20.rész - Home, sweet home. - Vége (2/2)

/Luna pov/

A szél lassan szaladni kezdett hajtincseim között, a fülhallgatót egyik hallószervembe helyeztem, elindult fülemben a fájl, összeszorítottam számat YoonGi hangját meghallva, könny szökött azonnal szemeimbe. Ekkor két kéz ereszkedett hirtelen látószervem elé.

 - Nem írtál tegnap - suttogta szabad fülembe az illető. Megfordultam, megláttam a szőke fejet, abban a pillanatban a nyakába ugrottam.

 - Hiányoztál - dünnyögtem szipogva.

 - Megmondtam, hogy vállalnod kell a következményeket, ha nem hívsz vagy írsz. Azt hittem, már elfelejtettél minket - fogta meg arcom letörölve örömteli könnyeim.

 - Tegnap annyit ittam az osztálytársaimmal, hogy ma reggel azt hittem, csupán egy álom volt a koreai utazás, te bolond. A következmény pedig az volt számodra, hogy eljössz ide? - bólogatott bőszen. - Te! - csaptam meg mellkasát. - Hogyan tudtad, hogy itt lakom?

 - Apukád megadta a telefonszámát arra az esetre, ha valamikor eljövök New Yorkba - mosolyodott el. - Baj, hogy itt vagyok? - felnéztem rá, ekkor pedig arcomra vonta kezét, magához húzott és egy csók erejéig összeforrtunk. Ekkor minden visszajött. A januári landolás New York területén, a második félévi dolgozatok, az azokra való tanulás, a minden napos üzenetek, amiket írtam YoonGinak, ami csupán a 'hiányzol' szócskából állt, és az este, amikor elfelejtettem neki üzenni, mert a hiányát akartam pótolni egy kis alkohollal helyette. A beszélgetés a lányokkal aznap estéről, amikor végre elmondtuk egymásnak a téli szünetben történteteket, de én csupán annyit mondtam, a nagyimnál töltöttem. Viszont osztálytársnőim arca is belebegett, ami a tanítási szüneti sérelmek utáni tovább lépését fejezte ki számomra. Mind jól vannak már. Fél év pedig az édes csókja nélkül egy örökkévalóság volt.

Aztán köhécselést hallottam meg mögüle. Természetesen a maradék hat jómadár adta ki a hangot.

 - Mi nem is hiányoztunk? Persze, csak a szőke herceg a fontos - csoportos ölelésbe invitáltak, amit el is fogadtam persze, a lelkem egyből felmelegedett.

 - Az én jó idegenvezetőim miért ne hiányoztak volna? - elnevették magukat mondatomra, majd felhívtam őket a lakásunkban. Mikor anyám ajtót nyitott, elvigyorodott.

 - Amikor megszeretted a koreai zenét, nem azt mondtam, nehogy hazaállíts egy ázsiaival. Erre most hét fiúval jössz haza? Viszont, mivel helyesek vagytok, gyertek beljebb - lépett félre az ajtóból, hogy beljebb térhessünk. A konyhában mind körülültük az ebédlőasztalt, majd a pultnak támaszkodott anyám és félredöntötte fejét. - A férjem tudja, hogy melyikőtök a lányunk lovagja, de én nem - YoonGi ekkor bal kezével a lelógatott kezem ujjait kezdte keresni az asztal takarásában, míg anyukám velem szemben álldogált várva a jelentkezőt.

 - Biztos, hogy ezzel kellene kezdened az ismerkedést, anya? - pillantottam az említettre, mialatt YoonGi egész kézfejem az övével vonta körül.

 - Mégis mit kellene kérdeznem?

 - A neveket? - kezdtem el vitatkozni édesanyámmal, a fiúk pedig csak kapkodták a fejeiket köztünk.

 - Hogy hívnak titeket? - váltott a kedves anyuka karakterre, végig mutogatott a srácokon, akik el is hadarták neveiket, a végére hagyta a mellettem ülő szőkeséget. - Min YoonGi? - elmosolyodott. - Mintha már láttam volna a neved a lányom egyik füzetében - elvigyorodva néztek rám a jelenlévők, mire eltakartam kezemmel arcom. Ekkor a mellettem ülő megfogta jobb kezem, kezeinket pedig az asztalra tette.

 - Én vagyok a lányuk lovagja - mosolygott rám.

 - Túl sok nyáladzás ezen a napon így egyszerre - mordult fel HoSeok. - Anyuka, nincs valami ennivaló? - sürögni-forogni kezdett körülöttünk anyám, hogy elénk teremtsen egy kétfogásos ebédet, amiben elsőként húsleves, majd rántott hús szerepelt. Jóllakott arcokkal távoztak a házból, jómagam pedig lekísértem őket a ház elé. Ekkor érkezett meg apám és nővérem a ház elé.

 - Hello, HoSeok vagyok - csúszott nővérem mellé vigyorogva a bolond fiú.

 - HoSeok, foglalt - jeleztem neki a kapuból.

 - Még hogy túl sok nyáladzás, mi? - adott barátja tarkójára egy pofont JiMin.

 - Örvendtem azért - sétált fel a lakásunkba nővérem kikerülve a fiúkat, akik csak úgy néztek szőke hajú testvérem után.

 - Nyugodj meg, én a jó testvért szereztem meg szerintem - fogta meg kezemet.

 - Muszáj elmennetek? - lóbáltam meg kezeinket.

 - A dallal, amit neked írtam, sikerült felkeltenem egy kiadó figyelmét. El kell intéznem pár dolgot és talán a fiúknak is lesz munkájuk.

 - Ha sok rajongót mersz szerezni és elfelejtesz, megkereslek - magához ölelt szorosan, ezzel tudtomra adva a mondandóját. - Nem fogok írni, mert akkor megint eljössz hozzám, rendben? - elengedett és mosolyogva integettek, így haladtak végig, egészen az utca végéig, ahol már nem láttam őket. Nem feledlek titeket.

10 évvel később...

Eljött végre az a nap, amit már kilencedikesként is tudtam, hogy meg fogok élni valamikor. A diplomaosztó napja. Huszonöt éves lettem, tíz év alatt rengeteg dolog változott körülöttem. Eltűntek lassan a középiskolás barátok, az általános iskolai barátok meg már szinte elfeledésbe merültek. Ha összefutunk az utcán nem nézünk egymásra idegenekként, de a beszélgetések számai a napjainkról már csak évi egyre csökkentek az idők alatt. Sok emlékem megmaradt. Még mindig emlékszem a nyolcadik évfolyamban eltöltött hülyeségekre, amiket osztálytársaim találtak ki, én meg a padból nézve nevettem jókat. Még mindig a fejemben forog a gólyahét első napja, mikor alig ismertem valakit az új környezetből. Féltem, igen. Nem volt kivel beszélgetnem egy ideig, igen. Viszont az évek megtanították, hogy egész életemben egyedül leszek, ha újabb helyekre kerülök, de még akkor is emlékeznem kell arra, hogy túléltem az általánost és a középiskolát is. Most pedig az egyetemet is elvégeztem. Itt is köttettek barátságok, de nem életre szólóak. Őket is el fogom feledni, ők is el fognak engem. Viszont, így tíz évvel később is egy hetes fogat hiányzik a napjaimból, akikkel olyan boldog időket éltem meg, amiket senki, egy egész hadseregnyi ember sem adhatna meg.

Vártam, hogy elkezdődjön az ünnepség, kissé remegve olvastam át a lapot, amin a beszédem állt, mivel engem kértek meg, hogy tartsak monológot a végzősöknek. Ekkor valaki megkocogtatta a vállam.

 - Mit keresel itt? - böktem ki az első mondatot, mikor megláttam a szőkeséget, akit tíz éve nem észlelt szemem.

 - Úgy tudtam, le akarsz diplomázni, ezt látni is akartam, de még mindig szép a hajad - mosolygott, mintha csak tegnap láttuk volna egymást utoljára.

 - Nem is találkoztunk tíz éve, nem is hittem, hogy egyáltalán emlékezni fogsz majd rám. Nem írtam, mégsem jöttél. Nem is vártam rád, YoonGi.

 - Az az igazság, hogy én sem vártam rád, Luna. Emlékszel még YuRira, nem? - biccentett az említett felé és össze is állt a kép, miért kérdezte.

 - Igen, emlékszem. Viszont el kell mondanom valamit. Tíz év elég hosszú idő, ha senki az ég világon nem mondja, hogy szép vagyok. Csupán a tanulás volt nekem fontos, ezt is csak a ti emléketekkel éltem túl. Ezt a napot pedig szeretném életem legszebbjévé tenni, ezért kérlek távozz. Elég, hogyha megmarad utánatok az emlék.

 - Luna-

 - Kérlek, csak menj el vele innen - jelentettem ki, nagyon erősen visszatartva közben könnyeimet.

 - Akkor legalább vidd el magaddal ezt, amit tíz évig őrizgettem neked, annak reményében, hogy egyszer még találkozunk - nyújtott át egy kis arany mikrofonos nyakláncot, amit még apum vett nekem Szöulban.

 - Köszönöm, szia - indultam el, majd a sarkon befordulva, ahol már nem láthatott teleszívtam levegővel tüdőmet, ekkor fel is hangzott a zene a színpad felől, ami az ünnepélyes diplomaosztó kezdetét jelezte. A nyakláncot nyakamba tettem, majd felmentem a színpadra, mikor az igazgató szólított. Elkezdtem a formális beszédet, amit csak úgy a kezembe adott a negyvenes éveiben járó nő, aki már öt éve az igazgatói székben ült, de annyira elgondolkodtam YoonGi miatt a dolgokon, hogy leengedtem a papírt és saját magamtól mondtam a szavakat. - Nem szeretem az előre megírt beszédeket, az életben is spontánnak kell lenni, nem? Szóval, kedves évfolyamtársaim, akiknek szintén sikerült, amiről én már tíz éve álmodoztam, nagyon sokáig dolgoztunk, hogy itt lehessünk, nem igaz? Akkor most jön az a rész, amit minden diák csinál egy tanév végén, elfelejtjük a tanultak háromnegyedét - halk nevetésbe kezdett az amúgy halk tömeg előttem. - Na, de mindegy, nem erről kellene beszélnem. Mindenki egy céllal megy az életben előre, akármi is legyen az, muszáj, hogy mindig előttünk lebegjen. Nem hunyhatjuk le a szemünk, hogy ne lássuk e célt, mindig felszegett állal haladjunk - végig néztem a tömegen, helyeslő bólogatásokat figyeltem meg, majd a szőke fejen akadt meg a szemem. - Tapasztalatból mondhatom, hogy megéri. Megéri várni a csodára, a célok elérésére. Lehet, hogy nehéz az út, de az utolsó pár méteren már nem szabad feladni. Nem számít, hogy már a fájdalomtól szétesünk, hogy már csupán négykézláb érünk el a vonalig, meg kell csinálni. Tíz éve nem hittem, hogy itt fogok állni talárban és ezt a beszédet fogom mondani valóban. Benne volt a tervben, de úgy véltem tizenkettedik év végén megbukok - újabb nevetés hullám vette kezdetét. - Köszönöm azoknak, akik támogattak végig - pillantottam szüleimre és testvéremre. - Köszönöm azoknak, akik akár egy hét leforgása alatt csodásabbá tették az életem - visszaterelődött tekintetem YoonGira, aki halványan elmosolyodott. - Nem lehet minden pillanat az életben szivárvány és boldogság, de azokat a kivételeseket tessék megjegyezni, tessék megköszönni azoknak, akik létrehozták a szép momentumokat ebben a rohadt hosszú, rohadtul unalmas életben. Luna Wilson voltam, köszönöm, hogy végig csináltátok velem ezeket a nagyon nehéz éveket az egyetem épületében - félreléptem a mikrofontól, majd meghajoltam kissé. Tapsvihar tört ki a néhány helyen bekönnyezett tömegben. Lementem a színpadról, leültem a helyemre, megvártam, míg engem szólítanak fel a színpadra a diplomám átadásáért, majd visszatelepedtem ugyanúgy a székek egyikére.
Mikor véget ért az ünnepélyes átadó szétszéledt a tömeg, de ismerős arcot fedeztem fel benne.
 - Elena? - fogtam meg a lány vállát, aki megörült nekem azonnal. - Mit keresel itt?
 - Az unokatestvérem is most végzős itt, az ő diplomaosztójára jöttem a szüleimmel - mosolyodott el.
 - És mi a helyzet a barátoddal?
 - Aidennel? Hát szakítottunk. Tíz éve megcsókolt valaki részegen, nem tudom, hogy mondtam-e már, és azt nem azonnal árultam el neki, csak egy év múlva. Azzal az indokkal, hogy bennem nem lehet megbízni, szétváltak útjaink - keserű mosolyra húzódott előző vigyora. - Jól vagyok, ennek már kilenc éve. Még kicsit bűntudatom van még mindig, de ezzel élek tovább - szülei szóltak neki, így újra átölelt. - Gratulálok a diplomádhoz, jó volt találkozni. Bocsánat, hogy nem mondtam el akkor a szakítást, amikor történt - integetve tűnt el az egyetem területét elhagyó emberek között. Szüleim keresése közben egy talárba öltözött lányt pillantottam meg, kinek arcát már láttam.
 - Talia! - kocogtam mellé, mire egy meglepődött pillantást kaptam. - Te is ide jártál mindvégig?
 - Ennyire elkerültük volna egymást? - nevette el magát. - Több éven át egy egyetemre jártunk, mégsem futottunk össze? Hát ez a lehetetlen definíciója - újra elvigyorodott.
 - Szóval te nem változtál semmit - húztam mosolyra szám szélét.
 - Pontosan. Ugyanúgy nekem kell a legérettebbnek lennem a családban, pedig már elköltöztem otthonról - felhúztam a meglepettségtől szemöldököm. - Igen, az egyetem mellett dolgozni is jártam, hogy végre eljöhessek a szülői házból, de még így is minden nap hívogat anyám, hogy mit csináltam aznap, mint valami számonkérés.
 - Csak aggódik. Tudni akarja, jól vagy-e - tettem vállára kezem.
 - Talán igazad van, viszont most mennem kell. Sietek az étterembe, ahol a családommal eszünk egyet a diplomám örömére - el is sietett, bepattant egy kocsiba, annak ablakából még integetett, mielőtt eltűnt volna a látóteremből. Ekkor mellém léptek szüleim és nővérem, hogy menjünk haza, viszont inkább a tömegközlekedést választottam, döntésemre három elkerekedett szempár volt a válasz. Elindultam, miután taláromat odaadtam testvéremnek. A metróaluljáróban vártam, hogy elém érkezzen a szerelvény, és mikor egy szabad helyet elfoglaltam az ülésen, nekidöntöttem fejem a metró oldalának. Becsapódtak az ajtók, és enyhe zakatolással haladtunk a következő megálló felé. A vagonban nem beszélgetett senki, csupán csendben várták a megfelelő megállót, akár az alvajárók. Tudják, merre akarnak menni, de ha tennél fel egy kérdést nekik, már magát a kérdést sem értenék. Egy satufék rántott ki mindenkit a merengéséből, mikor a következő megállónál megállt a metró, kinyíltak az ajtók, páran felszálltak, majd haladtunk is tovább. Érzékeltem, hogy leült mellém valaki, de addig, míg nem szólt hozzám, nem néztem az egyénre.
 - Luna? - az ismerős hang felé fordítottam a fejem. - Luna! - örült meg nekem Roxane. - Hogy vagy?
 - Ah, szia, Roxane. Jól, jól. Ma volt a diplomaosztóm - mosolyodtam el. - És te merre mész? Úgy tudom, nem errefelé laksz. Elköltöztél?
 - Gratulálok hozzá, gondolom, nehéz volt. Igen, el, Andyhez - szája sarkában apró mosoly jelent meg. - Kicsit összevesztünk tegnap, ezért csinálok neki egy jó adagnyit a kedvenc ételéből - emelte meg kicsit szatyrát kezében. - Amúgy ma találkoztam Lillyvel a boltban. Szerintem túllépett már a haláleseteken, valami pasival vásárolt és elmondása szerint, tökéletesen van már. Oh, én itt szállok - nézett körül gyorsan, realizálta a megállót. - Jó volt veled is találkozni - az ajtó visszacsukódása előtt épphogy le tudott lépni a metróról, elmosolyodtam.
Leszálltam a megfelelő helyen, majd a következő vonat felé sétáltam. Teljesen olyan érzésem volt, mint akkor tíz éve ugyanígy jöttem haza, az agyamban a hét fiú emléke, akikről azt hittem, hogy álombeliek voltak csupán. Megálltam, hogy a menetrendben megnézzem pontosan melyik vágányról indul vonatom, mikor egy újabb volt osztálytárs tűnt fel mellettem.
 - Mindenki ma jelentkezik be? - nevettem el magam, amikor Sarah lépett mellém. - Hogy vagyunk mióta utoljára találkoztunk?
 - Jól, éppen megyek a rokonokhoz vidékre. A rendőrségről jövök, szóval remekül alakult a mai napom. Ne is kérdezd inkább, a lényeg, hogy lezártam a múlt egyik sebét, mély kötések alá dugtam. Úristen! - ránézett órájára. - Le fogom késni a vonatom! Én megyek is, majd beszéljünk neten, rád írok, amint lesz wifi - azzal a lendülettel el is futott, elkuncogtam magam a történésen. Jómagam is felszálltam a megfelelő vonatra, majd ahelyett, hogy zenét hallgattam volna böngésztem kicsit a szociális médiát, ahol Tess eljegyzési posztját pillantottam meg. Forever, my love. - állt a kép felett, amelyen Tess és Chris szerepelt. Szóval ezek ketten együtt maradnak még egy ideig. Elvigyorodtam a kijelzőm előtt. Sóhajtva mélyesztettem zsebembe telefonomat, az ablakon bámultam kifelé, míg el nem indult. Ekkor szemem sarkából láttam, hogy egy alak megáll a sorban, engem figyelt. Elfordítottam a fejem az illető felé, de azonnal megbántam a döntésem.
 - Szabad? - rávágtam volna, hogy nem, de nem szólaltam meg, csak kicsit arrébb húzódtam. Újra az elhaladó fákat, növényeket, épületeket és embereket figyeltem odakint, amit nagyon is szerettem csinálni. Elmélyülhettem volna a formákban, amiket eltorzított a sebesség, a színekben, amelyeket az összemosott. - Luna? - szólt halkan hozzám a mellettem ülő YoonGi. - Visszamegyek Szöulba.
 - Menj - jelentettem ki anélkül, hogy ránéztem volna, eléggé közömbös hangnemben.
 - Felejts el minket, hetünket akkor - felállt a székből.
 - Úgy lesz - még mindig az ablakon bámészkodtam.
 - Legalább rám néznél kicsit utoljára? - mikor elfordítottam fejem, az ő arca egész közel volt, aztán egy csókot nyomva ajkaimra szállt le a vonatról. A mellettem lévő ablak mellé sétált, zsebre tett kézzel állt, az arcomat nézte, majd mikor az ajtók becsukódtak kabátjából kivette kezét, abból egy nyakláncot véltem felfedezni, ahogy lóg a levegőben, az én nyakláncomat. Mellkasomhoz kaptam és valóban nem találtam a nyakamban az ékszert. Visszafordítottam fejem YoonGi felé, szájával tátogni kezdett. Még találkozunk - olvastam ki szavaiból. Kezemet az üvegre tapasztottam, ekkor pedig elindult a vonat, odakint integetni kezdett, mire tenyerem lassan lecsúszott az átlátszó felületen. Sóhajtottam egy nagyot, ajkaimon még mindig az ő csókjának ízét éreztem. Még találkozunk?

- ~ -

Egyedüllét, düh, halál, felelősségvállalás, erőszak, bűntudat, álom valóra válása, majd szerte foszlása. Az idő begyógyíthatatlan sebeket hagyhat. Szereplőinknek mégis túl kellett élni ezeket.
Tess egyedül volt, míg nem vőlegényre talált. Roxane dühös volt még a szélre is, hogy miért mozog, de rájött, hogy a szerelemért megéri lenyugodni kicsit. Katy depresszióba mélyülve véget vetett életének és inkább a halálba menekült. Taliának előbb fel kellett nőnie, hogy rájöjjön, később az élet pofonokat osztott volna, amiket ezért elkerült. Sarah erőszak áldozata lett, melyet soha ki nem törölhetett az elméjéből, viszont tíz évvel később ezeket a sebeket végre begyógyíthatta. Elena egy későn elárult apró csók miatt bűntudatban élte le élete egy részét, hiába. Luna álma, hogy eljusson Dél-Koreába teljesült, viszont ott kellett hagynia az országot, hogy visszatérjen normális, átlagos életébe, de aztán tíz évvel később megjelent előtte életnagyságban egy régi emlék, hogy aztán újra elölről kezdje a feledést. Vagy mégsem?

19.rész - Everything is in the place - Vége (1/2)

/Sarah pov/

Nagyokat nyeltem, ahogy a szemembe nézett, nem szökött ki egyetlen szó sem a számon percekig.
 - Miért kérdezed ezt ilyen hirtelen? - nyögtem végre ki.
 - Nem érted, hogy szinte megmentettél jó pár évnyi szenvedéstől? Pedig én hogy bántam veled, ezért gondoltam, hogy biztos érzel valamit, vagy nem? Mindegy, csak felejtsd el a kérdésemet - kelt fel és trappolt a szobájába, én felültem és távolodó alakja után pillantottam, amint becsapta a helyiség ajtaját. Összerezdültem a csattanó hangra, majd felálltam és a fafelülethez léptem. Bekopogtattam rajta, nem hallottam semmi választ, mégis benyitottam. A ház tulajdonosa a franciaágyán feküdt, lehunyt szemekkel, az ágy mellé álltam, hallgattam egyenletes szuszogását. Helyet foglaltam a puha felületen a lába mellett, jobbra fordítottam a fejemet, meg sem mozdult, nulla reakciót adott.
 - Mi van, ha azt mondom, valóban érzek valamit és a kérdésedre pedig igent felelek? - ekkor két kéz megfogta a vállaimat és elrántott. Hirtelen valahogyan Jay felém kerekedett, én meg mellkasomhoz szorítottam kezeimet a meglepettségtől. Az ágyon feküdtem, ő pedig fejem mellett tenyerelt kezeivel. - Miért kellett alvást színlelned?
 - Hogy kimond, amit előttem nem akartál - könyöklésbe ment át, így közelebb került arcomhoz. - Azt mondtad, igen? - a szívverésem hirtelen felgyorsult, szinte a torkomban éreztem a szívem dobbanásait, mintha kitörni készült volna testemből, az sem segített rá, ahogyan bámult rám, de nem akarta rólam levenni tekintetét. Alsó ajkamat beharaptam, próbáltam máshova nézni, kikerülni éles pillantását.
 - Igen - jelentettem ki végre azt, amit hallani akart, ekkor pedig félredöntötte fejét és elvigyorodott. A legaranyosabb vigyort láttam magam előtt, amitől nekem is felfelé görbültek szájsarkaim. Aztán az a száj közeledni kezdett enyém felé, kezeimet leszorította sajátjaival, úgyhogy még ellenkezni sem tudtam volna. - Én most akkor a barátnőd lettem? - nem felelt csupán összeérintette ajkainkat, ami nekem felért egy helyeslő válasszal. Már nem is kellett, hogy fogja kezeimet, mert nem akartam ellökni, elmélyítette csókunkat, nyelveink pedig heves párbajt vívtak egymással.
 - Boldog újévet - szakította meg egy pillanatra a csatát, majd visszatért cselekvéséhez. Tudom, mit tett velem, de én akartam lenni az, aki végre megszakítja a sort, még hogyha ezzel mellette is kell maradnom a fájdalmak után. Ha elhagynám, visszaesne, és csupán megtenné, amit velem egy másik lánnyal, és egy újabbal, és még eggyel. Megállítottam a folyamatot, remélhetőleg.


/Tess pov/

December harmincegyedikét írtunk már, én meg olyan egyedül éreztem magam, mint egy hajléktalan. Az utcán sétálgattam, hátha összeakadok egy ismerőssel, egy kis beszélgetés reményében. A Time Square közelében jártam már, mikor a tömeg nőni kezdett körülöttem, minden ember a nagy visszaszámlálást várta oly bőszen, amely nem sokára el is kezdődött. Minél előbb át akartam verekedni magam a tömegen, nehogy a végén egy ismeretlen az alkohol hatása miatt az én számat találja meg. Annyira sikerült kiérnem a tömegből, hogy már rendesen kaptam levegőt. A tömeg legkülső körívében maradtam, hogy azért ne egyedül ünnepeljem a szilvesztert. A végső tíz másodperc kezdődött el ekkor, az egész emberség egyként kántálta visszafelé a számokat, néhányan kicsit túl lelkesen az alkohol és a hideg hatására. A nagy kivetítőn megjelent a kettes szám, ekkor egy kéz telepedett vállamra, hirtelen megfordultam, a tulajdonosa pedig életnagyságban állt előttem, aki nem más volt, mint Chris. Ledöbbentem, azt hittem, csupán hallucinálok, biztos csak képzelődtem. Elmosolyodott, majd megcsókolt, mikor a egyként szóló tömeg elordította magát, hogy boldog újévet. Újra az ellenállhatatlan ajkait érezhettem sajátjaimon, ismét a meleg érintését tapasztalhattam, megint azt a forróságot árasztotta szét testem, amit mindig is, mikor a közelemben van.
 - Hogyan találtál meg? Hogy kerülsz ide egyáltalán? Nem úgy volt, hogy még maradsz? - tettem fel sorba a kérdéseimet, mikor átölelt.
 - Most legyek nyálas romantikus? A szívem hozzád vezetett. Előbb hazaengedtek amúgy, így végre láthatlak - szorított újra magához. Fejemet mellkasába fúrtam, beszívtam édes illatát. - Hiányzott az aranyos szuszogásod. Elmegyünk hozzátok, hogy ne legyünk a hidegben? - ajánlotta fel, mire bólintottam egyet. Ahogyan elhaladtunk a nép mellett, megpillantottam Lillyt egy fiúval beszélgetni, és osztálytársnőm mosolygott. Elhajlítottuk útvonalunkat a páros felé, érkezésünkre pedig a lány nem számított, de mégis örömmel fogadott engem és a nem rég hazaérkezett barátom.
 - És Lilly, ő ki? - fordítottam a fejem a magas, helyes fiúra.
 - Itt találkoztunk, mindketten egyedül voltunk és elkezdtünk beszélgetni. Amúgy Thomas - tekintett fel az említett személyre.
 - Erős leszel, Lilly? - húztam apró mosolyra a számat, miközben barátnőmre néztem. - Fel fogsz vidulni? - bólintott mosolyogva, persze a két fiú nem értette, de az Elenának, és a saját magának tett ígéretére emlékezett még ő is. - Akkor rendben. Legyetek jók - ott hagytuk őket, elmentünk a lakásunkig, a szobámban lévő ágyra telepedtünk, mellkasára tettem fejem, mialatt ő átkarolt. Végre tudtam aludni egy jót úgy, hogy az ő szívverését hallhattam végig. Nem tudtam, meddig marad mellettem, hogy meddig hallgathatom azt a finom lüktetést, akár tíz évig éhen-szomjan állapotban is, de örökké ebben a pózban maradt volna.


/Roxane pov/

A temetésen elhatároztam, hogy leszokok a cigarettáról, hogy nem lesznek dühkirohanásaim. Ahogyan eljött a szilveszter éjszaka, egyre jobban körvonalazódott bennem, igen, ez egy új év lesz.
Andyvel találkoztam a téren, az utolsó visszaszámlálásnál együtt akart velem lenni. Közben emlegette, hogy mennyivel visszafogottabb vagyok, hogy alig szívtam néhány szál cigarettát. Még akkor sem idegesítettem fel magam, mikor nekem jöttek, vagy leöntöttek valamilyen alkohol tartalmú itallal. Visszafojtottam ezeket, ahogyan a doki is mondta, elszámoltam tízig, kicsit segített, de nem fog örökre. Lassan annyi düh gyűlt bennem, amit csupán visszatartottam barátom kedvéért, már a kivetítők fénye is zavarni kezdett.

 - Tudod, kiengedheted, ha már nagyon nem bírod, csak ne üss meg senkit - kulcsolta össze ujjainkat. Az elkövetkezendő tíz perc tartozott még az évhez. Már csupán tíz perc és az új én jelenik meg. Vagy olyan leszek, mint akiknek semmi nem valósul meg az elhatározásukból, akik folytatják ugyanúgy, maguk mögött hagyva ígéretüket? Felnéztem a gömbre, mely a legmagasabb épület tetején ereszkedni kezdett, jelezve, nem sokára új esztendő jelenik meg a naptárakban. Andy vállaimat megfogva maga felé fordított, kezeit leengedte, mikor felnéztem íriszeibe. Elmosolyodott. - Bármi is lesz jövőre, akár sikerül, akár nem a változás, én melletted leszek, mert együtt akarom végig csinálni ezt veled. Ha szükséges én is megváltozom érted. Emlékszem még az első találkozásunkra, mikor azonnal beléd szerettem. Amúgy nem is hittem az első látásra szerelemben, te mutattad meg, milyen is ez - megpuszilta homlokomat a hajamon keresztül, majd újra csupán elmosolyodott. - Annyira szerencsésnek érzem magam, hogy az enyém lettél - a gömb még lejjebb ért, már csupán pár másodperc választott el az újabb tizenkét hónaptól. Mindenki egyre jobban remegett, hogy végre elordíthassa magát, hogy köszönthesse az újévet, mint egy új, de régi barátot. Arcomra futtatta tenyerét barátom, mikor a tömeg kántálni kezdte a három utolsó másodpercet együtt. - Örökké melletted maradok, nézzük meg magunk tíz év múlva, én még mindig ott leszek az oldaladon - elkiabálta magát a nép, mire egy elmélyített csókot adott párom, ami számomra felért egy viaszpecséttel ígérete borítékán. Tíz év múlva ugyanitt, szerelmem.


/Luna pov/

Már reggel kilenckor a reptéren elhelyezett székek egyikén üldögéltem, míg apám megkereste a megfelelő kaput számunkra. A fejfájással küszködtem, amit a tegnapi ivászatomnak köszönhettem. A lábamat bámultam, ahogy egy bizonyos ütemre mozgattam azt. Aztán távolról meghallottam a nevemet, képzelődésnek vettem, mivel nem apum hangját ismertem fel benne. Újra megszólalt, így ezúttal tudni akartam, ki szólongatott. Felálltam és az ismerős szőke fejet vettem észre a tömegben felém közeledni, kissé elnyílt szám a látványra.

 - Mit keresel itt? Elköszöntem már - csodálkoztam el, mikor elém lépett.

 - Én még nem - lihegett egy sort, majd folytatta. - Ez a tied, egy zene van rajta, hallgasd majd meg a gépen, ha tudod - nyújtott át egy MP3 lejátszót.
 - Meg fogom - tettem el a készüléket kabátzsebembe.
 - Luna, ha nem kellene iskolába menned, megkérnélek, hogy maradj, mivel a fiúk csupán miattad jelentek meg nálam, újra elmentünk a városba, csakis miattad. Engem is megváltoztattál, nem kicsit felforgattad a mindennapjaimat. Szóval Luna, ha megkérnélek, hogy maradj és nem lenne muszáj menned, itt maradnál, velem? - megfogta kezeimet, lenéztem a hideg ujjaira, amiket már enyémek melegítettek.

 - Ha nem lenne semmi dolgom New Yorkban, ha nem lennék már gimis, én - nyeltem egy nagyot. - maradnék - ekkor ajkaimra csókolt, megszorította kézfejeimet, mire lehunytam szememet és már csupán az édes ajkait éreztem. Lelassult az idő és melegség töltött el azonnal.

 - Ez lemaradt éjfélkor. A szurkolólányaid pedig a büfénél vannak - távolodott el ajkaimtól és biccentett a fiúk felé, oda is integettem, de ők úgy tettek mintha nem minket figyeltek volna. - Luna - fogta kezei közé arcom. -, én elengedlek, de ígérd meg, hogy minden nap írsz vagy hívsz vagy muszáj lesz vállalnod a következményeket - bólogattam hevesen, mire átölelt. - Ne felejts el minket - suttogta fülembe. - Vigyázz magadra az úton - eresztett el, majd a fiúk felé sétált, én pedig távozó alakját figyeltem.

 - Mehetünk? A négyes kapu a miénk - lépett mellém apám, amitől kicsit összerándultam.

 - Persze - fogtam meg cuccaimat, majd követtem őt.

 - Egyszer majd bemutatsz annak a gyereknek, ugye? - felkaptam fejem kérdésére. - Szerinted nem láttam a jelenetet? Ugyan, én többet tudok, mint te azt valaha is hinnéd - nevette el magát.

 - Egyszer igen, egyszer - sóhajtottam, majd felszálltunk a gépre. YoonGi ajkának íze még mindig az enyémeken nyugodott és nem tudtam volna betelni vele. Az ablak mellé ültem ismét, kinéztem rajta, mikor pedig a gép elhagyta a talajt, a könnyeim elkezdtek gyűlni szememben, hogy aztán végig folyhassanak arcomon.

Elővettem a tőle kapott lejátszót, mikor már megengedett volt használni, és elindítottam a rajta található médiafájlt.

 - Szia, Luna - hallottam meg YoonGi hangját. - Nem tudom, pontosan mikortól is, de ez a dal motoszkált végig a fejemben, amit hála istennek meg tudtam írni és ha ezt most hallod, akkor oda is adtam neked. Sajnálom, hogy itt beszélek neked és nem a zene megy, de valamit el akartam mondani, amit talán élőben nem fogok neked közölni egy hamar, mielőtt még hazamennél. Beléd estem, igaz, te jöttél nekem többször is, mégis rám voltál hatással. Köszönöm, hogy újra összehoztad hetünket, köszönöm, hogy ugyanazzal a géppel repültünk, köszönöm, hogy egy újabb dalt hoztam össze miattad. Jóra fogom használni a továbbiakban. Viszlát, Luna Wilson, remélem, még találkozunk - ekkor pedig elindult a zene. Azonnal a sírás kerülgetett, mikor a srácok énekhangját hallottam meg. Sóhajtva néztem ki ismét az ablakon, aztán legurult egy könnycsepp az arcomon a szemem lecsukása alkalmával. Elaludtam. Most haza fogok menni és úgy fogok élni, mint az utazás előtt. Egy ajándék volt amúgy is ez az út apám főnökétől, akinek meg kell majd köszönnöm, hogy találkozhattam hét csodás emberrel, akik felvidították a mindennapjaimat. Nélkülük unatkoztam volna a hotelszoba rejtekében. Srácok,....viszlát...

Mikor nyitogatni kezdtem szemeimet, a nap erős fénye jutott el retinámig, ami miatt hunyorogni kezdtem. A fapadlón lassan nyúlt végig a napsugár, ami felébresztett. Felülve körbenéztem, osztálytársnőimet fedeztem fel, akik már javában ébren leledzettek a szobában, talán engem hagytak csupán aludni eddig.

 - Mi...mi ez? - dadogtam, amikor fejembe belehasított a fájdalom, összeszűkült szemekkel néztem körbe rajtuk, amikor Talia átnyújtott egy tablettát egy pohár víz kíséretében. - Miért van ilyen világos télen? - takartam el kezemmel a felém érkező fényt.

 - Tegnap elég sokat ittál, igaz? - ült le mellém Tess, értetlen fejet vághattam, mert folytatta. - Emlékszel egyáltalán valamire a tegnapból?

 - Milyen nap van?

 - Luna, már a sulinak is vége van. Július elseje van. Emlékszel? - kutattam emlékezetemben, de nem ugrott be semmi. Akkor a koreai utat csak álmodtam volna?

Mint a reggelinél megtudtam, éppen Lillyék házában tartózkodtam eléggé másnapos állapotban. Magyaráztak az esti ivászatunkról, viszont semmi emlékkép sem jött vissza.

Kicsivel később, a szülői kocsi felajánlás ellenére is, elindultam a vonatállomásra, vettem magamnak jegyet és felültem a legközelebb induló szerelvényre, hogy azzal hazamehessek.

Az ablakon kifelé bámultam, a vonatkocsi mellett elhaladó emberek mozgását figyeltem, mint mindig, ha vonattal utazok. Egy nő menésére figyeltem fel, akinek valószínűleg kényelmetlen magassarkú cipőkbe kellett belekényszerítenie lábfejét a nap huszonnégy órájában. Aztán egy kimérten lépkedő férfi cikázott végig a tömegen, akinek elég volt lépteit figyelni, hogy rájöjjön az ember, ez pénzes ember, persze drága öltönyéből levehető volt mindenki számára. Ekkor került a látókörömbe egy kislány, aki vígan ugrált virágos cipőjében az anyja kezét fogva, aki mosolyogva figyelte csemetéjét, miközben neki a lábai fájdalmas utat jártak be a folyamatos talpalástól, miközben csupán az anyai szerepét töltötte be. Igen sokszínű réteg fordult meg a vonatállomáson, amit szívesen elnéztem volna egész nap. Ekkor ki is húzott a pályaudvarról a vonat, a látványt pedig felcserélte a fák elsuhanó képe. Nem volt kedvem kivételesen zenét hallgatni, ezért csupán elmélkedtem és nézelődtem. Álmodtam volna az utazást, az egész találkozást? Körülnéztem a vagonban. Az előbbi nő, aki meg nem szabadulna cipőitől, míg ült, talpai tovább sikítoztak a szabadságért. A férfi az öltönyben, aki még az utazás közben sem pihenne egy kicsit, a laptopját böngészte vagy telefonján ügyeit intézete. A kislány pedig a kint elhaladó dolgokra bökdösött az üvegfelületet összemaszatolva kis ujjával, a gyermek anya pedig bőszen helyeselt neki mosolyogva. Mennyi féle ember létezik...

Annyit merengtem, hogy már le is kellett szállnom. Tovább sétáltam házunk felé, közben táskámból elő akartam halászni telefonom a szüleim értesítésére az érkezésemről. Ekkor megmarkoltam a zsebben egy kis dolgot, amit ki is húztam a táska mélyéről. Egy MP3 lejátszót találtam egy belőle kilógó fülhallgatóval. Úgy gondoltam, azért ismerős, mert szüleimtől kaptam valamikor az elmúlt időkben, ezt álmodhattam bele a történetbe. Viszont bekapcsolásakor egyetlen médiafájlt mutatott ki, megtorpantam.

18.rész - Unforgettable night 2/2 (+16)

/Luna pov/

Felriadtam ekkor és a hotelszobai ágyamon találtam magam. A telefonomért nyúltam, ami szintén az ágyon volt, nem messze tőlem. Az idő csupán este kilencet mutatott, ez meg is magyarázta a vak sötétet, amit csak néhány utcai lámpa fénye tört meg az ablakon át beszűrődve. A kis éjjeli szekrényen hagyott fél literes vizet azonnal el is pusztítottam, majd a nappali felé vettem az irányt. Ugyan a lábaim már aludtak, de el akartam érni a kinti helyiséget. Az ajtó kilincsét lenyomva azonnal apum hangja jutott el fülemig.

 - Miért nem alszol? Holnap tudod, mennyire másnapos leszel, drágám? - aggódva lépett mellém.

 - Hol...vannak? - ennyit bírt kinyögni a szintén már alvó szám nagy nehezen, közben apámra támaszkodtam az álló helyzetben való maradásom reményében.

 - A fiúkra gondolsz? Őket elvittem YoonGi házába, ott alszanak mind ma éjjel és vigyáznak egymásra - megnyugodtam, de mégis megindultam kifelé a hotelszobánkból. - Nem mész sehova. Szépen alszol most, hogy holnap ne egy zombit vigyek haza - tolt vissza az ágyig, ahol is az agyam automatikusan kikapcsolt és bedőltem az ágyba.

/Katy pov/

Az alattam elhaladó embereket néztem, ahogy betérnek a kórház épületébe, fel sem nézve rám, aki éppen a föld felé zuhant. Az emberek többsége azért került a kórházba, hogy meggyógyuljon, de nekem ez sajnos nem sikerült, mert nem akarok. Beleugrottam önszántamból a folyóba, mégis még egyszer kell próbálkoznom, hogy végre sikerüljön a tervem. Zuhantam a negyedikről, és mintha lelassult volna az idő. Mintha még elmélkedni hagyna a sors, de hogy tudnám magam meggondolni? Nem is akarom. Majd szellemként visszajövök, hogy lássam, hogyan adnák el az esetemet a sajtók. ,,A lány, aki kiugrott a kórház ablakából." Ez állna vajon a címlapokon? Vagy inkább: ,,A lány, akit szülei nem akartak öngyilkosságot követett el."? Nem számít. Nem érdekel, már zuhanok, már csak pár méter választ el a betontól. Egy könnycsepp szökött ki lehunyt szememből, amit a szél le is szárított arcomról azonnal. A talaj hirtelen nagyon közel került, de akkor is nyugodtan szét tárt karokkal, nyitott szemekkel estem a betonra. A halál pillanata mindenkit foglalkoztatott, ahol csak jártam. Elmondom, milyen.

Gyorsan értem földet, de mégis éreztem, ahogy elsőként bordáim törtek szét egyszerre, majd ez a fájdalom el is jutott az agyamig és valami irtózatos volt. A halálom oka pedig az egyik bordám útja volt a szívem irányába, aztán már nem éreztem semmi fájdalmat. Saját magamat láttam már csupán, ahogy lassan elvérzem, azok után, hogy szinte minden egyes kis porcikám eltörött és szétpépesedett a becsapódás erejétől. Viszont könnyebb lettem. Mintha már nem nyomott volna egy súly, leszállt volna a vállamról. A szüleim tudtam, boldogulni fognak nélkülem is, mert már megéltek egy bizonyos kort. Az ő kedvükért viszont megvárom a temetésem napját, aztán megyek csupán tovább.

/Tess pov/

Még aznap elmentünk a pszichológushoz, akit a szüleim barátjaként ismertem, és aki a kórház első emeletén állomásozott minden héten. Odaértünk az épülethez, de barátnőm megtorpant.

 - Mi a baj? - fogtam meg vállát, míg ő felfelé nézett.

 - Szép napokat! - üdvözölt minket Roxane egyből, mikor mellénk lépett, felé fordítottam fejem. - Mielőtt megkérdezitek pszichológusnál voltam a dühkezelési problémáim miatt - elővett egy szál cigit, és begyújtotta azt. - És ti miért dideregtek itt kint? - szívott bele egyet.

 - Mi is ugyanoda megyünk, csak valamiért Lilly megállt - ekkor egy nagy csattanásra lettünk figyelmesek. Mind a hárman a hang irányába fordultunk. - Mondjátok, hogy ez nem...

 - Katy? - egyszerre szólalt meg akadt szavakkal és ejtette el cigarettáját Roxane, mind megdermedtünk. Körülbelül öt méterre tőlünk érkezett a földre valahonnan a magasból osztálytársunk. Körülötte vér jelent meg azonnal, ahogy lezuhant. Lesokkolódtam. A járókelők közötti gyermekek szemét villámsebességgel takarták el szüleik, hogy a látvány ne maradjon meg bennük. Valakik dokumentálni akarták telefonjaikkal, páran meg kénytelenek voltak elfordulni a gyomruk érzékenysége miatt. Lilly hirtelen összerogyott mellettem, térdeire érkezett, könnyei elkezdtek folyni arcán lefelé.

 - Nyugodj meg, ne sírj - cselekedtem és eltakartam előle az eseményeket letérdelve elé. - Nem a te hibád, ami történt - törölgettem le kezemmel könnyeit.

 - Nem fogom én ezt elviselni egyedül - vállamra hajtotta fejét és elkezdett keservesen sírni. Roxane is lerogyott mellénk, nyugtatgattuk osztálytársunk, mikor hallottam a tipikus vezényszavakat mögülem. Amint megfordultam mentősök, illetve rendőrök tevékenykedtek, hogy eltüntessék a testet, az egyenruhás tisztek meg a bámészkodókat terelgették arrébb. Simogattam továbbra is Lilly haját és úgy tűnt kezd megnyugodni.

 - Ne félj, mi itt vagyunk neked, ott a családod. Meg fogsz birkózni ezzel, ígérem.

 - Menjünk haza - feltápászkodtunk a földről és mindhárman Lillyék házába terelődtünk. Nem szólaltunk meg, csupán bámultunk magunk elé. Tudtam, hogy mindegyikünk fejében forog valami gondolat akkor, de nem kezdeményeztem beszélgetést magunk között.

A következő három napban mindegyikünk szülei megengedték, hogy vigyázzunk a lelki roncs osztálytársunkra, de nem csináltunk mást csupán tévéztünk, mert egy beszélgetés biztos, hogy a kényes témára terelődött volna. Én kezeltem a távirányítót, az ujjamat pedig a ház lánya megállította a híreken.

 - Ez Katy - mutatott a televízió felé.

 - Egy helyi lány, Katy Hudson, három napja a mögöttem látható helyen végzett az életével. Az orvosok és szülei elmondása szerint, akik csupán most mondták el csatornánknak, a lány már egyszer megpróbálta megkísérelni az öngyilkosságot, de azt szerencsésen túlélte. Úgy tűnik a tizenöt éves lány mindenképpen el szándékozta dobni életét, így az épület negyedik emeletének egyik kórterméből ugrott ki. A lányon már nem tudtak rajta segíteni, mert a helyszínen életét vesztette. Tudó... - kikapcsoltam a hangot, de még a riporternőn is láttam, hogy megkönnyezte az eset, aztán felfedeztem a mellettem nagyokat sóhajtozó lányokat, akik próbálták könnyeiket visszatartani.

 - Vajon miért tette ezt Katy? - törtem meg a csendet. - Biztos volt valami nyomós oka - magyaráztam tovább. - Senki sem ok nélkül lesz öngyilkos, lányok.

 - Mindig a szüleire panaszkodott, amikor beszéltem vele. Lehet, hogy közük van ehhez - szólalt meg Roxane. - Elmegyünk a temetésre? - nézett ezúttal Lillyre, akinek a megerősítése kellett, mivel a lelke talán ezekben az időkben neki volt a legtörékenyebb. Beleegyezően bólogatott, ezért a házuknál érdeklődtünk a temetés iránt, ami másnap került megrendezésre.

/Elena pov/

Több, mint egy héten keresztül őrlődtem a csók miatt, de aztán harmincadikán, amikor átjött hozzánk, úgy döntöttem elmondom azt az ártatlan csókot, amit nem elleneztem azonnal, hanem élveztem.

 - Aiden - haraptam alsó ajkamba a mellettem ülő felé fordulva. - Akkor, amikor Taliával elmentem az osztálytalálkozójára, az egyik volt fiú osztálytársa rám mozdult eléggé ittas állapotban és meg is csókolt. Viszont én egy kis ideig nem löktem el magamtól - az arca azonnal megváltozott, düh került a tekintetébe.

 - Ezt most komolyan mondod, Elena? - állt fel mellőlem. - Tudod, hogy hányszor utasítottam vissza lányokat, mert téged szeretlek?

 - Én is téged szeretlek - mentegetőztem.

 - Miért nem mondtad el eddig? Még rosszabb így, hogy eddig elhallgattad. Na jó, nekem el kell mennem sétálni - rohant azzal ki a házból. Lehajtottam a fejem, nagyokat nyeltem, a könnyeimet tartottam vissza a legerősebben. Mindig miattam veszekedtünk az egész kapcsolatunk alatt, mert én féltékenykedtem legtöbbször, de most is én voltam az, aki vétett megint.

A kezembe vettem telefonom, ami akkor csörrent meg, és Tess neve lebegett a kijelzőn.

 - Elena, holnap eltudsz jönni Katy temetésére? - kezdte azonnal a kérdésével.

 - Mi? Én nem is tudtam róla, mi történt? - kaptam szám elé.

 - A kórház ablakából ugrott ki, segítened is kellene kideríteni, mi volt az oka - persze, hogy segíteni akartam nekik, ezért elfogadtam a meghívást. Egy kicsi szünet úgyis kell Aidennek és nekem is.

Másnap teljes fekete öltözéket öltöttem, hogy eleget tegyek a gyásznak, majd elindultam a megfelelő helyszín felé, a temető előtt pedig megismertem már messziről a lányok sziluettjeit. Köszöntöttem őket, de arcukon felfedeztem, hogy nem csupán ez a tragédia hatott a lelkükre.

 - Látom rajtatok, hogy van más problémátok, lányok - törtem meg az ötünk között lebegő csendet.

 - A düh - szólalt meg Roxane.

 - A két haláleset - motyogott maga elé Lilly.

 - A felelősségvállalás - emelte fel fejét Talia.

 - Az egyedüllét - nézett az érkező gyászolók felé Tess.

 - A bűntudat - fejeztem be végül én a tőszavak körét. - Mindenkinek látom, remekül telt a szünete - jegyeztem meg. - Katy nekem mondott valamit, ami talán a halála oka volt - felfigyeltek mondataimra. - Azt mondta, hogy a szülei mindig miatta veszekednek, mert amúgy őt nem is akarták, hogy megszülessen.

 - Azt akarod mondani, lehet, Katy meg akarta szüntetni az ősei veszekedését ezzel? - gondolkodtatott el mindenkit Talia. - Amúgy Sarah és Luna hol vannak?

 - Nem bírtam őket elérni - vont vállat Tess. - Nem gáz egy kicsit, hogy egy ilyen eset miatt gyűltünk össze? - mindenki magában hümmögött.

Elkezdődött a szertartás, minden egybegyűlt egy urnát nézett, mert talán nem minden jelenlévő bírta volna a nyitott koporsós temetést. Ahhoz képest pedig gyönyörű volt. A hőmérséklet igen fagypont alatt lebeghetett, de mintha az embereket valami felmelegítette volna belülről. Talán csupán Katy gondolata bennük, mégis oly megnyugtató volt számomra is a tudat, hogy talán jobb helyre került.

A szertartás után osztálytársaim a telefonjaikon lógtak, mind valakivel beszélgettek.
 - Érett leszek, leszek én a felnőtt, anya - hallottam meg Talia mondatát.
 - Nagyon hiányzol, de kitartok - sétáltam el Tess mellett.
 - Folytatom a kezelést és visszafogom majd ezek után a kiindulásaimat - sóhajtott egy mélyet Roxane, míg a telefonját füléhez tapasztotta.
 - Jól vagy, Lilly? - álltam meg az említett mellett, miközben egy fejfát bámult. - Sajnálom, ami történt vele - pillantottam barátja nevére.
 - Erős leszek, az ő és Katy kedvéért is - húzta összébb kabátját. - Nem fog legyőzni a gyász, mert Brian sem akarná, hogy ilyen legyek egész hátralévő életemben. Fel fogok vidulni - húzta mosolyra száját. - Te se aggódj a bűntudatod miatt, el fog majd múlni.
 - Igen? - Nem hinném...

/Luna pov/

Újra felriadtam pár órával később, mikor már apám is aludt, így nem állíthatott meg. Az előtérig jutottam, ott ugyanis a lábaim ismét feladták a szolgálatot. A fejem is elkezdett hasogatni, így leültem a földre.
 - Minden oké? - szaladt hozzám YuRi.
 - Persze, persze. Mennyi az idő? Miért nem bulizik?
 - Munkában vagyok még egyig, most pedig háromnegyed tizenkettő - elővettem zsebemből telefonom, és azonnal tárcsázni kezdtem a szőkeséget.
 - Amikor ma találkoztunk, nem tudtam elköszöni megfelelően - tárgyra térve taglaltam a dolgokat. -, ezért most köszönök el. Viszlát - le is tettem, nem hagytam időt válaszadásra.
 - Miért köszöntél el tőle így? - érdeklődött YuRi.
 - Mert holnap hazamegyek. Ha pedig megjelenne a reptéren, hogy elköszönjön, még nehezebb lenne felszállni a gépre - sóhajtottam. - Egy álmom vált valóra azzal, hogy eljutottam ide, de van még megvalósulatlan álmaim is. Le kell érettségiznem, le kell diplomáznom, el kell felejtenem minden kicsinyes képzelgést, ami a múltban tart, tovább kell lépnem. El kell felejtenem a fiúkat, mert nem fogok visszajönni ide többet.
 - Nem sok a 'kell' szó a mondataidban? Biztos, hogy ezeket te akarod megtenni és nem csak kényszerítenek rá?
 - Régóta kitűztem ezeket céljaimnak, véghez fogom vinni őket.
 - Minden útnak vannak elkerülő mellékútjai, ami a végén ugyanoda vezet, csupán kicsit letérsz arról az ösvényről, ahol mindenki más is megy - e mondata elgondolkoztatott. - Meg kell találnod a te mellékutad, Luna, amin útközben azt csinálsz, amit csak akarsz.
 - Megfogom, de milyen vicces már - nevettem el magam. - Az első szilveszteremet a földön töltöm a hotelben - YuRi erre felugrott és hozott két flakon fél literes vizet.
 - Hogy ünnepeljünk valamivel - nyitotta ki sajátját és nyújtotta át a másikat. - Egészségedre - órájára nézett. - Boldog újévet - mosolyodott el, majd összeérintette flakonjainkat.
 - Neked is - még hajnali egyig beszélgettünk, nevettünk, amíg még tartott a munkaideje, azután ő is hazament, én pedig az ágyamra dőltem a hotelszobánkban. - Így kell ennek véget érnie? - annyira nyomta a fejemet az álmosság, hogy lehunytam szemeimet.

/Sarah pov/

Szilveszter napjáig Jay úgy bánt velem, mintha nem történt volna semmi és én is kezdtem lassan elfelejteni. Az ebédlőjében ehettem, a kanapén aludhattam, élvezhettem a ház melegét. Aztán késő este, olyan kilenc körül, szólt először hozzám aznap.
 - Jól érzed magad itt? - kortyolt bele teájába.
 - Igen, köszönöm, hogy most másként bánsz velem - ültem le a kanapéjára. - És hogy nem űztél vissza a pincébe - leült mellém, a bögréjét pedig letette az üvegből készült dohányzóasztalra. - Miért kérdezted amúgy? - hirtelen megfogta két kezével arcom és megcsókolt, elmélyítette azonnal.
 - Tudom, hogy mit tettem veled, de sajnálom. Miután hazamentél, nem foglak keresni - vette újra magához a bögrét és állt fel vele, elindult szobája felé. - Jó éjszakát!
 - Várj, szilveszter van, nem maradsz fent éjfélig?
 - Mindig megpróbáltam, soha nem ment - vont vállat és csoszogott tovább. - Vagy el akarod érni, hogy itt maradjak? - fordult vissza felém.
 - Menj nyugodtan - hanyatt feküdtem a kanapén és betakartam magam a pléddel, le is hunytam szemeimet. Ekkor megéreztem, hogy valami súly nehezedik rám, úgy mintha valaki rám feküdt volna. Felnyitottam pilláimat, körülbelül tíz centire tőlem pedig Jay arca bámult vissza rám. - Azt mondtam, menj nyugodtan - jelentettem ki.
 - Szerinted nem értem a ti kis külön női nyelveteket, amit a hanglejtésből lehet kideríteni? - nevette el magát.
 - Szállj le rólam - próbáltam kiszabadulni a terhe alól, de ő nem tágított. - Akkor ne - sóhajtottam, majd lecsuktam újra pilláim.
 - Leszel a barátnőm, Sarah? - erre a mondatára kipattantak szemeim, a vigyorgó arcát láttam csak. - Mit számít a korkülönbség? - tiszta íriszeibe pillantottam. Legyek annak a barátnője, aki megerőszakolt? Akinek csupán a nevét tudom, mást nagyon nem? Komolyan?

17.rész - Unforgettable night 1/2

/Sarah pov/

Az ajtóhoz tapasztottam a fülem, ekkor pedig a hangokból értelmes mondatok kezdtek formálódni hallójáratomba.
 - Biztosurak, tudják, hogy már nem teszek olyanokat, mint régen. Már nem kell ellenőrizniük. A börtön után benőtt a fejem lágya - fogva tartóm hangján hallottam, hogy ugyanaz a hazug mosoly volt arcán, mint mindig is az itt tartózkodásom alatt. Elkezdtem ütni az ajtót teli erőmből, hátha megtalálnak engem idelent. - Semmi baj, csak a pince ablaka mindig kinyílik a legkisebb huzattól is és neki csapódik a falnak. Mindjárt elintézem - hallottam, ahogy füllentett a ház tulaja, hátrébb léptem és be is nyitott az ajtón. Nyeltem egy nagyot és még jobban hátráltam, egészen a matracig. - Nem megmondtam, hogy legyél csendben? - förmedt rám. - Melyik szót nem értetted belőle? - megfogta az egyik sarokba dobott kötelet, amihez már volt szerencsém korábban és ellökött a matracra. Lábaimat összekötötte a kezeimmel, majd fenyegető pillantást mért rám. - Ha pedig el kezdesz ordítozni, megtalállak és jobban fog fájni, mint azelőtt bármikor is az életedben.
 - Miért nem engedsz már el? Már nem vagyok szűz, hála neked, azt mondtad, azokat szereted jobban - szólaltam meg magabiztosan. - Különben sem félek már tőled.
 - A játékszerem vagy, ami még nem használódott el. Miért dobnálak el?
 - Egy új játék mindig jobb, amire lecserélheted a használtat - nem is tudtam, miket beszélek, csak jöttek a szavak.
 - Igazad van - gondolkodott el rajta. - Pár nap múlva szilveszter. Akkor talán lecseréllek, hogy új játékkal kezdjem az évet - merengése közben el kezdtem ordítozni. Trappolást hallottam kintről, így megkönnyebbültem, hogy meghallottak. Azonnal felém lépett egyet. - Ha miattad kerülök börtönbe, nem leszek kegyes veled, amikor kijövök - levette rólam a kötelet, majd az ajtó felé sietett.
 - Jay! - szóltam utána. - Tényleg nem hívott senki, mialatt itt voltam? - megrázta a fejét őszintén. Feltápászkodtam álló helyzetbe, majd fogva tartóm mellé léptem, ekkor léptek be az ajtón a rendőrök.
 - Mi ez itt? Kisasszony, jól van? Bántották Önt? - fordultak felém. Elképzeltem, ahogy mindent szóról szóra elmondok a két tisztnek, és a mellettem állót elvonszolják mellőlem, engem hazavisznek szüleimhez, akik egy csöppet sem aggódtak értem. Majd kicsivel később, mikor kiengedik a börtönből, megkeres és ugyanazt megteszik velem, amiért bekerülne.
 - Igen, bántottak, de nem ő - Jay ekkor felém fordult. - Tudom, ki volt, de ezért is vagyok most itt, mert ez a férfi megmentett. Adott nekem egy matracot is, ahol alhatok. Csupán azért ordítoztam, mert rémálmom volt, ő pedig lejött engem megnézni - hazudtam a két előttem álló egyenruhás alaknak.
 - Uram, igaz ez? - helyeslését elhitték, így távoztak is. Elkísérte az ajtóig a két férfit, és addig én is kijöttem végre először a pincéből. Bántotta szemem a hirtelen több fény mint, amit a szemet eddig megszokott odalent, de megszoktam pár perc alatt. Mikor pedig becsukta az ajtót, elém lépett.
 - Miért hazudtál, ha simán fel is jelenthettél volna? - tette fel első kérdését.
 - Az, amit velem műveltél fizikai fájdalom inkább, de amit a szüleim nemtörődömsége a legmélyebb lelki sebeket hagyta az évek során bennem. Ha most igazat mondtam volna, a rendőrök hazavittek volna és nem akarok oda visszamenni. Suliba továbbra is mennék, de többet be nem tenném a lábam a házukba.
 - Ennyire rosszak a szüleid? - bólintottam.
 - Visszamegyek a helyemre akkor - megfordultam, de megfogta karomat. - Mit akarsz?
 - Maradj itt fent, ha szeretnél - úgy nézett rám, mint eddig soha. - Köszönöm, hogy nem juttattál újra börtönbe - engedett el.
 - Tudom, hogy az még jobban rontott volna rajtad és még durvább lettél volna utána másokkal - néztem rá, a szemeiből egy újabb köszönöm-öt olvastam ki.
 - Sarah, nem tudnád elfelejteni a tettemet? Tudom, egy ilyen cselekvést nem olyan könnyű, de el tudnád kicsit tenni az agyad másik részébe? Hogy normálisan tudjunk beszélni.
 - Azt akarod, hogy elfelejtsem, hogy megerőszakoltál többször is? Normálisan akarsz beszélgetni? - amit ő művelt tényleg egy életre bennem maradó seb lehet, de amit a szüleim műveltek, az, hogy még azt sem érdekli őket, hogy hol jár éppen a lányuk, az már elég seb nekem, hogy ezt most eltudjam felejteni. - Jay, ha megcsókolsz és megteszel nekem még valamit utána, elfelejtem a tetted - azonnal cselekedett is és ajkaimhoz érintette sajátját, ami édes volt és puha. Lehunytam szemeimet, jól esett, hogy a csókja által kicsit elfeledtem a fájdalmat, amit átéltem. Eltávolodott tőlem, várta a kérésemet. - Had hívjam fel a szüleimet egy kicsit - nem tétovázott, egy helyiségből, ami valószínűleg a hálószobája volt, előhozta a készüléket, tárcsázni is kezdtem egy kicsit arrébb sétálva a ház tulajától. - Anya? Te tényleg nem szereted a lányodat? - kezdtem meg a beszélgetést, mikor felvette.
 - Hogyan? - kérdezett vissza értetlenkedve.
 - Téged érdekel egyáltalán a lányod holléte? Akár meg is erőszakolhattak volna az egyik utcán, meg is halhattam volna. Honnan tudtad volna meg, ha még nem is hívsz?
 - Sajnálom. Merre vagy? - gyengédebb, aggódóbb lett hangja.
 - A téli szünet végén megyek haza, addig ne is várjatok, szia - megszakítottam a vonalat, majd Jayre néztem. - Ne mondj semmit, kérlek - leültem a földre, és lehajtottam a fejem. Fogva tartóm is leült mellém, nem szólt semmit, csupán ült és várta, hogy mondok-e valamit. - Tudod, mennyire fájt, amit tettél velem? Tudod, mennyiszer küldtelek melegebb égtájakra? Tudod, hányszor gondolkodtam el, miért kapom ezeket most? Viszont sajnos azt kell mondanom, hogy nem tudod, mennyivel alulmúltad a családomat. Itt maradok a téli szünet végéig, ha nem baj, aztán hazamegyek és folytatom a sulit ugyanúgy, ahogy eddig is. Nem törődve azzal, hogy a szüleim létezésének értelmét keresem.
 - Sajnálom. Maradj nyugodtan, nem foglak bántani, nem fog fájni.
 - Milyen fura, mintha ezt már hallottam volna valamikor tőled - hallottam hangos nyelését, majd sóhaját. - Ha bántani fogsz, esküszöm, nem leszek ilyen jó szívű legközelebb - bólintott hevesen, majd tovább ücsörögtünk a földön.
 - Minden lány eddig menekült tőlem. Te is mehettél volna egy barátodhoz, ha nem akarsz most hazamenni, de mégis itt maradsz nálam, engem meg nem is ismersz.
 - Majd kiderül, hogy rosszul döntöttem-e - követtem ujjammal a kőpadló mintázatát, Jay állam alá nyúlt, maga felé fordította fejem.
 - Nem döntöttél rosszul, ne aggódj - mosolyodott el és őszintének tűnt. Talán a döntésem változtatta most meg ezt az embert, akit valóban nem is ismerek és még az is megeshet, hogy nem fog olyat tenni többet, amit a törvény tilt.


/YoonGi pov/

Még aznap délelőtt felhívtam a jó madaraimat, hogy ugorjanak be, mert kellene a segítségük, persze egyből azt hitték, baj van, de nem is bántam, mert így gyorsabban repesztettek az utakon a házamig.
Megérkeztek mind a hatan, egyesével beljebb is tértek szerény hajlékomba, majd elmagyaráztam nekik, miben is kellene a segítségük, szívélyesen bólogattak ezek után. Dalszerző módba váltva irányítottam őket, hogy ki mikor álljon a kis stúdiószobában felállított mikrofon mögé. Tudtam, hogy rájuk bízhatom ezt a feladatot, mert megvan hozzá a tehetségük.

 - YoonGi - huppant le a szobában fekvő kanapéra JiMin SeokJin mellé. - Kiről szól ez a dal? - fürkészte a fehér lapot, amin a szöveg szerepelt. A hat szempár mind rám vetődött hirtelen, mintha mind ugyanazt kérdezte volna újra és újra. Kiről?

 - Nem lehet ez egy jelentéktelen dal, ami semmiről sem szól? - vágtam rá körbe pillantva rajtuk.

 - Ismerünk - tette vállamra kezét NamJoon. - Nem írsz semmiről se szóló dalokat - kis szünetet  tartott. - Luna volt az ihletőd?

 - Miért akartok ennyire tolni felé? Ő csupán egy tizenéves lány, aki turista itt, a mi kis országunkban. Január elsején pedig hazamegy, mert muszáj suliba járnia. Aztán szép lassan elfelejt minket, talán örökre is és majd nevet mással New Yorkban, aztán meg már nem kellünk neki. Felnő és csupán egy halvány emlék leszünk az elméjében, amit minden más fontosabb elfed az idők során - kifújtam a levegőmet a mondatom végén.

 - Oda is adod majd neki ezt a jelentéktelen dalt, ha kész lesz? - tette fel az égető kérdést NamJoon, amit valószínűleg bármelyikőjük kérdezhetett volna, ha ő nem teszi. Elgondolkoztatott valóban, de rájuk förmedtem, hogy térjünk vissza a munkához. JungKook következett a felénekléssel, neki adtam az egyik legtöbb mondanivalóval bíró részt, mellyel bebizonyítottam a srácoknak, hogy a feltételezésük a múzsámról, igaz volt.
Több, mint három órába tellett az egész felvétel dolog és utána már a kezemben tartottam a kész zenét, de ezek után egyetlen mondat forgott a fejemben a dalszövegből. Mikor foglak elfelejteni?

Egy MP3 lejátszóra rátettem a dalt, majd ezt letettem a mikrofonok mellé.
 - Nem akarod átadni neki ma? - lökött oldalba a lépcsőn lefelé menet TaeHyung.
 - Szilveszterkor találkozunk vele legközelebb csakis, mert ezt kérte - értetlenül nézett rám. Mind leültünk szokásos helyeinkre a kanapénkon, majd HoSeok a filmek közül egyet a lejátszóba csúsztatott, de a címét nem figyeltem, eléggé elkalandoztam. Bambultam előre, a lábaimat elemeztem.
 - YoonGi! - lökött meg TaeHyung, ezzel kimozdítva a merengésemből, felnéztem rájuk. - Akkor mi megyünk, rendben? Akkor harmincegyedikén találkozzunk itt nálad - veregettek hátba mindannyian. - Legyél jó, aludj egy kicsit.
 - Köszönöm a segítséget! - ordítottam utánuk, majd mind elhagyták a ház területét. Elővettem a telefonomat és a névjegyzékembe görgettem lefelé, megálltam Luna hangullal beírt nevénél. Nem, nem hívom fel, mert azt kérte ne tegyem szilveszterig. Mégis annyira hiányzik a hangja. Megszerettem volna?

Az elkövetkezendő napokban pedig a kanapén vagy a fenti székemben gubbasztottam egymagamban, míg a srácok egy része munka után kerestek, hogy megélhessenek valamiből, mivel mindegyikőjüknek egyszerre szűnt meg a munkahelye. Délután a tévé egyik csatornáján valami ismeretterjesztő adás ment, de nem igen érdekelt, mert a másik kezemben ékeskedő lejátszóval szemeztem. Harmincegyedike van, szilveszter napja. Odaadjam neki ma?
JiMin a fejemre mért paskolása billentett vissza a valóságba, mikor ők megérkeztek hajlékomba.
 - Min gondolkodtál ennyire mélyen? - tette fel a kérdést HoSeok, míg leültek szokásos helyeikre.
 - Semmin - vágtam rá.
 - Biztos, hogy a koreai gyárak működése gondolkoztatott el így téged - nevette el magát szarkasztikus hanglejtéssel TaeHyung. - Lunán járt az eszed, ugye?
 - Oda fogod neki adni? - folytatta a kérdezősködést NamJoon.
 - Nem tudom - döntöttem hátra a háttámlára a fejem és túrtam hajamba. - Be akarom vallani neki, hogy mit érzek? Hogy mi alakult ki bennem a hetekben? A válasz erre-
 - Igen! - szakítottak félbe mind egyszerre.
 - Akkor nem írtad volna meg a dalt, amit ott szorongatsz a kezedben - jelentette ki az egyértelműt JungKook.
 - Menjünk el inni - rugaszkodtam el az ülőhelyemtől és lépkedtem fel a lépcsőn, ott átöltöztem melegebbe és kényelmesebbe, majd az előszobában kabátomba mélyesztettem az MP3 lejátszót, azzal neki vágtunk a téli délutánnak. A hideg levegő azonnal megcsapta orromat, amit semmi sem takart. A kisbusszal, amivel ők érkeztek megtettük az utat a legközelebbi bár felé, ami a Cheonsa név alatt futott évek óta. Elég csendes volt a hely és otthonos, mert sokan Szöul legnagyobb szórakozóhelyeit vették célba ezeken a napokon általában, ezért sem fogunk mi a tömeg felé húzni és elhagyni Incheont az este folyamán. Azonnal kértem több üveg sojut, amit egy asztalnál el is kezdtünk fogyasztani, miközben jókat nevettünk. Valaki hiányzik innen.


/Luna pov/

Megbántam, hogy azt mondtam, hogy szilveszterkor találkozzunk csak. Az elmúlt pár napban a tévé előtt heverészés lett a legérdekesebb programom, hiányoztak a srácok. Aztán az utolsó napon az évben egy üzenetem érkezett olyan délután három környékén, miközben éppen egy sorozatra találtam rá a csatornákat böngészve. Telefonomért nyúltam és JiMin neve díszelgett a képernyőn.
,,A Cheonsa nevű bárban vagyunk, nem messze a hoteltől. YoonGi szerintem látna téged." 
Állt az üzenetben.
 - Apa! Nem akarod megkóstolni a sojut? Hiszen csak ki kéne próbálnunk, ha már itt vagyunk, nem? Láttam egy jó bárt, amikor múltkor sétáltam a közelben. Nem megyünk el oda? - fordultam a konyha felé, ahol éppen egy pohár vizet kortyolgatott.
 - Jó ötlet, de honnan jött? - vállat vontam. - Nem iszom túl sokat, tudod, te is, mert anyád megérzi rajtam még holnap is - nevette el magát. Összeszedelődzködtünk és elindultunk egy helyre, amiről fogalmam sem volt, hogy hol is van helyileg. Majd körülbelül húsz perc múlva megláttam egy táblát, amire hangullal volt felírva a JiMin által mondott név - hála istennek, hogy eltudom olvasni a hangult -, ekkor meg is örültem. Apámnak mutogattam és jeleztem, hogy ez az a hely. Az arcán a megkönnyebbülést láttam, mikor felfedezte nincs olyan sok ember, mivel a tömeget inkább kerülő emberek közé tartozott az én édesapám, mint én is általában. Megpillantottam az egyik asztalnál a fiúkat, JiMin is felfedezett engem.
 - Apa, rendelnél, ott a pultnál, egy sojut nekem is, ha persze engeded? Látok ott ismerős arcokat, köszönnék nekik - biccentettem az említettek felé.
 - Ah, szóval azokra érted, akikből egyet ismersz, akivel egy repülőn utaztunk és csak ennyi - mosolyodott el. - Azért majd mesélsz róluk? De menj csak - fáradt a pulthoz, én meg a még egy szabad helyre lehuppantam HoSeok mellé. Egyszerre köszöntöttek mosolyogva, de mikor YoonGi rám nézett, elkapta tekintetét.
 - Hiányoltunk - szorongatott meg mellettem ülő.
 - Mennem is kell, mert apámmal jöttem ide - álltam volna fel, de TaeHyung megállított a távozásomban.
 - Hívd ide őt is - ajánlotta fel. Azonnal egyetértő fejek vettek körül a javaslattal kapcsolatban, szóval apámmal állítottam vissza melléjük. Az asztalhoz húztam még egy széket, amire apum is leülhetett, majd bemutatkoztak egymásnak illedelmesen, apám meg is lepődött, milyen jó az angoljuk.
 - Szóval, fiatalok, kérdezhetnék valamit? - bólogattak várva kérdést. - Melyikőtök csavarta el a lányom fejét? - azonnal rácsaptam vállára, mire a többiek pedig nevetésben törtek ki. - Komolyan kérdeztem. Vagy próbáljam meg kitalálni? - vigyorodott el édesapám. - Áh, nem akarom kínos helyzetbe hozni a lányom.
 - Már megvolt - dünnyögtem magamban.
 - Jó, akkor mégis megpróbálom kitalálni - fordult vissza a srácok felé. - Amúgy már tudom a tekintetedből és persze az illetőjéből, szóval mindegy, de mi lenne, ha hoznék még egy kört? - amíg apám felállt az asztaltól, én a négyzet alakú asztallapra tettem homlokom.
 - Ehhez nekem több pia kell - motyogtam, amíg meg nem jelent ismét apám több üveggel a kezében. - Apa, mersz velem fogadni, ha már így kiderítesz dolgokat? - néztem rá. - Fogadjunk, hogy le tudok húzni egy üveg ilyet - mutattam a sojura, amiből már egy pohárkányi is szívós darab számomra.
 - Elég korán kezded az ivást, Luna. Gondolom, azt akarod kérni cserébe, ha megnyered, hogy hagyjam békén az illetőt, akire én tippeltem - elkerekedtek szemeim, mert hasonlóra gondoltam én is. - Ugyan, ne duvaszd a szemed. Két lányom van, és ismerlek eléggé. Csak bebizonyítod nekem, sőt nekünk - mutatott körbe a fiúkon, hogy valóban érzel valamit a bizonyos személy iránt és te olyan lány vagy, aki nem akarja, hogy az apád elbeszélgessen vele - eltakartam az arcom, majd amíg vigyorogtak körülöttem én megfogtam egy üveget és számhoz vettem húzóra. A torkomon éreztem, ahogy az alkohol elkezdi marni végig a nyelőcsövemet, aztán a gyomromba érkezését. Nagy akaraterő kellett, hogy ne tegyem le az első kortyok után, de sikerült. Az üres üveget az asztalhoz csaptam és összeszorítottam szemhéjaimat, hogy megvárjam a marás enyhülését. Mikor már nem éreztem akkora égetést, felnéztem. - Ezzel nem dicsekszünk anyádnak otthon - szólalt meg a sok tátva maradt száj között apám.
 - Most legyen nagy a szád, JiMin - fordult mellette ülő felé NamJoon. - Nem tudnád utánozni, de meg se próbáld, nem foglak kicipelni a kocsiig.
 - Mindenki nyugodtan igyon még, hazaviszlek titeket, ha kell, mert én még nem ittam annyit. Csak nyugodtan - bátorította a fiúkat az ivásra. YoonGi azonnal benyakalt két pohárral, és ezek után kezdték keverni az italokat. Ahogy ott egy helyben ültem, a fejemet elkezdte nyomni valami, szóval az alkohol elkezdett feloldódni bennem. Azzal a lendülettel kivettem HoSeok kezéből az italát és lehúztam. Addig ittam, míg nem épphogy járni tudtam és felfogtam, ami körülöttem történik. Érzékeltem, hogy elindulunk és engem is noszogatnak a felkelésre. Az ismerős fekete kisbuszba ültettek, valaki vállára hajtottam a fejemet automatikusan, mikor valamelyikőjük a nyolcból bekötötte a biztonsági övem. - Azt hiszik nem jöttem volna rá abból, hogy ma ők ketten ittak a legtöbbet - hallottam meg apám hangját a kormány mögül. - Csak azt nem értem, hogy miért kellett idáig jönnünk? - elmosolyodtam ezen mondatán.

Kinyitottam a szemem, felismertem egyből mellettem ülő ruházatát. YoonGi. Ő sem mozgott túl sokat, épp annyit, amennyi a kocsi bemozgása adott át a benne ülőknek. Bal kezemmel lassan megfogtam az ő jobbját, ekkor rá is szorított kezemre. Elbóbiskoltam ebben a pózban, még a kocsi zötykölődése sem ébresztett fel, míg nem egy puha felületre tettek le, és meg nem hallottam volna az ajtó zárjának kattanását ezek után.

16.rész - Promises

/Luna pov/

Jó pár óráig csupán sétáltam fel s alá a szobámban, néha megálltam az ablakom előtt, kinéztem rajta, de folytattam az utamat. Nem voltam fáradt, csupán mondhatnánk azt, hogy unatkoztam. Leültem a padlóra, mikor megcsörrent az ágyon tartózkodó telefonom. Elkerekedtek a szemeim a név láttán, melyet a képernyőn fedeztem fel.

 - Szia, Luna. Van kedved eljönni velem valahova? - szólt bele YoonGi, JiMin kérésének eleget téve igent mondtam neki, majd folytatta. - Öltözz fel melegen, lent várlak a hotel előtt - le is tette. Úgy tettem, ahogy kérte, fekete farmeromat eléggé melegnek éreztem, aztán felvettem kabátomat, annak zsebébe csúsztattam telefonomat, szokásosan bezártam az ajtót és leszánkáztam a lépcsőkön, elköszöntem YuRitól, majd kint az ismerős kocsi várt rám, tulajdonosa pedig nekidőlt a jármű oldalának. - Mehetünk? - bólintásom után beültünk, majd vártam, hogy elmondja, hova is megyünk. - Tudom, hirtelennek tarthatod most a meghívást, viszont muszáj ma mennem és szeretném, ha elkísérnél - meglepődtem mondata súlyán, ahogy mondta, ki lehetett érezni szavainak fontosságát, komolyságát. Kocsikáztunk már ideje, egy fél óráig a környék ismerős volt, mivel Szöulon mentünk keresztül, de utána már egy fa sem volt ismerős.

 - Hova megyünk? - kérdeztem meg egy óra után, amikor már kínosan sokáig volt csend.

 - Daegu egyik körzetében laktam gyerekként, elköltöztem onnan, mikor volt rá elég pénzem, de most oda vissza kell mennünk - hallgatott el.

 - Megkérdezhetem, hogy miért? - szólaltam meg kicsivel később.

 - Bemutatlak a szüleimnek - nézte továbbra is az utat magunk előtt, de mellkasa levegővétel közben megváltozott. Tudtam, hogy temetőbe megyünk, mert tudtomra adta már, hogy szülei meghaltak. Csendben ültem a továbbiakban az ülésben, néha a tájat csodáltam, néha YoonGira terelődött tekintetem. Frusztrált arckifejezéssel ült, mint akinek mondanivalója van, de mégsem ereszti azt ki magából.

Több óra múlva leparkolt egy temető előtt, ahogy sejtettem, kiszálltam és azonnal átszaladt rajtam egy hideg fuvallat. Beléptünk a területre, ott követtem őt egy páros sírig, amin valószínűleg szülei nevei álltak.

 - Luna, ők itt a szüleim. Anya, apa, ő itt Luna - húzta mosolyra száját, majd letett egy csokrot a sírra. - Nem vagyok bolond, nehogy azt hidd, de lehet, hogy hallanak azért mégis - pillantott felém.

 - Nem nézlek bolondnak. Én is mikor egyedül járok ki a temetőbe, otthon, beszélgetek az elhunyt szeretteimmel - tettem vállára kezem, amit egy halvány mosolygással hálált meg.

 - Anya, apa. Miért kellett nektek így itt hagyni engem? - simogatta végig a kőből készült sírt. - Annyi mindent megígértem nektek, amit nem tudtam időben teljesíteni - csuklott el a hangja, majd leguggolt.

 - YoonGi ők most is látnak, most is tudsz nekik bizonyítani még - szólaltam meg halkan. - Nem szabad azt kérdezni, hogy miért nincsenek itt, miért mentek el. Azt kellene kérdezned, látják még, hogy mit csinálok meg a kedvükért - guggoltam le mellé.

 - Két éve ma, hogy elmentek. Azóta próbáltam munkát találni magamnak, hogy ne a szüleim rám hagyott pénzéből kelljen élnem. Próbáltam bizonyítani, hogy felnőttem, hogy meg tudok állni a saját lábamon bármi segítség nélkül, de nem megy. Olyan messze akartam költözni tőlük amennyire lehetséges, hogy ne tőlük függjek, túl messze mentem - felegyenesedett, zsebre tette kezeit, de én guggolva maradtam.

 - Miért nem maradtál a szüleiddel otthon? - bámultam a síron szereplő neveket. - Miért akartál elköltözni?

 - A tinédzserek fele alig várja, hogy elérjék a felnőttkort, hogy végre elköltözhessenek, aztán csak később bánják meg a lázadozásukat. Én is ebbe a hibába estem. Incheonig menekültem, hogy a szüleim ne parancsolhassanak nekem, utána meg megbántam az egészet, ahogy sejthető volt - sóhajtott egyet. - De gyere menjünk - nyújtotta ki kezét felém.
Felnéztem szemeibe, aztán kezére. Megint az az az erős lüktetés hangzott fel mellkasomban, elkezdtem felé nyúlni félénken, amikor éreztem, egyre jobban gyorsul a szívverésem, aztán lassan felhúzott maga mellé, mikor is megfogtam a kezét.

 - Miért ver ilyen gyorsan a szíved? - érezte meg csuklómon a vérem gyors áramlása közbeni lüktetést.
 - Biztos megint magas a vérnyomásom - kaptam el a kezéből a sajátom.
 - Luna, köszönöm, hogy kérdés nélkül eljöttél velem ide - szünetet tartott, de láttam folytatni akarja, ezért nem szólaltam meg. - Tudom, hogy haza kell menned és én szeretnék...jó utat kívánni - sóhajtott egy nagyot.
 - Köszönöm, és tudod, egy barát mindent megtesz kérdés nélkül.
 - Azok volnánk? - bólintottam, mire elmosolyodott. - Ennek örülök. Menjünk haza, barátom - beszálltunk a kocsiba, majd el is gördült a jármű a temető elől. Jól esett, mégis fájt, hogy barátjának nevezett.


/YoonGi pov/

Elvittem őt a hotelig, de addig is a kocsi rádiója szólt a háttérben, hogy mégse legyen síri csend a járműben. Több órán keresztül vezettem visszafelé, néha-néha megszólaltam, megkérdezve, hogy vegyek-e neki valamit enni, de csupán megrázta a fejét, majd tovább nézte a kinti tájat.
Nem tudom, hogy mit tett velem ez a lány. Egyszerűen megnyílok neki akaratlanul is, ha valamit kérdez, amit már nem tettem meg jó pár éve az előző barátnőm óta. Az érzéseimet nem tudnám szavakba foglalni, mert még magam sem tudom, mit érzek legbelül.
Közeledtünk egy hídhoz, ami egy kisebb folyó felett ívelt át, ezért leparkoltam a közelében. Kérdően nézett rám Luna, amint feleszmélt a gondolataiból. Kiszálltam, majd jeleztem neki, hogy jöjjön utánam. A híd hideg fémkorlátjánál álltam meg, a vizet nézve vártam, hogy Luna is mellém érkezzen.
 - Édesapám állt meg mindig itt, amikor Szöulba mentünk valami folytán. Mesélt nekem a régi időkről, amikor ő volt gyerek. Mesélt arról, hogy látta ezt a hidat épülni is - elmosolyodtam a kedves emléken, míg Luna figyelmesen figyelte a mesélésemet. - Majd én is olyan jó szülő akarok lenni, mint az enyémek voltak.
 - Az leszel, csupán egy jó partner kell ehhez pluszba - mosolyodott el, majd összerezzent. - Megyünk? Kicsit hideg van - biccentésemre elindult az autó felé gyors léptekkel, én is odavánszorogtam a járműhöz, majd tovább hajtottam. Egy kis ideig ismét csend ült a kocsiba, viszont láttam Lunán mondhatnékja van, nem mondja ki. - Mi a baj? - szólaltam meg Szöult területén.
 - Kevesebb, mint egy hete ismersz, miért mutatod meg nekem a gyerekkorod? - nyögte végre ki, felém fordult.
 - Megváltoztattál egy kicsit - néztem az utat továbbra is.
 - Kérlek, ne próbáld meg elhitetni velem, hogy egy koreai drámába csöppentem, ahol minden tökéletesen megy, mert a két a két főhős egymásé lesz. Kérlek ne, tudom, hogy én nem afféle világban élek. Én csupán egy amerikai lány vagyok, aki turista itt Szöulban, aki elsején már haza is megy és minden ugyanúgy marad, mert semmire nem volt hatással itt.
 - Megértettem - végszavamra le is állítottam a motort a hotel parkolójába érve. Szállt volna ki, de ismét szólásra nyitottam a számat. - Luna, egyet megígérnél azért nekem? - megfogtam karját, visszatartva őt a haladástól. Nem nézett rám viszont megdermedt abban a pózban, amiben volt éppen. - Csak ne felejts el minket.
 - Ha nem felejtelek el titeket, akkor még jobban fog fájni, hogy itt kell hagynom titeket. Ezért is mondtam azokat a dolgokat. YoonGi, találkozzunk mind szilveszterkor, de addig ne. Szia - kinyitotta az ajtót, a hideg levegő azonnal beáramlott.
 - Luna, kérlek, csupán ígérd meg - szorítottam továbbra is karját, rám nézett végre.
 - Nem foglak, megígérem - mosolyra húzta a száját, majd el is engedtem. Kiszállt, becsukta az ajtót, majd egyedül maradtam a gondolataimmal. Haza furikáztam, majd egyenest a kis zugomban foglaltam helyet, a nyakamba helyeztem fejhallgatómat, aztán hátra dőltem egy kicsit a székben.

Luna összes mondata lejátszódott újra a fejemben, amikor lehunytam a szemem és ez olyan löketet adott a komponáláshoz, hogy hajnalig meg sem álltam.
Néha-néha leszaladtam egy flakonos vízért a konyhába, majd feltornáztam magamat a lépcsőkön és újra folytattam, ahol megszakítottam.
Hajnali ötig a székben ültem, próbáltam mindent bele adni, hogy a megírott szövegre rá tudjam illeszteni a zenét, és pontosan öt óra huszonhárom perckor kész lettem a dallal. Már csupán valakiknek fel kellene énekelnie, hogy teljesen kész legyen és végre befuthassak vele, így a szüleim odafentről is büszkék lennének rám. Anya, apa, büszkék lesztek rám, ezt garantálom nektek.


/Katy pov/

Semmit sem aludtam este, ezért a plafont bámultam egész végig éjszaka, kielemeztem minden egyes kis egyenetlenséget, amit felleltem rajta. Néztem, ahogyan eltűnt minden fény a fehér felületről a naplemente alkalmával, aztán a napfelkelte által előkerülő fénysugarak világították be ismét a kórtermet a reggeli órákban. Megkezdődött a folyosón a nagy nyüzsgés is. Aztán két ismerős arc jelent meg az ajtóban, mikor a látogatási idő is elindult.
 - Mit kerestek itt? - fordultam a szüleim felé.
 - Hogy vagy, drágám? - lépett az ágy mellé édesanyám.
 - Ne tegyél úgy, mint akit most olyan hirtelen érdekel, hogy mi van a lányával, rendben? Azért akartam véget vetni az életemnek, mert amúgy is a születésem egy véletlen volt. Nem is vagytok még kész arra, hogy szülők legyetek. Minden veszekedés forrása én voltam. Szerintetek milyen érzés volt? Az összes vitátokat hallani? Amik rólam szóltak. Kérlek, inkább csak menjetek el, mert feladtam az életet. Törődjetek bele, hogy miattatok - összeszorítottam a számat, majd el is fordítottam fejemet, aztán anyám szipogását már nem is hallottam. Az ablak keltette fel az érdeklődésemet, ezért felkeltem és az infúzióállvánnyal együtt csoszogtam az üveghez. Kinyitottam azt, lenéztem. Túl magas. Legalább a harmadik vagy negyedik emeleten lehettem. Pont jó lesz. Nincs szüksége rám senkinek, ha mégis, akkor majd megértik. Az infúziót kioperáltam a kezemből, majd lassan felmásztam az ablakpárkányra, lenéztem, megcsapott a hideg decemberi szél, amitől libabőrös lettem azonnal. Nyeltem egy nagyot, újra és újra, mint valami hangoskönyv, ismétlődtek a szüleim veszekedéseinek mondatai a fejemben. Potyogni kezdtek a könnyeim le egyenesen a lábam mellé, az ablakpárkányra. Két kezemmel kapaszkodtam az ablakkeretbe, hajamat fújta a szél, majd sóhajtottam egy mélyet. - Hogy vagyok, anyu? Ez volt a kérdésed? Őszintén, halottan - elengedtem a fehér keretet, majd már csupán a hideg fuvallatot éreztem magam körül, ahogyan zuhantam, lehunytam a szemeim. - Én szeretlek titeket örökre, megígérem, anyu és apu.


/Sarah pov/

Rámorogtam a mellettem ülőre, aztán a dühös pillantásomat is megmutattam neki.
 - Tudod, egy kis kedveskedés, ami lássuk be nem őszinte, nem fogja velem elfeledtetni, hogy elraboltattál, majd megerőszakoltál, többször, hogy itt hagytál szinte megfagyni, hogy a rabszolgádként bármit megtehess velem - toltam el magamtól a tálcát, amint éreztem, hogy már nem kong a gyomrom.
 - Remélem, tudod, hogy innen nem szeretnélek élve kiengedni - kelt fel mellőlem. - Senki sem hiányoznál, igaz-e? Mivel még mindig senki sem keresett - indult meg az ajtó felé.
 - Élvezed, hogy ezt műveled velem, te beteg állat? - ordítottam utána.
 - Tulajdonképpen igen, ja és ne aggódj, nem zúgtam beléd - nevette el magát önbizalommal megtelve. Feltápászkodtam a matracról és az ajtóhoz rohantam. Ütni kezdtem a felületet, kimutatva így, hogy már elegem volt a dolgaiból, amiket velem művelt. Haza sem akartam menni, de a pincéjében sem akartam maradni. Kattant a zár és kinyitotta az ajtót, azonnal egy pofon csattant az arcomon. A kezemet a forró, égő területre simítottam, majd ingerülten a fogva tartóm szemébe néztem. - Haza akarsz menni esetleg? - megráztam a fejemet. - Akkor meg minek teszed tönkre az ajtót? - csendben maradtam. - Maradj így szépen, aztán majd elengedlek egyszer, megígérem. Ma jönnek hozzám vendégek, ezért maradj itt és csendben, de aztán este jövök - aztán visszazárta az ajtót és úgy tettem, ahogy mondta, leültem a matrac, persze csupán addig, amíg meg nem hallottam egy hangos beszélgetést. Hallgatózni kezdtem az ajtóhoz lépve.

/Lilly pov/

A gyász miatt alig ettem valamit, mert semmi étvágyam sem volt. Egész nap csak felidéződött bennem, amit aznap láttam, ahogy láttam őt meghalni, a szerelmemet.
Tess átjött hozzánk kicsit jobb kedvre deríteni engem. Nem sokat segített, de jó volt, nem csupán kinézni a fejemből egész álló nap.
 - Nagyon sajnálom, ami történt - simogatta meg a vállam. - Ez rosszabb, mint nálam, hogy Chris nagyon messze van, de egyszerűen nem tudom elhinni, hogy mi történt.
 - Én mondtam neki, hogy nem kellene bemenni abba az utcába, de ő mégis tovább ment - gyűltek a könnyeim, ahogyan az utolsó, hibás lépéseket tette meg emlékeimben barátom.
 - Lilly, mit szólnál, ha együtt elmennénk pszichológushoz? Nekem is kéne, neked sem árt. Kibeszélnéd a dolgokat, amik bent maradnának különben, mert ez így nem jó, hogy csak emészted magad itt a szobádban egyedül. Rendben? - nyújtott felém egy zsepit.
 - Ha jobb lesz, akkor menjünk - töröltem le arcomról az éppen lecsöppenni készülő könnyeket, majd orrom is kifújtam.
 - Én is veled megyek, megígérem, nem kell félned, jó lesz - mosolygott rám, amitől nekem is kicsit megjött az életkedvem, de a mosolygásom azonnal párom feledhetetlen vigyorát juttatta eszembe. Nyugodj békében, édesem.

15.rész - The questions

*Luna pov*

Tizenegy magasságában elindult a nép hazafelé, SeokJin beterelt minden részeget az autóba, mint egy kacsamama a fiókákat, kivéve YoonGit, aki sétálni akart, a sofőr megkért engem, hogy eredjek utána.

 - YoonGi! - kaptam el karját a magát lassan vonszoló, részeg szőkeségnek.

 - Hagyj, Luna. Menj haza a fiúkkal - haladt tovább, de nem hagytam magára, mellette sétáltam. Kis idő múlva újra megszólalt. - A szüleim soha nem nézték jó szemmel, hogy ittam a srácokkal. Sajnos, hiányzik ez a fajta tiltás már egy ideje. Meghaltak már több éve, szóval egyedül vagyok. A ház, amiben lakom a szüleimé és a pénzem is az övék - torpant meg, és ült le egy padkára. - Munkám sincs, mert a zenélésből akartam megélni, de alkotói válságban szenvedek, így a szüleim rám hagyott vagyonából élek - leültem mellé. - Soha azt sem gondoltam volna, hogy valaha újra találkozni fogok a fiúkkal, mert rég voltunk utoljára ennyit együtt, ezt köszönöm is neked részben - fordult felém elmosolyodva, majd folytatta. - Luna, te mégis honnan kerültél ide? Felforgattad pár nap alatt az életem - emelte fel hangját, de nem dühből fakadóan. - És amikor majd hazamész, nem fogom tudni, hova rakjam magam.

 - Én nem akarok még hazamenni, YoonGi. Kell, de nincs is semmi akarat bennem, hogy megtegyem. Most is inkább itt ülök a padkán veled, minthogy elmentem volna a fiúkkal a hotelbe - tört ki belőlem néhány vallomás, kis szüneteket hagytam a mondatok között. - Sokkal jobban szeretem Szöult, mint a dohos New York-i utcákat. Bármit megtennék, hogy inkább itt maradjak.

 - Köszönöm, hogy átvállalod a roncs szerepét, Luna, ma este, de nem kellene aggódnod, ha akár mérföldekre is leszel tőlünk. Csak tudnod kell, hogy ugyanazt az eget nézzük mindig - nézett fel az égre. - Most megdicsérne az édesanyám, hogy milyen bölcs és okos vagyok - nevette el magát hirtelen. - Menjünk haza, késő van - tápászkodott fel egy lendületvétellel, majd elindultunk a háza felé. Amikor elértünk az épülethez és én megfordulva elköszöntem tőle utánam szólt. - Luna! Hova mész? Késő van, legalább aludj itt, hogy ne hordjanak le a fiúk, hogy miért engedtelek el egyedül.

 - YoonGi, én csak azt akartam, hogy te hazakerülj, hívok majd egy taxit, rendben lesz ez - nyugtattam meg. Mellém lépve betolt a házba, nem tudtam, mit tenni, mert még részegen is erősebb volt nálam. - Jól van, itt alszom, de akkor menj fel és te is aludj, mert nagyon másnapos leszel - mordultam rá, amikor már a előszobába léptem. Hallgatva rám felkullogott egy szobába, aminek ajtaját a lépcső aljáról is lehetett látni.A nappaliban, a már ismert kanapén elnyúltam, de csupán a plafont tudtam bámulni, annyi gondolat járt a fejemben, meg az is közre játszott álmatlanságomnak, hogy a szívem úgy vert mellkasomban, mintha éppen a katonáknak dobolnák az indulót. Kezemet mellkasomra tettem, szorítottam le, hátha tudom kicsit csökkenteni a lüktetését.

Próbálkozásom sikertelen volt ugyanis addig néztem megszakítás nélkül a fehér plafont, közben a szívem ugrálását leszorítva, hogy az ablakot takaró függöny mögül a hajnalodás jelei látszódtak ki lassan. Megfogtam magam és elindultam a hotel felé gyalogosan néha futva, hogy legalább legyen, mire fognom szívverésem erősségét. A hotelszobába baktattam, a telefonom szerint akkor volt hajnali három, apum viszont sehol nem leledzett, kicsit megnyugodtam. Lezuhanyoztam, tiszta ruhát vettem fel és ugyanazt a műveletet végeztem, mint YoonGi bőrkanapéján. A fehér felületet bámultam, amiben semmi érdekes nincs, ezért nem tudta, mi elterelni gondolataimat. Kintről hallottam az bejárati ajtó csukódását, majd a megszokott kopogást a padlón, amit apum hallatott bakancsával. Benyitott az én szobámba is, úgy tettem, mintha aludnék, halkan visszacsukta a faajtót, aztán minden el is hallgatott. Nulla óra alvással feküdtem még mindig az ágyban, tíz percenként néztem a telefonom kijelzőjén az időt, de hétkor már abbahagytam. A fürdőbe slattyogtam, megmostam az arcom, meglepetésemre egy karika vagy táska sem volt a szemem alatt, ami jelezte volna fáradságomat.
Kilenc környékén már vissza sem mentem a szobába, csak tévéztem unaloműzésképpen. Apám is ekkor távozott egy puszit nyomva a homlokomra. Aztán meg is csörrent a telefonom mellettem, JiMin neve jelent meg a képernyőjén, fel is vettem.
 - Hogy van meg nekem a te telefonszámod? - szóltam azonnal bele.
 - Beleírtam tegnap - válaszolta egyszerűen.
 - Mikor? Na, mindegy, mi az?
 - Te kértél tegnap segítséget, én meg itt várok a hallban, úgyhogy jó lenne, ha lejönnél - megszakította vonalat, felvettem egy utcai viseletemet, a kabátomat és a cipőmet, majd rutinosan bezártam magam mögött az ajtót. Szokásos mosollyal köszöntött JiMin, mikor letrappoltam a lépcsőfokokon.
 - Vásárolni megyünk, gyere! - indult meg a bejárat felé zsebre tett kezekkel, integettem az ismét frissnek festő YuRinak, majd követtem a vörös hajzuhatagot. Az időjárás elég hűvös volt a hideg fuvallatok következtében, az ég is be volt borulva, csodáltam, hogy JiMinnek volt kedve kimozdulni.

Szó nélkül haladt előre, alig bírtam néha egy kereszteződésnél utolérni. Egy szupermarket előtt álltunk meg. - Másnapos vagyok, szóval kérlek ne idegesíts fel, köszi - indult is meg ezek után. Belépve kellemes zene fogadott, ami a hangszórókból szólt. Egy kosarat megfogott, aztán bent a sorok között lelassított. - A szén-hidrátokat el kell hagynod. A lisztes kajákat is. Tésztákat is ritkábban. Sok fehérjét kell bevinned azonban - magyarázott böngészve az élelmiszereket, megállt egy polc mellett. - Ebből veszek neked kettőt, mert annyi elég, amíg itt vagy. Ez orvosi fehérje, meg ha ebből megeszel egyet naponta nem leszel annyira éhes, úgy könnyebb a fogyás - magyarázta, majd a kosárba dobta, még néhány hasonló hatású készítménnyel a szatyrunkban távoztunk.
 - Tulajdonképpen miért segítesz nekem? Alig ismersz egy hete - sétáltunk lassan egy kereszteződés felé.
 - Olyan, mintha mindig is ismertelek volna. A lényeg, hogy a célomat ezzel az egésszel majd később megköszönöd, rendben? Most csupán tedd azt, amit mondtam, egyél ebből naponta egyet - bökött a kezemben lévő szatyor felé. - Mondjuk, hogy könnyebben menjen, unalmadban akár felülést is csinálhatsz, ha annyira meggyorsítanád a folyamatot, okés? - mosolygott rám. Bólintottam, aztán visszakísért a hotelig.
 - Köszönöm, hogy segítesz nekem, majd meghálálom.
 - Luna, nem kell semmiért hálálkodnod nekem csupán kérlek, hogy ne hagyd YoonGit egyedül, ha ezt megteszed, kvittek vagyunk - biccentett, majd elindult a másik irányba, távolodva a hoteltől. Kérdések kavarogtak a fejemben, pattogtak össze-vissza, mint a teniszlabda egy heves meccsen. Miért kell ennyi megválaszolatlan kérdésnek leledzenie a fejben?


*Katy pov*

Felébredtem egy teljesen ismeretlen helyen, de egy kórteremnek hatott. Fehér falak, egyetlen ágy tartózkodott a szobában, amin én feküdtem, a tipikus kórház szag lengte be a teret. Infúzió lógott a kezemből, ami kényelmetlenül zavart. Megijedtem a tudatlanságomtól, hogy mi funkciója van annak, feljebb ültem, amivel együtt egy éles hatás lépett fel fejemnél. Semmi sejtésem sem volt, hogyan kerültem oda és, hogy miért.

 - Jó reggelt, kisasszony! Minden rendben? - lépett be egy elég kedvesnek látszó nővér.
 - Hol vagyok, kérem mondja el - vettem egyre szaporábban a levegőt. - Milyen nap van?
 - Csütörtök, huszonötödike - válaszolta a nővér. - Nem emlékszik semmire? - megráztam óvatosan a fejemet. - Várjon, hívom az orvost - távozott a helyiségből, aztán tíz perc múlva visszatért egy köpenyes férfivel.
 - Jó reggelt, tudom, hogy most rengeteg kérdése lehet. Lehetséges, hogy a sokkhatás miatt van emlékezett kiesése. A fagypont közeli hőmérséklet felelős lehet ebben. Viszont nekem is kérdéseim vannak Önhöz. Öngyilkosságot akart végrehajtani, hogy leugrott a hídról? - lesokkolódtam a mondataitól, aztán beugrott a fagyos érzés, ami érhetett. Lehunytam a szemem, mikor újabb hasítást éreztem kisagyam felől. A víz. A fagyos víz lebegett előttem. A csobbanás. A folyadékba érkező telefon hangja ütötte meg a fülem. A kísérlet. Az ugrásom által idézett hullámok csapódtak össze fejem felett. A gyűlölet. A szüleim által idézett utálat az életem ellen jelent meg lelkemben. - Mi a neved? Vannak szüleid? Mivel semmi iratot nem találtunk nálad - szakította meg gondolkodásomat.
 - Katy Hudson vagyok és szüleim halottak - mondtam ki egyszerűen, mert számomra, a lelkemben, az agyamban megszűntek létezni a szüleim.
Kimentek mindketten a szobából, egyedül maradtam bent, a gondolataimmal hagytak. A túlélésem értelmén agyaltam, hogy minek kellett még itt maradnom. Tényleg ennyire rossz helyre születtem be?


*Sarah pov*

Napról-napra úgy kell élnem, hogy várom, mikor aláz meg legközelebb ez az állat, akinek pincéjében raboskodok halálra fagyva, és hogy aztán meddig hagy pihenni a következő fájdalomadásig.
Nem ettem semmit, mert semmi étvágyam sem volt, nem is szóltam semmit, mikor belépett a helyiségbe, ezért kaptam is a büntetéseket, ezeket tűrtem, mert arra tanítottak. Számoltam a napokat, de hiába. Ezerszer talán kérdeztem magamtól, az égtől, hogy miért kaptam már ennyi fájdalmat, az élet pedig válasz nélkül hagyott.
Belépett újra a szobába, összerezzentem. Szó nélkül hozzám vágott pár ruhadarabot és letett mellém valamilyen ételt, aztán kiment. A ruhadarabok az enyémek voltak, még a táskámból adhatta oda, fel is vettem, de az ennivalóhoz hozzá sem tudtam nyúlni étvágyam hiányában, csupán turkáltam azt. Éreztem lassan, hogy fogyok el, hogy az összes zsír illetve egyéb tartalék elfogy a szervezetemből.
Nem voltam szomorú, nem voltam dühös sem, hogy ilyen dolgokat tett. Talán csalódtam a szüleimben, de már ismertem őket elég ideje, hogy ezen túl essek. A legjobban az elveszett szóval tudtam magam jellemezni. Az biztos, hogy nem leszek soha már ugyanaz ezek után, amiket átéltem.

Újra visszatért a helyiségbe, megállt felettem állva, lehajtott fejjel ültem, vártam, mit tesz velem.
 - Kezdek aggódni, hogy miért nem eszel - guggolt le, pillantásomat kereste. - Kérlek, edd meg ezt.
 - Azt várod el, hogy egyek, mert azt mondod? - motyogtam az orrom alá alig hallható hanggal. - Nem kellene ilyeneket művelni az emberrel, és akkor talán lenne még kedve élni - felemeltem tekintetem rá. - Tulajdonképpen neked jól esik, hogy fájdalmat okozol valakinek fizikálisan?
 - Néha igen, Sarah - jelentette ki egyszerűen.
 - Akkor hajrá, üss agyon is, mert nem eszek, beteg állat - néztem félre lehunyt szemekkel.
 - Nem akarlak elverni, mert kezdem megkedvelni a kitartó és makacs énedet.
 - Ha azt várod, hogy beléd szeressek, hogy egyáltalán megkedveljelek, várhatsz még egy ideig - megfogta magát, és mellém helyezkedett. Egy szó nélkül ült mellettem, ölemet elemeztem eközben. - Menj innen és hagyj békén - nyeltem nagyot anélkül, hogy ránéztem volna.
 - Te vagy vendégségben az én házamban, szerintem nekem van jogom bármit is csinálni - magyarázta nagyot sóhajtva. - Én várok - rápillantottam. - Zavar a jelenlétem, ugye? - fogta meg államat erősen, hogy el sem bírtam húzni. - Nem beszélek veled, ha ezek után nem változik meg semmi - csókolt ajkaimra, elmélyítette. Az agyamban végre endorfin szabadult fel e hatására, ezért nem húzódtam el tőle. A szívem dobbant egy nagyot, ami után a fogva tartómnak már nem is kellett fognia az államat, mert nem mozdultam semmit arrébb. Élvezni kezdtem csókját, amit még egy arcsimogatással is megtoldott. Eltávolodott, elmosolyodott, mire ismét az ölem lett a célközönsége a szemeimnek. - Ott van az a lehetőség benned - fogta meg combomat. - Kérlek, egyél - tette a tálcát az ölembe. Az ételre nézve megjött az étvágyam, ami után el is kezdtem falatozni, közben a mellettem ülő személy a füleim mögé tette hajamat. Miért kell ilyen elveszettnek éreznem magam a saját fejemben?


*Roxane pov*

Az elmúlt napokban egyre gyakrabban voltak dühkirohanásaim, amiket vagy éppen egy szemetes kuka felrúgásával vagy éppen egy szál cigaretta elszívásával tüntettem el a fejemből. Apám félve nézett engem, hogy mi történik a kislányával. A legnagyobb szenvedélyem lesz egyszer, érzem, a halálom.

Aztán egy nap kocsikáztam vele a városban, mikor benyögte, hogy pszichológushoz íratott. A dühkezelési problémám volt a fő oka. A váróban ültünk, mikor is engem szólított egy harmincas éveiben járó nő. A neve előtt az ajtón a 'Dr.' jelzés is megjelent, alatta pedig az oka, hogy miért pont hozzá jöttünk.
Leültetett egy kanapéra, ő pedig egy fotelben foglalt helyet a kanapé mellett kezében egy nagyalakú füzetszerűséggel, ami kívülről barna bőrrel volt bekötve. A helyiség maga megnyugtató hatást nyújtott a világos, helyenként színes falaival, de nem éppen nekem. Mosolyogva kérdezgetett magamról, válaszoltam készségesen viszont nem nyíltam meg neki, mert nem is szándékoztam. Az időnk nagyon gyorsan letelt, elköszönt, majd apummal haza is mentünk. Az úton végig az járt a fejemben, hogy az a nő, hogy bírja ki a sok lelki roncsot, akiknek ő csupán egy lelki szemetesláda. Én miért nem tudok megnyílva beszélni arról, ami bánt?