*Luna pov*
Több órán át néztem a megunhatatlan kékség bárányait székemből, ahogy haladtunk a levegőben.
Aztán viszont hívott a természet, szóval óvatosan átverekedtem magam alvó apámon, majd a női mosdó felé vettem az irányt. Nem figyeltem előre, mert pont a koszos cipőmre pillantottam, majd ekkor hirtelen beleütköztem valakibe.
Felnéztem személyére, egy nem túl izmos testalkatú fiúval álltam szemben, szőkés rövid hajzuhataga takarta el álmoskás mélybarna mandula alakú szemeit, tíz centivel megverte magasságomat minimum, évekkel is simán felettem járt, kinéztem belőle egy húszast. Stílusa kicsit olyan rocker vagy talán lázadós fajtához hasonlatos volt, kiszaggatott farmere hasonló volt enyémhez, bő fekete pulcsi volt rajta valami fehér felirattal, öltözékét még egy pár már kicsit szétnyúzott tornacipővel egészítette ki. Aztán meg is szólalt az egyén, de előbb végig nézett rajtam.
- Nem tudsz vigyázni? Nem tudsz előre nézni? - szólalt meg az anyanyelvemen, ami meglepett, mert láttam rajta, hogy koreai fiú.
- Sajnálom, sajnálom - szabadkoztam. Egy álmos, kissé lekezelő tekintettel és egy felhúzott szemöldökkel került ki. Nem szimpatikus nekem ez a srác, kedvesebb is lehetett volna. Jó, végül is én nem néztem magam elé.
Elvégeztem a dolgom, majd a helyemre visszaindulva kerestem azt a fiút tekintetemmel, hogy mennyire ültem tőle messze. Túl közel, a másik oszlopban üldögélt fülhallgatóval hallószervében.
Visszahuppanva ülésemre elfogyasztottam egy szendvicset, amit a repülőn adtak, aminek illatára apum szemei is kipattantak.
- Kérsz? - mosolyogtam éhes szemeibe nézve, bólintással jelezte válaszát, átnyújtottam neki egyet, majd két falat között megszólalt.
- Valami baj van, Luna? - dörzsölte ki szeméből az álmosságot.
- Öhm.. - kaptam felé tekintetem. - Semmi, semmi, csak kezdek unatkozni, és még van tíz óra hátra az útból. Mit csináljak? Tudom, te aludni fogsz, de én? - mondtam ki gondolatmenetemet.
- Nem tudom, Luna, fel tudod magad találni - mosolygott. - Viszont én kimerült vagyok.
Tervet eszeltem ki már fejemben, ezért miután apám leült székembe, én meg az övébe, le is hunyta szemét, és már csak nagyokat szuszogott.
Megfogtam magam, felálltam, megtorpantam egy középkorú, kicsit kerekded, telt, középhosszú barna hajú nő mellett, lapozgatott valami magazint ölében, majd udvariasan megkértem suttogva, nem zavarva a többi utast kérésemmel, hogy cseréljünk helyet, közben a saját helyemre mutatva. Mosolyogva fel is állt, apum mellett helyet foglalt, majd én is leültem a fiú mellé, akivel ütköztem. Kis idő eltelt, míg észrevette a helycserét az illető, de a combomra pillantva feltűnt neki, így arcomra nézett.
- Mit akarsz itt? - vette ki egyik oldalát fülesének.
- Bocsánatot akartam kérni, mert-
- Nem kell itt sajnálnod azért, mert te nem figyelsz oda - szakított félbe, lenéző pillantással emelte ki a 'te' szót. - Vagy valami mást is akarsz tőlem? - ajkaimba haraptam, majd sötét szemeibe néztem. - Mit akarsz tőlem, mert vagy még tíz óráig itt kell lennem? - sóhajtott, aztán folytatta. - Minimum négy évvel biztos idősebb vagyok nálad, nem is ismerjük egymást, vagy te is az idősebb pasikra buksz? - válaszomat várva felhúzta szemöldökét, hallgatásom után szemforgatással visszafordult előre, és tovább nyomkodta telefonját, majd vissza is helyezte fülébe a szerkezetet.
Rosszalló tekintettel én is előre fordultam, majd kutakodni kezdtem zsebeimben a fehér fülhallgatóm után. Minden mélyedést átnéztem ruháimon, de nem találtam, pedig ekkor úgy emlékeztem, hogy pulcsimba tettem. Az előttem lévő ülést kezdtem el bámulni, közben gondolkoztam, hol hagyhattam.
Összerogytam magamban, hátradőltem ülésemben, majd csak azt vettem észre, hogy a balomon ülő személy beletette kagylómba bal fülesét. Meglepődtem tettén, de egy biccentéssel elmosolyodva megköszöntem. Ekkor váltott pont zenéje, egy ismerős dallam ütötte meg fülemet. MC Mong száma indult el. Mosolyra húztam a számat, úgy hunytam le szememet. Meleg érzés töltött el. Az otthoniakra kezdtem gondolni.
Megszerettem valakit, barát zónába is zárt. Próbálom elfelejteni, de úgy még nehezebb, hogy minden zene rá emlékeztet. Nem akarok visszamenni, nem akarom már vissza az életemet. Nővéremmel utoljára három napja beszéltem, akkor is összevesztem vele, mert én utazhatok, ő meg sehova nincs elengedve. Anyámtól sem köszöntem el, apummal ma is addig beszéltem, míg ettünk itt a repülőn. Osztálytársaimmal nem is szándékszom beszélni az utamról.
Itt van most ez a fiú, akit nem is ismerek még, a nevét sem tudom, de már többre tartom, mint egyeseket. Igaz, az elején még lenéztem, hogy bunkó, lehet most is csak azért tette, amit tett, hogy ne vergődjek itt mellette. Át kell gondolnom még pár dolgot.
Már csak egy óra és odaérünk Dél-Korea fővárosába. Izgatottságom már a plafont verte, mert alig bírtam ki, hogy nyugton maradjak. Az út alatt végig megosztoztam a mellettem ülővel a fülhallgatón. Voltak dalok, amiket nem nagyon kedveltem meg, de így legalább kiderült milyen ízlése van. Nem beszélgettem vele, mert nem akadt közös témánk. Viszont realizáltam, hogy nem sokára földet érünk így vissza kellett ülnöm apum mellé, aki talán észre sem vette, hogy nem a helyemen voltam. Kivettem fülemből az eszközt, majd felpattantam, még visszapillantottam a fiúra, de épphogy a szeme sarkából egy pillanatra rám nézett, aztán visszatért a saját világába, újra rámosolyogva a helyemen ülő nőre cseréltem helyet vele. Apum nem volt mellettem, később a mosdó felől tért vissza, kezdtem aggódni, hogy kérdőre von, hogy miért nem mellette ültem, de mosolyogva kéredzkedett belülre.
- Izgulsz, ugye? - kérdezte nagyot szusszantva.
- Csak azért, hogy ugyanolyan érzés-e ott lenni, mint nézni a képernyőn keresztül. Mert nem akarok csalódni. Bár ez volt az álmom már egy ideje, szóval.. - vigyorodtam el. - Mennyit aludtál?
- Miután helyet cseréltünk körülbelül két órát még, de azt jól, szóval most energiám.
- Akkor jó - kicsit frusztráltan éreztem magam, hogy miket gondolhatott.
Mikor landolt a gép egy kellemes melegség öntött el. Kinéztem még utoljára a gép ablakán, mielőtt még leszálltam volna róla. Itthon vagyok.
Kiáramlott a sok ember a repülőből, majd a nagy repülőtéren körül néztem. Még több ember uralta a teret, mint szülővárosomban, de minden olyan volt, mintha egy drámába csöppentem volna hirtelen.
Hatalmas belmagassággal rendelkezett a repülőtér, a modernizált berendezések töltötték meg a teret, a több réteg vasszerkezettel összetartó üveg védte meg a decemberi hideg ellen a széken ücsörgő utazni készülődőket, amik a falat helyettesítették. Ámultam a helyen, tényleg mintha teljesen más világba csöppentem volna. Kint már sötétedett, ezért felvettem kabátom, szememmel apumat kerestem, aki az egyik büfénél próbálta magát megértetni. Mielőtt a csomagjainkkal odamehettem volna hozzá egy kéz állította meg vállam, és ezzel a testem tovább haladását. A bajos srácot találtam magam mögött állni, nem szólt semmit, csak megfogta a kezem, és beletette a tenyerembe a fehér fülhallgatót, amit elveszettnek véltem, és egy kis cetlit, majd tovább is sétált, ki a repülőtérről. Mindkettőt zsebembe mélyesztettem, a bőröndöket megfogva csoszogtam apum mellé, aki egy kis rágcsálnivalót akart venni, értette szülőmet, de a fiatal, hosszú fekete hajú, karcsú büfés nem akarta elfogadni a dollárt. Ezért csak arrébb húztam apumat, hogy hagyjuk inkább az egészet.
Kikerülve az embereket, magunk után húzva csomagjainkat léptünk ki a szabad levegőre. Megcsapta arcomat a hűvös esti szellő, ami átszánkázott hosszú, barna tincseimen is, amitől egy pillanatra lecsuktam szemeimet, aztán egy taxi felé vettük az irányt, de mielőtt megint a dollárproblémába ütköztünk volna, megkérdeztem, hogy elfogadja-e. Nemet adó válasza elszomorított, ezért sétálva vettük célba a hotelt, ahol reményeink szerint álomra hajthatjuk majd a fejünket.
*Lilly pov*
A téli szünetből elrepült már három nap, én meg csak a szokásos dolgokat csináltam eddig. Emilyvel találkoztam egy mozizás erejéig a város legforgalmasabb mozijában, egy elég jó filmre ültünk be tegnap.
Ma reggel viszont fiúm jött az ötlettel, hogy töltsük együtt a napot. Sétáltunk keresztbe-kasul a városon minden kis dolgot megnézve az egyes kirakatokban, ami mellett elhaladtunk, néhány boltba be is tértünk, vett is nekem a drágám pár cuccot, ami megtetszett. Viszont egy olyan utcában kötöttünk ki, ahova soha nem akartam többé menni. Fájt. Itt csak fájdalmat éreztem, semmi mást. El akarok innen tűnni. Hátrahőköltem, Brian ekkor megijedt a tettemtől. Aggódva pillantott rám. A hidegrázásomat már nem csak a mínuszok okozták ezek után. Visszafordultam, és olyan gyorsan akartam eltávolodni attól a helytől, amilyen gyorsan csak lehetett. Párom a csuklómat megragadva állított meg, majd a szemembe nézett.
- Mi a baj? Láttam, hogy valami megijesztett ott - aggodalmas hangjától beindultak könnycsatornáim, majd arcomon folytak már a könnyeim.
- Csak emlékek - mosolyodtam el fájdalmasan, hogy ne higgye, hogy a gondolata is fájt annak a bizonyos emléknek.
*Sarah pov*
Mióta eltűntem otthonról egyszer hívtak fel. Három nap alatt egyszer, ennyire hiányoztam nekik.
Egyetlen egy gondolatom sem volt, hogy esetleg haza kellett volna mennem, mert otthon nem hiányoltak. Megtakarított pénzemből tudtam, mit enni, ahova beültem feltudtam tölteni telefonomat, hogy azért időérzékem ne vesszen el. Ugyan elég sok beteg ember belém kötött már, de a honvágyamnak nyomát sem láttam.
Viszont nyolc környékén járhatott, mikor este sétáltam egy kivilágított sétányon, mert sehol nem tudtam megmelegedni, hogy ne kelljen érte fizetnem. Félelmetes volt egyedül járkálni későn, a sötét, elhagyatott utcán, de mikor mellém kanyarodott egy kocsi még jobban pumpált szívem mellkasomban.
Kiszállt belőle egy magas, középkorú férfi, erős, termetes, kétajtós szekrény kinézettel magasodott el felettem, eltakarva az utcai lámpa fényét. Jól megnézett, tetőtől talpig végig nézett, alig mertem elfutni, mert tudtam, hogy elkapna. Egész testemben remegtem, felcsillant emlékeimben az otthon melege, ahol nem szerettem lenni, de biztonságban voltam. Felnéztem az égre, ahol a hatalmasra nőtt hold lepte el a teret, ezek után hirtelen valaki mögém settenkedett, és azzal a lendülettel átkarolt engem, berángatva a jármű hátuljába. A sötétben nem láttam semmit, csak éreztem, hogy felugrott még a nagy darab ember is a kocsira, majd elindult a motor, és már azt sem tudtam, merre visznek, mert valamit arcom elé tettek, amitől elálmosodva lehunytam szemeimet.
*Luna pov*
Messze, az estébe nyúlóan még mindig csak sétáltunk, én egyre többször álltam meg fájlalva lábaimat. Apám biztatott, mondogatta, hogy mindjárt ott vagyunk, és körülbelül további tíz perc múlva ott is volt előttünk a hotel. Zöld neon felirat jelezte, merre volt a bejárat, belépve pedig egy szép mosolyú, szökés barna középhosszú hajú, vékony testalkatú, húszas éveiben járó nő köszöntött minket. Beállt a recepciópult mögé, és innentől rá is bíztam apámra, addig én az előtérben néztem szét, de még mellette maradtam. Egyszerű, de mégis modern bútorok foglaltak helyet a fal mellett. A tér közepén, a középpontban négy homokszínű kanapé volt, amik egy üveg dohányzóasztalt fogtak körbe, minden más is ilyesmi színekben pompázott, a használati illetve dísztárgyak egyaránt. A kivétel a színekben az üvegasztal közepére helyezett fehér margarétacsokor volt egy üveg vázában. A kanapéegyüttes felett egy nem túl csicsás, átlátszó kristálycsillár volt felakasztva az öt méterrel felettem leledző plafonra. A recepciópult felé pillantottam újra, az is követte a többi bútor koncepcióját, barna, tölgyfából készített lécekből állították össze, mögötte pedig a mosolygó hölgyike foglalt helyet, ruhája a margarétához hasonlóan elütött a többitől, fehér kosztümruha, kosztümkabáttal egyesítve barna szegélyekkel, kitűzője bal melle felett pedig fehér alapon fekete szegéllyel övezett volt, és neve is fekete hangul betűkkel volt belenyomva a fémdarabba.
- Park YuRi. - mutatkozott be újra apumnak mosolyogva, majd elvette a pultról a két kis, egy karikára fűzött kulcsot, majd elindult saját csomagjával a lépcső felé. Az emeletek tapétái szintén tükrözték az előcsarnokét, fehér alapon barna mintás, ahogyan a dísztárgyak is a hangulatát vitték tovább az előtérnek.
A másodikon megállt, a zárban elfordítva a zárt, benyitott az egyik szobába, aminek ajtajára két kis fém kettes volt felszögelve, a sötét barna, szép faragott mintákkal tarkított ajtón belépve még szebb és esztétikusabb tér fogadott.
A bútorok színtémája megváltozott, a fehér maradt, de a barnát felváltotta a kék minden árnyalata.
Nem volt túl nagy a hotelszoba, de túl kicsinek sem mondanám. A nappali részen egy fehér bőrkanapé terelte el a figyelmem a többi dologról, rajta fehér és királykék párnák foglaltak helyet, előtte egy fehér puha, szőrös szőnyeg terült el, rajta egy az előtérben lévőhöz hasonló üvegasztal, a kanapéval szemben egy kisebb típusú plazmatévé, ha felnéztél egy szép, nem túl szembe tűnő, fehér, modern csillár lógott. A tapétában is felcserélte a barnát a kék, de ugyanolyan kacskaringós formák voltak benne.
- Két hálószobásat akartam, ott a tied. - szólalt meg apum mögülem.
El is indultam az ajtó irányába, ahogy befejezte mondatát. Megálltam a hófehér felület előtt, és lenyomtam a kilincset.
- Nem tudom, Luna, fel tudod magad találni - mosolygott. - Viszont én kimerült vagyok.
Tervet eszeltem ki már fejemben, ezért miután apám leült székembe, én meg az övébe, le is hunyta szemét, és már csak nagyokat szuszogott.
Megfogtam magam, felálltam, megtorpantam egy középkorú, kicsit kerekded, telt, középhosszú barna hajú nő mellett, lapozgatott valami magazint ölében, majd udvariasan megkértem suttogva, nem zavarva a többi utast kérésemmel, hogy cseréljünk helyet, közben a saját helyemre mutatva. Mosolyogva fel is állt, apum mellett helyet foglalt, majd én is leültem a fiú mellé, akivel ütköztem. Kis idő eltelt, míg észrevette a helycserét az illető, de a combomra pillantva feltűnt neki, így arcomra nézett.
- Mit akarsz itt? - vette ki egyik oldalát fülesének.
- Bocsánatot akartam kérni, mert-
- Nem kell itt sajnálnod azért, mert te nem figyelsz oda - szakított félbe, lenéző pillantással emelte ki a 'te' szót. - Vagy valami mást is akarsz tőlem? - ajkaimba haraptam, majd sötét szemeibe néztem. - Mit akarsz tőlem, mert vagy még tíz óráig itt kell lennem? - sóhajtott, aztán folytatta. - Minimum négy évvel biztos idősebb vagyok nálad, nem is ismerjük egymást, vagy te is az idősebb pasikra buksz? - válaszomat várva felhúzta szemöldökét, hallgatásom után szemforgatással visszafordult előre, és tovább nyomkodta telefonját, majd vissza is helyezte fülébe a szerkezetet.
Rosszalló tekintettel én is előre fordultam, majd kutakodni kezdtem zsebeimben a fehér fülhallgatóm után. Minden mélyedést átnéztem ruháimon, de nem találtam, pedig ekkor úgy emlékeztem, hogy pulcsimba tettem. Az előttem lévő ülést kezdtem el bámulni, közben gondolkoztam, hol hagyhattam.
Összerogytam magamban, hátradőltem ülésemben, majd csak azt vettem észre, hogy a balomon ülő személy beletette kagylómba bal fülesét. Meglepődtem tettén, de egy biccentéssel elmosolyodva megköszöntem. Ekkor váltott pont zenéje, egy ismerős dallam ütötte meg fülemet. MC Mong száma indult el. Mosolyra húztam a számat, úgy hunytam le szememet. Meleg érzés töltött el. Az otthoniakra kezdtem gondolni.
Megszerettem valakit, barát zónába is zárt. Próbálom elfelejteni, de úgy még nehezebb, hogy minden zene rá emlékeztet. Nem akarok visszamenni, nem akarom már vissza az életemet. Nővéremmel utoljára három napja beszéltem, akkor is összevesztem vele, mert én utazhatok, ő meg sehova nincs elengedve. Anyámtól sem köszöntem el, apummal ma is addig beszéltem, míg ettünk itt a repülőn. Osztálytársaimmal nem is szándékszom beszélni az utamról.
Itt van most ez a fiú, akit nem is ismerek még, a nevét sem tudom, de már többre tartom, mint egyeseket. Igaz, az elején még lenéztem, hogy bunkó, lehet most is csak azért tette, amit tett, hogy ne vergődjek itt mellette. Át kell gondolnom még pár dolgot.
Már csak egy óra és odaérünk Dél-Korea fővárosába. Izgatottságom már a plafont verte, mert alig bírtam ki, hogy nyugton maradjak. Az út alatt végig megosztoztam a mellettem ülővel a fülhallgatón. Voltak dalok, amiket nem nagyon kedveltem meg, de így legalább kiderült milyen ízlése van. Nem beszélgettem vele, mert nem akadt közös témánk. Viszont realizáltam, hogy nem sokára földet érünk így vissza kellett ülnöm apum mellé, aki talán észre sem vette, hogy nem a helyemen voltam. Kivettem fülemből az eszközt, majd felpattantam, még visszapillantottam a fiúra, de épphogy a szeme sarkából egy pillanatra rám nézett, aztán visszatért a saját világába, újra rámosolyogva a helyemen ülő nőre cseréltem helyet vele. Apum nem volt mellettem, később a mosdó felől tért vissza, kezdtem aggódni, hogy kérdőre von, hogy miért nem mellette ültem, de mosolyogva kéredzkedett belülre.
- Izgulsz, ugye? - kérdezte nagyot szusszantva.
- Csak azért, hogy ugyanolyan érzés-e ott lenni, mint nézni a képernyőn keresztül. Mert nem akarok csalódni. Bár ez volt az álmom már egy ideje, szóval.. - vigyorodtam el. - Mennyit aludtál?
- Miután helyet cseréltünk körülbelül két órát még, de azt jól, szóval most energiám.
- Akkor jó - kicsit frusztráltan éreztem magam, hogy miket gondolhatott.
Mikor landolt a gép egy kellemes melegség öntött el. Kinéztem még utoljára a gép ablakán, mielőtt még leszálltam volna róla. Itthon vagyok.
Kiáramlott a sok ember a repülőből, majd a nagy repülőtéren körül néztem. Még több ember uralta a teret, mint szülővárosomban, de minden olyan volt, mintha egy drámába csöppentem volna hirtelen.
Hatalmas belmagassággal rendelkezett a repülőtér, a modernizált berendezések töltötték meg a teret, a több réteg vasszerkezettel összetartó üveg védte meg a decemberi hideg ellen a széken ücsörgő utazni készülődőket, amik a falat helyettesítették. Ámultam a helyen, tényleg mintha teljesen más világba csöppentem volna. Kint már sötétedett, ezért felvettem kabátom, szememmel apumat kerestem, aki az egyik büfénél próbálta magát megértetni. Mielőtt a csomagjainkkal odamehettem volna hozzá egy kéz állította meg vállam, és ezzel a testem tovább haladását. A bajos srácot találtam magam mögött állni, nem szólt semmit, csak megfogta a kezem, és beletette a tenyerembe a fehér fülhallgatót, amit elveszettnek véltem, és egy kis cetlit, majd tovább is sétált, ki a repülőtérről. Mindkettőt zsebembe mélyesztettem, a bőröndöket megfogva csoszogtam apum mellé, aki egy kis rágcsálnivalót akart venni, értette szülőmet, de a fiatal, hosszú fekete hajú, karcsú büfés nem akarta elfogadni a dollárt. Ezért csak arrébb húztam apumat, hogy hagyjuk inkább az egészet.
Kikerülve az embereket, magunk után húzva csomagjainkat léptünk ki a szabad levegőre. Megcsapta arcomat a hűvös esti szellő, ami átszánkázott hosszú, barna tincseimen is, amitől egy pillanatra lecsuktam szemeimet, aztán egy taxi felé vettük az irányt, de mielőtt megint a dollárproblémába ütköztünk volna, megkérdeztem, hogy elfogadja-e. Nemet adó válasza elszomorított, ezért sétálva vettük célba a hotelt, ahol reményeink szerint álomra hajthatjuk majd a fejünket.
*Lilly pov*
A téli szünetből elrepült már három nap, én meg csak a szokásos dolgokat csináltam eddig. Emilyvel találkoztam egy mozizás erejéig a város legforgalmasabb mozijában, egy elég jó filmre ültünk be tegnap.
Ma reggel viszont fiúm jött az ötlettel, hogy töltsük együtt a napot. Sétáltunk keresztbe-kasul a városon minden kis dolgot megnézve az egyes kirakatokban, ami mellett elhaladtunk, néhány boltba be is tértünk, vett is nekem a drágám pár cuccot, ami megtetszett. Viszont egy olyan utcában kötöttünk ki, ahova soha nem akartam többé menni. Fájt. Itt csak fájdalmat éreztem, semmi mást. El akarok innen tűnni. Hátrahőköltem, Brian ekkor megijedt a tettemtől. Aggódva pillantott rám. A hidegrázásomat már nem csak a mínuszok okozták ezek után. Visszafordultam, és olyan gyorsan akartam eltávolodni attól a helytől, amilyen gyorsan csak lehetett. Párom a csuklómat megragadva állított meg, majd a szemembe nézett.
- Mi a baj? Láttam, hogy valami megijesztett ott - aggodalmas hangjától beindultak könnycsatornáim, majd arcomon folytak már a könnyeim.
- Csak emlékek - mosolyodtam el fájdalmasan, hogy ne higgye, hogy a gondolata is fájt annak a bizonyos emléknek.
*Sarah pov*
Mióta eltűntem otthonról egyszer hívtak fel. Három nap alatt egyszer, ennyire hiányoztam nekik.
Egyetlen egy gondolatom sem volt, hogy esetleg haza kellett volna mennem, mert otthon nem hiányoltak. Megtakarított pénzemből tudtam, mit enni, ahova beültem feltudtam tölteni telefonomat, hogy azért időérzékem ne vesszen el. Ugyan elég sok beteg ember belém kötött már, de a honvágyamnak nyomát sem láttam.
Viszont nyolc környékén járhatott, mikor este sétáltam egy kivilágított sétányon, mert sehol nem tudtam megmelegedni, hogy ne kelljen érte fizetnem. Félelmetes volt egyedül járkálni későn, a sötét, elhagyatott utcán, de mikor mellém kanyarodott egy kocsi még jobban pumpált szívem mellkasomban.
Kiszállt belőle egy magas, középkorú férfi, erős, termetes, kétajtós szekrény kinézettel magasodott el felettem, eltakarva az utcai lámpa fényét. Jól megnézett, tetőtől talpig végig nézett, alig mertem elfutni, mert tudtam, hogy elkapna. Egész testemben remegtem, felcsillant emlékeimben az otthon melege, ahol nem szerettem lenni, de biztonságban voltam. Felnéztem az égre, ahol a hatalmasra nőtt hold lepte el a teret, ezek után hirtelen valaki mögém settenkedett, és azzal a lendülettel átkarolt engem, berángatva a jármű hátuljába. A sötétben nem láttam semmit, csak éreztem, hogy felugrott még a nagy darab ember is a kocsira, majd elindult a motor, és már azt sem tudtam, merre visznek, mert valamit arcom elé tettek, amitől elálmosodva lehunytam szemeimet.
*Luna pov*
Messze, az estébe nyúlóan még mindig csak sétáltunk, én egyre többször álltam meg fájlalva lábaimat. Apám biztatott, mondogatta, hogy mindjárt ott vagyunk, és körülbelül további tíz perc múlva ott is volt előttünk a hotel. Zöld neon felirat jelezte, merre volt a bejárat, belépve pedig egy szép mosolyú, szökés barna középhosszú hajú, vékony testalkatú, húszas éveiben járó nő köszöntött minket. Beállt a recepciópult mögé, és innentől rá is bíztam apámra, addig én az előtérben néztem szét, de még mellette maradtam. Egyszerű, de mégis modern bútorok foglaltak helyet a fal mellett. A tér közepén, a középpontban négy homokszínű kanapé volt, amik egy üveg dohányzóasztalt fogtak körbe, minden más is ilyesmi színekben pompázott, a használati illetve dísztárgyak egyaránt. A kivétel a színekben az üvegasztal közepére helyezett fehér margarétacsokor volt egy üveg vázában. A kanapéegyüttes felett egy nem túl csicsás, átlátszó kristálycsillár volt felakasztva az öt méterrel felettem leledző plafonra. A recepciópult felé pillantottam újra, az is követte a többi bútor koncepcióját, barna, tölgyfából készített lécekből állították össze, mögötte pedig a mosolygó hölgyike foglalt helyet, ruhája a margarétához hasonlóan elütött a többitől, fehér kosztümruha, kosztümkabáttal egyesítve barna szegélyekkel, kitűzője bal melle felett pedig fehér alapon fekete szegéllyel övezett volt, és neve is fekete hangul betűkkel volt belenyomva a fémdarabba.
- Park YuRi. - mutatkozott be újra apumnak mosolyogva, majd elvette a pultról a két kis, egy karikára fűzött kulcsot, majd elindult saját csomagjával a lépcső felé. Az emeletek tapétái szintén tükrözték az előcsarnokét, fehér alapon barna mintás, ahogyan a dísztárgyak is a hangulatát vitték tovább az előtérnek.
A másodikon megállt, a zárban elfordítva a zárt, benyitott az egyik szobába, aminek ajtajára két kis fém kettes volt felszögelve, a sötét barna, szép faragott mintákkal tarkított ajtón belépve még szebb és esztétikusabb tér fogadott.
A bútorok színtémája megváltozott, a fehér maradt, de a barnát felváltotta a kék minden árnyalata.
Nem volt túl nagy a hotelszoba, de túl kicsinek sem mondanám. A nappali részen egy fehér bőrkanapé terelte el a figyelmem a többi dologról, rajta fehér és királykék párnák foglaltak helyet, előtte egy fehér puha, szőrös szőnyeg terült el, rajta egy az előtérben lévőhöz hasonló üvegasztal, a kanapéval szemben egy kisebb típusú plazmatévé, ha felnéztél egy szép, nem túl szembe tűnő, fehér, modern csillár lógott. A tapétában is felcserélte a barnát a kék, de ugyanolyan kacskaringós formák voltak benne.
- Két hálószobásat akartam, ott a tied. - szólalt meg apum mögülem.
El is indultam az ajtó irányába, ahogy befejezte mondatát. Megálltam a hófehér felület előtt, és lenyomtam a kilincset.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése