiótább címért versenyzik HoSeokkal - vitte tovább a barna, szintén mosolygósra mutatóujját YoonGi balján, akinek öltözete azt sugallta nekem, mintha övé lett volna a ház, de mégsem, viszont meglepett, hogy egyikük sem sértődött meg JiMin megjegyzésére, tisztában voltak vele, gondoltam. - JungKook, a legfiatalabb közülünk - a szégyenlősnek ható egyén elmosolyodott, mikor kimondta a nevét, majd megigazított egy fekete tincset homlokánál. Ezúttal áttért a velük szemben lévő két utolsó személyre. - És ők a kis csapatunk apja és anyja, NamJoon és SeokJin - a szőke, NamJoon névre hallgató személy felhúzta a szemöldökét, majd egy szemforgatással inkább ráhagyta a dolgot. - Ha enni szeretnél SeokJin nagyon jártas a konyhában - elmosolyodott kedvesen az említett személy a fiú igazát alátámasztva, majd ezzel be is fejezte bemutatóját, majd elnyújtotta kezét mögöttem a támlán. - Mes-

 - Merre van a mosdó? - kérdeztem inkább kikerülőként, mielőtt elkezdenek kérdezősködni rólam, aztán felállva kisiettem a nappaliból, és a legelső ajtón jobbra benyitottam, a konyhában kötöttem ki. A vállig fekete-fehér csempével kirakott falnak dőltem, lecsúsztam a felületen a földig leülve a kőre.

*Sarah pov*

Lassan pislogva kinyitottam szemeimet, egy sötét, dohos helyen keltem, alig láttam el az orromig. A környezetemből annyit láttam, amit megvilágított a parányi ablakon beszűrődő holdfény, meg a betonpadlót magam alatt. Elfogott az ijedtség, mikor felfedeztem a hátam mögött megkötözött kezeimet. Légzésem felgyorsult az adrenalintól, kapkodtam a levegőt ezerrel.

 - Felkeltél? - kérdezte cinikus hangnemmel egy, a sötétből jövő hang. Az illető felkapcsolt egy gyenge fényű lámpát a falon, de a kis helyiséget még az is bevilágította, rajtunk kívül egy faszék és egy vékony matrac volt még a szobában. Megfogta a széket, majd lovaglóülésben ráült tőlem egy karnyújtásnyira. - Láttál már olyan filmeket, amikben elrabolnak valakit? - kérdezte könyökével rátámaszkodva a szék támlájára.

 - Mit akarsz tőlem? - kérdeztem inkább vissza a válaszadás helyett.

 - Nem ezt kérdeztem! - csattant egy pofon arcomon. - Idővel majd úgyis megtudod, nem? - lehajtottam fejemet, arcomat elöntötte a forróság az ütés helyén, kezeimen éreztem már zsibbadnak a vérhiánytól, amit a kötél szorítása okozott.

 - Azt várod, hogy könyörögjek, hogy engedj ki, haza akarok menni? - motyogtam magam elé még egy kérdést. - Ha haza akarnék menni, akkor nem lettem volna az utcán ilyen későn - halkult el még inkább hangom, még mindig lehajtott fejjel néztem ölemet, hajam arcomba omlott, a légzésem szaggatottabbá vált, könnyek kezdtek el gyűlni szemembe.

 - Szóval egy szökött fegyenccel van dolgunk, értem - éreztem hangján, hogy elvigyorodik. - Talán könnyebb is lesz veled.

Nem tudom, mire célzott, de ekkor hallottam, hogy felállt a székről. Nincs semmi késztetésem ahhoz, hogy elrohanjak vagy ellenkezzek. Még mindig ugyanolyan pózban voltam, mikor az ajtó csukódása visszhangzott.

Ökölbe szorítottam magam mögött a kezeimet, a földtől elrugaszkodva feltápászkodtam, az ablakhoz léptem, de alacsonyabb termetem csak annyit engedett, hogy az eget lássam egy részben az üvegen át. Hirtelen kirázott a hideg, összerándultak izmaim, megremegtek lábaim, lehuppantam a sarokban található matracra, hogy össze ne essek, ekkor fedeztem csak fel a cipőim hiányát. Leülve kinyújtottam lábaimat, nekidőltem a falnak, néztem lábujjaimat, amik már lilultak a hidegtől, ami a helyiségben honolt.

Az egy idő után már kényelmetlenné váló kötél, ami már dörzsölte is csuklómat, vetette velem észre, hogy nem fogok kiszabadulni egy ideig. Egy részben hiányolom az otthon melegét, ahol volt saját szobám, ahol kaptam kaját. A gondolatomra megkordult gyomrom. De egyszerűen már elegem van az ,,otthonomból", a veszekedésekből, a verésekből. Amik mindennapossá váltak..

Legördült egy könnycsepp arcomon, ami szintén olyan hűvös lett, mint a szoba, mire leért államig. Lesütöttem tekintetem, sóhajtottam egy nagyot.

 - Nem akarok én már semmit - nyeltem egy nagyot.

*Roxane pov*

Éppen szívtam bele cigarettámba a házunk előtti padkán ülve a sötét éjszakába veszve, egyedül. Előttem haladtak el a járművek ilyen későn is. Felnéztem az égre, épphogy látszódtak a csillagok, de a Hold annál inkább. Az idegességemet még a friss levegő sem tudta lejjebb csillapítani. Minden egyes kis hangulatingadozásom érzem, az én életemmel játszik. Megrövidíti azt, mert egyről a kettőre elfogy az összes türelmem, leszakítanám a tökéletesen  felragasztott tapétát is a falról, vagy valaki fejét is szívesen.

Azt hittem, hogy mások véleménye a cigiről rám is ugyanolyan hatással lesz, hogy lenyugtatja a fejemben tomboló kedélyeket, de nem. Roncsolja tüdőmet, nem tesz jót, ennek tudatában vagyok, de már túl rég óta a függője vagyok.

Andy sem tudja megérteni, nem is próbálok meg neki magyarázkodni. Nem is próbálom meg elmesélni a szüleim hibájából adódó fájdalmam.

Még egyet szívtam a halálrudamba, lepöcköltem róla a már leéget hamut, majd kifújva a füstöt lélegeztem fel, talán le is csillapodott a feszültség a fejemben, és a szívemben tomboló düh is elmúlt. Egy időre.