Az arcok, amik ugráltak álmomban is előttem felhívtak. Megint velem akarták tölteni a délutánt, amit régen hallottam bárkitől is.
Kimentem a konyhába, hogy egyek valamit, mielőtt újra nekiindultam volna az utamnak. Apum már elment a munkába egy üzenetet hátra hagyva, miszerint késő este érkezik megint.
Majd mikor az utcára kiléptem, már a fiúk vártak odakint. Meglepett arckifejezéssel lépkedtem melléjük, köszöntöttük egymást, mint egy régi barátot, ami szívmelengető érzéssel töltött el. Beszálltunk nyolcan a kisbuszukba, amit még nem is láttam, és ezúttal SeokJin ült a kormány mögé. Az anyósülésen NamJoon, a mögöttük ülő hármas fogat JungKookból, TaeHyungból és HoSeokból állt, végül pedig YoonGival balomon és JiMinnel a jobbomon zárult az ülésrendünk.
- Ki van benne egy szöuli túrában? - kérdezte a sofőr, és egyben a jármű tulajdonosa. - Mutassuk meg Lunának a fővárosunk - indította be a motort.
Direkt vagy véletlen, de persze, hogy ide kellett kerülnöm, hogy kínos legyen az utazás.
A szöszke vállat vonva tette fülébe a fülhallgatóját, elzárva így a kocsiban beszélgetők által keltett zajt. A három előttem ülő jómadár megadta a hangulatot az utazás alatt, így már felszabadultabban viseltem a hét fiú társaságát.
- Nem zavar, hogy egyedüli lány vagy itt? - fordult felém felvont szemöldökkel JiMin egy kis idő után.
- Jól érzem magam, ennyi számít, legalább nem unatkozom a hotelben - mosolyodtam el.
Több, mint fél órája araszoltunk az utakon, közben belekeveredtünk a keddi dugóba. A kocsik dudálása viszont még így sem nyomta el a jó hangulatot. Majd egy főtér mellett leparkolt az autó és mindenki kiugrált a járműből. Bizonytalan léptekkel haladtam a fiúk között az emberekkel teli, de ismeretlen téren. Egy férfit ábrázoló szoborhoz futottak, és fényképezni kezdték egymást mellette.
- Rég láttam őket ennyit nevetni - lépett mellém összefont karokkal YoonGi, felpillantottam rá. - De jobb is ez így. Neked meg köszönöm, hogy miattad újra eljöttünk ide együtt. Talán két éve nem is jártunk itt. Mindig valakinek valami más dolga akadt, a vasárnapi is ritka volt, hogy mind ráértek lejönni hozzám, de így megismertünk téged - húzta mosolyra a száját, arcát vizslattam, nosztalgiázva figyelte a többieket. Sajnos beleszerettem abba a halvány mosolyba, és ezt rontom el mindig. Túl hamar szerelmes leszek.
Szólásra nyitottam számat, de helyette a fiúkra tereltem tekintetem, akik elkezdtek kergetőzni, mint az ovisok, de mégis jó érzés volt köztük lenni. Hajtincseim között, észrevehetetlenül, épphogy ránéztem YoonGira, majd inkább el is indultam nagyot sóhajtva a srácok irányába. Berántottak egy közös fotóba, melybe YoonGi is becsatlakozott.
Aznap még rengeteg helyre elvittek, megmutatták a nevezetességeket, látványosságokat városszerte. Egyes hidakat is megcsodálhattam, és mintha egy koreai drámába csöppentem volna hét helyes fiúval. Megálltunk étkezni is egy vendéglőbe, megkóstolhattam a híresebb koreai ételeket. Élveztem minden pillanatát, nem akartam, hogy véget érjen, de egyre jobban csak közeledett az az időpont, hogy hazamegyek. Ez a gondolat el is rontotta a kedvemet a nap végére.
SeokJin, mint sofőr, ismét beült a kormány mögé és keresztül Szöulon hazavitte Gwangjuba JiMinékhez JungKookot és TaeHyungot is, hogy ne kelljen nekik annyit utazni hazáig. Majd egy kicsivel arrébb HoSeokot is kitette. Mosolyogva, és rám kacsintva ugrott ki a járműből. Incheon felé újabb megálló volt, még a főváros területén NamJoon háza, ahol a fáradt kormányos átadta ülését YoonGinak, majd ki is szállt, és bement a ház tulajával az épületbe.
Ezek után az egyenes úton tovább haladva szeltük a várost át kínos csendben. A helyemen ülve, hátul, szótlanul néztem kifelé az ablakon, a már sötét utakat pásztázva. Mindig is egy ilyen napot akartam az életembe, de már vége is van, soha többet nem is lesz hasonló.
- Hazaviszlek akkor - törte meg a csendet, belenézve a visszapillantóba, mire bólintottam egyet. Nem állt meg a járművel sehol, csupán a hotel parkolójában fékezett le. A kezem és a tekintetem is az ajtónyitóra terelődött, de nem bírtam meghúzni, ültem tovább szótlanul. YoonGi kiszállt, és az én ajtómhoz jőve kinyitotta helyettem is. - Nem akarsz kiszállni? - nézett rám.
- De... - néztem sötét szemébe, amit megvilágított a parkolóban felállított utcalámpa. - Nem akarok hazamenni.
- Ennyire rossz New York?
- Én nem vagyok odavaló - néztem ölemben pihenő kezeimet. - Ott vannak a barátaim, a családom, oda járok suliba, de mégis úgy érzem, hogy nekem nem kell az az élet. Szöul sokkal szebb, kellemesebb, legalábbis szerintem. Viszont, ha ti nem lennétek, akkor egyedül lennék egész nap, mert apum dolgozik, későn ér haza, korán már megy is vissza - néztem újra YoonGira.
- Megígérem neked, hogy amíg még nem mész haza soha nem fogsz unatkozni, rendben? - nyújtotta kezét, hogy kisegítsen a járműből. - De nem akarlak elrabolni, szóval menj be a hotelbe. Jó éjszakát! - mosolyogva szállt be a vezetőülésbe, elhagyva a parkolót hajtott el. Úgy tettem, ahogy kérte, felmentem a hotelszobánkba, a kulcsot ledobva a konyhapultra baktattam be a szobámba, keresztbe ledőlve az ágyamon. Miért nem hiszem el, hogy itt vagyok egyáltalán?
*YoonGi pov*
Az úton előre haladva kavarogtak a gondolataim. Luna valamiben más, mint az eddigi lányok körülöttem. A fiúk az ő kedvéért elrángattak elé a hotelhez délelőtt, sőt ők is hívták el a városba. Az idejükből szakítottak rá is egy kicsit, de nem értem, miben más. Egy New York-i lány, aki ide csöppent Szöulba, és szinte már be is illeszkedett a kis csapatunkba.
Leparkoltam a felhajtóra, majd a házba belépve azonnal a stúdiószobám felé vettem az irányt. A legjobban itt szeretek lenni egyedül, mert minden, ami kedves számomra itt megtalálom.
Olyan ihletet kaptam a semmiből egy új dalhoz, hogy azonnal hozzákezdtem az alap meggyártásához. Egész éjjel fent voltam, nem is néztem az időt, de már hozzászokott szervezetem, hogy alig alszom, mindig fáradt arccal mentem bárhova is.
Szenvedtem, hogy létrejöjjön egy tökéletes hangzás. Egyszerűen nem akart megelevenedni, ami a fejemben ezeregyszer lejátszódott már. Minden alapot, ami nem tetszett meg azonnal a szemétbe helyeztem. Aztán próbáltam a zongorán lejátszani, de nem, egyszerűen nem akart ugyanaz lenni. Addig szenvedtettem saját magam, míg a laptopomra rádőlve aludtam el.
A dallammal álmodtam, de a kellemes hangot inkább csak hagytam, hogy befurakodjon mélyebbre a dobhártyámba. Elfoglalta az egész agyamat szinte, az visszahangzott az elmémben is.
*Roxane pov*
Már szokásosan leültem a padkára a késői órákban. Az égből hullott alább a friss és fehér hó közben, de mégsem éreztem hidegnek az estét. Kabát zsebemből elővettem a doboz cigimet, majd az öngyújtómat is, így rágyújtva egy szálra. Egyet beleszívtam, máris kicsit, de segített enyhíteni idegállapotomon. Egy röhögcsélő lánytársaság haladt el mögöttem, közben megjegyezve rólam is pár dolgot.
- Na, mi van? Nem találsz haza, drága? Vagy talán csöves lettél? - torpantak meg mögöttem, mire felálltam, szembefordultam a négy fős társasággal.
- A drágád vagyok, milyen megtisztelő - leereszkedő volt hangnemem. - És hát lehet, hogy én csöves neked, de te öltözöl úgy - mosolyogtam rá a beszóló lényére, mire még a csatlósai is elnevették magukat.
- Azt hiszed, kemény vagy?
- Igen, mindenképpen, de nálad biztosan erősebb vagyok, virágszálam - lendítette volna már kezét felém, mikor egy jobb egyenessel eltaláltam orrát. - Miért kell mindenkivel kötekedni, drágám? - utánoztam a hangját, míg ő a földön ült. - Ha nem lennének itt a barátos nőid, akkor simán csak elmentél volna mellettem, igaz-e? Most meg ilyeneket mond a szép kis szád? - hajoltam közelebb hozzá, mikor is beleköpött arcomba, nevettem egyet magamba, majd letörölve magamról köpetét megfogtam tarkójánál haját, és felemeltem a járdáról. - Ne lássuk egymást még egyszer, oksi? Titeket sem, de ti is kaphattok.
- Engedd el a hajam végre!
- Jajj, a hajam, a hajam! - ismételten a hangját utánozva szólaltam. - Menjetek innen, drágáim, szerintem - engedtem el hajtincseit, és azonnal el is indultak az eredeti irányukba.
Megint leereszkedtem a hideg betonpadkára, és újabb szálat meggyújtva néztem, ahogy szállingózott a hó, ahogy egyre nagyobb hótakaró fedte a kertes házak előtti füvet, ahogy csak úgy nehezedett rá a fák ágaira, ahogy lehullott mellém, az ölembe, megnyugtatva a bennem tomboló tüzet.
*Elena pov*
Talia egyik régi osztálytársa vállalkozott arra, hogy hazakísér, de inkább én segítettem őt, hogy ne essen el. Érződött belőle, hogy jó sok tömény lefolyt ekkor már a torkán.
Az úton, míg az egyik karja vállamon pihent, és így tartottam meg egyensúlyát is, kiöntötte nekem a szívét, de legalább tízszer. A magas fiú minden témába belekóstolt egy kicsit, elmondta a véleményét a mai társadalomról, a szerelemről.
- Miért akartál oly nagyon elkísérni, Eric? - szegeztem felé a kérdést, mert úgy tudtam, a részegek igazat mondanak.
- Há..át... - vett egy nagy levegőt. - Mert szerintem aranyos vagy, és-
- Van barátom, és tudod, én hűséges is szeretnék maradni - szakítottam félbe, de ahelyett, hogy eltántorítottam volna attól, hogy ne is nyomuljon rám, a vállamon leledző kezével maga felé fordította a fejemet, és megcsókolt. Bár ne tette volna, mivel nem bírtam ellenkezni, így el is mélyítette csókunkat. Tudtam, hogy megcsalom Aident, de az édes ajkaitól elalélt az agyam.Majd végre visszajött a józan eszem, és ellöktem magamtól, amitől az ittas fiú a földön kötött ki. Elkezdtem sírni, de nem ellépve tőle. - Biztos most örülsz, hogy a csókod miatt bűntudatom van! - ordítoztam vele.
- Igazából igen, Elena.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése