11.rész - The darkness (+18)

*Katy pov*

Minden nap át kell haladnom ezen a hídon, hogy eljussak a suliig, de még így is, hogy nincs iskola átcsoszogok rajta reggelente.

Könyököltem a régi, vasépítésű hídkorláton, néztem a lassan haladó folyót magam alatt. Merengtem a semmibe. A hideg levegő csípte már az orrom, de én csak szipogtam tovább egymagam. Hűvös könnyeim folytak már az arcomon.

Nem menekültem el otthonról, eljöttem sétálni a veszekedésekből kiszakadva.

A fülemhez emeltem zsebemből kivéve telefonomat, tárcsáztam édesanyámat.

 - Nem hibáztatlak - kezdtem el, mikor felvette a hívott fél. - Nem a te hibád, hogy nem akartatok engem, és hogy még azóta sem - másztam át közben a alacsony korláton, anyám semmit sem szólt. - Tudod, hányszor sírtam már itt - fogtam egy kezemmel a korlátot, gyalogos híján senkinek még fel sem tűnt, néztem a fagyos vizet. - Én attól még szeretlek titeket apával együtt - remegett meg lábam. - Sziasztok - ledobtam telefonomat a mélybe, láttam ahogyan csobban, majd utána ugrottam habozás nélkül. Mintha a víz közeledett volna hozzám, de én zuhantam csupán.

Egyből elmerültem a jéghideg folyadékban, kabátom hozzám tapadt.

Nehezebben vettem a levegőt, az agyam és a testem próbált kimenekülni, a felszínre úszni, de a szívem és az akaraterőm lent tartott. Éreztem, hogy fogy az oxigén a tüdőmből, a végtagjaim meg szinte már lefagytak. A szívverésem is lejjebb csillapodott, kezdte feladni ő is.

A szüleim észre sem veszik, ha elmegyek otthonról, de remélem ezúttal sem fogok nekik hiányozni. Csak kívánom, hogy ne találjanak meg.

Elhomályosult előttem minden, minden fény eltűnt, még mélyebbre zuhantam, egyre több volt felettem a víztömeg, ami rám nehezedett. A hullámzó kékség feletti kicsiny, téli napfény is elhalványult. Lehunytam szemeimet, nem is kapálóztam a friss levegőért. A víz martalékává lettem.

*Sarah pov*

Mikor rám mordult és szúró tekintetet vetett rám, megijedtem. Ijedt arcomtól csak lelkesebben kezdte cirógatni állam vonalát ujjaival, aztán lassan újra térdemre tette kezét. Kirázott a hideg, mikor derekam felé csúsztatta tenyereit, majd elkezdte levenni nadrágomat. Eltoltam volna magamtól, de a kötél csuklóm körül, hátam mögött nem engedte ezt. Próbáltam minél jobban megnehezíteni a dolgát, hogy ne bírjon levetkőztetni, de ő durván szinte leszaggatta rólam a ruhadarabokat.

A hűvös levegő futkosott a hátamon, mikor már csak egy szál fehérneműben üldögéltem ott előtte. Lábammal hirtelen ellöktem őt mellkasánál fogva, elvesztve egyensúlyát huppant a földre, meglepetten nézett rám. Felém kinyújtott lábaival ült, egyre csak gyűlt a méreg a szemében.

Egyik pillanatról a másikra fölém kerekedett, a matracba nyomott súlyával, derekamra helyezte magát.

 - Tudod, ha elmebetegnek tartasz, akkor tudhatnád, hogy nem jó, ha felidegesítesz - oldalamat kezdte cirógatni, majd egyik kezét tarkómra futtatta, magához húzta fejemet és ő is közeledett arcával felém. - Szeretek én romantikus is lenni - hajolt még közelebb, szinte már rám feküdve testével. - Csak te rontod el ezt - ajkaimra tapadt, hevesen csókolni kezdett, sajnos az agyamban felszabaduló endorfin nevezetű anyag nem hagyott ellenkezni életem első csókjánál. El akart távolodni, de én, vagyis inkább az agyam még ragaszkodott hozzá, beleharapott ajkamba, felszisszenve visszasüllyedtem a matracba lesütve szemeimet. - Kis ragaszkodó - nevette el magát. - Ez lesz a jutalmad - suttogta, ezután elkezdte levenni saját ruháit is, nem tétovázva dobta félre őket. Egy fekete bokszerben ült derekamon. Már a hátam alatt lévő, megkötözött kezeim zsibbadtak a kettőnk súlyától. Alig éreztem már ujjaimat, a kötél egyre csak dörzsölte csuklóimat. - Látom, fáj a kezed, de sajnos nem vehetem le, de mást igen - vigyorodott el.

Megszabadított bugyimtól is, és szétnyitotta lábaimat, bármi jelzés nélkül hatolt belém. Nem élveztem a durvaságát, - miért is tettem volna? - amivel bennem mozgott, egyszerre több helyen is lüktettem a fájdalomtól. Bármi finomkodás nélkül vitte magát a csúcsra, azzal nem is törődve, hogy a saját könnyeimbe fulladok bele. Semmi kényeztetést nem kaptam irányából, max az az egy csók számítható annak.

Aztán, kicsivel később, éreztem valami fura folyadékot, ami belőlem jött ki, mind ezek után fogta magát a fogva tartóm kihúzódott belőlem, felöltözve elhagyta a helyiséget.

Felültem erőtlenül, majd amint megláttam a matracot elszínező vért, látványától elborzadtam.

Ez a beteg állattal volt az első csókom, és az első aktusom is. Viszont még ez a megalázó helyzet sem késztet arra, hogy honvágyam legyen. Igaz, inkább lennék otthon, a melegben, de az én otthonom nem az, aminek hívom. A fájdalmak, a hosszasan, keservesen átsírt éjszakák nem engedik, hogy annak hívjam.

A fagyos érzéshez, a lüktető nyilalláshoz a csuklómnál, most társult a hasogatás odalent, egy szál melltartóban feküdtem, magamra húztam, nem belebújva, nagy nehezen a pólóm, de majd halálra fagytam. A matracon lévő vérem sem volt éppen kellemes érzés magam alatt.

Aztán a beteg állat, kinek a csókja valami hihetetlenül nem illett a belső személyiségéhez, aki kívülről egy rendes, fitt, kedves, becsületes ember, betoppant az ajtón. Cipője kopogott a beton padlón, lassan, megfontoltan tette meg lépéseit, automatikusan becsuktam a szemem, és átfordultam oldalamra, hogy rá se kelljen néznem. Egy plédet terített rám, majd a fülemhez hajolt, jobban leszorítottam szemhéjaimat, a pulzusom az adrenalin miatt az egekbe lehetett valahol.

 - A játékszerem nem fázhat meg - suttogta halkan, hangja vészjóslóan csengett. - Barátkozz ezzel - lerakott fejem mellé egy bilincset, összezörrent, mikor elengedte azt. Megmozgattam kézfejeimet hátam mögött. Nem akar elengedni.

*Talia pov*

Volt osztálytársaimmal végre alkalom adódott egy találkozóra, szüleim is rábólintottak a dologra, szóval délután egykor a megbeszélt helyen találkoztunk. Mivel Elenával is akartam találkozni még a szünetben, ezért elvittem magammal. Tudtam, hogy alig mozdul ki, így hát most megismeri a barátaimat. Mindenki vidáman fogadta a másikat, én meg nagyon örültem, hogy végre nem kell otthon lennem, és hallgatnom a szüleimet.

Eric, a szöszke becenévre hallgató személy tanácsára beültünk egy jó színvonalú, nem túl puccos vendéglőbe, és meg is hívott mindenkit egy-egy kisebb ételre. Tologattam az ételt a tányéromba, mert a beszéd tárgyához hozzá sem tudtam szólni. Szinte az összes volt osztálytársam az alkoholról, a bulikról kezdett beszélni, a téma feljövetelének oka még kutatni való. Kínosan néztem Elenára, majd vissza rájuk. Megváltoztak, nem a jó irányba. Az ebben a témában való beszélgetés pedig addig fajult, hogy a vendéglőt elhagyva Peter házában kötöttünk ki. Ők már nagyban itták, amit találtak a szekrénybe, amit éppen a szülei rejtettek el kiskorúságára hivatkozva, illetve amit a ház tulajdonosának nővére vett nekünk jószívűségből. Nem volt jó ötlet a találka, főleg az se, hogy elrángattam magammal Elenát. Több, mint tízen voltunk összegyűlve a nappalijukban, a dohányzó asztalon pedig sorakoztak az egyes italok, feles, illetve műanyagpoharak mellettük.

Egy kortyot sem ittam, de a barátaim már dülöngéltek ülő helyzetben is szétnevetve fejüket közben. Tizenöt éves létükre, mint a szivacs úgy itták a nagy mennyiségű szeszt.

A tömény alkoholszag terjengett a szobában, és talán a házban is. Nem csak a levegőben, hanem az emberek szájában is az szaglott. Egymás után jöttek barátaimnál a hangos koccintások, amik már az agyamra mentek lassan. Elena inkább el is köszönt tőlem, hogy megy haza, de talán a legjózanabbnak kinéző egyén az ivós társaságból vállalkozott a hazakísérésére.

10.rész - That blood (+16)

*Lilly pov*

Fiúm már nagyon rágta a fülemet, hogy mondjam el mi történt ott annál az utcánál. Ezért hát leültem vele, hogy elmondom.

 - Nem akartam odamenni soha többet, mert semmi jó nem történt ott - vettem egy mély lélegzetet. - Anyukám hisz abban, hogy néha a dolgok lehetnek elátkozottak. Az az utca ilyen nekem. Mielőtt veled összejöttem volna, ott szakítottam a legdurvábban a voltbarátommal. Ordítozott velem, meg is ütött, azóta nem láttam, csak az újságban még utoljára, hogy börtönbe került. Előtte meg, ott halt meg a nagybátyám, pont azután, hogy kiszálltam a kocsijából telibe karambolozott az egyik mellékutcából kijövő autóval, és én ezt mind láttam. Láttam, ahogy mind a kettőjük meghalt, és semmit sem tudtam tenni, mert teljesen lefagytam. Nagyon szerettem őt, és azóta nem is mentem abba az utcába, mert tudom, hogy megint valami rossz lesz, ha végigmegyek ott újra. Ezeket az emlékeket pedig nem  is tudom elfelejteni. Beleégtek az elmémbe.

 - Menjünk végig o-

 - Nem! - szakítottam félbe.

 - Semmi baj nem lesz, ott leszek veled. Jobb lesz utána, és bebizonyítom neked, hogy nincs semmi elátkozott dolog, és semmi hasonló, amitől félni kéne.

Elindult, nem tudtam megállítani, felvette kabátját, követtem tettét, majd kiléptünk a decemberi hidegbe.

 - Légyszíves állj meg! - ordítottam utána.

 - Csak gyere! - egyre gyorsabban szedte a lábát a bizonyos utca felé. 

Odaért az utca elejéhez, megvárt, amíg mellélépek, majd kézen fogva sétált velem tovább az utcában. Megtorpantam, nem mertem tovább lépni a mellékutca vonalába. 

 - Na, ne félj, kérlek - hirtelen a semmiből előkerült egy kocsi, amint elengedte a kezemet elsodorta a jármű, aminek szem és fül tanúja is voltam. Nagyot nyeltem, majd szám elé kaptam kezemet ijedtségemben, és ismét lefagytam. Sírni kezdtem, mikor megláttam a vért, aztán mikor megláttam az elütött barátomat. Az adrenalin adott annyi erőt lábaimnak, hogy odaszaladtam hozzá.

 - Lilly.. - mosolygott rám kínok között, letérdeltem hozzá.

 - Brian, ez is az én hibám, de mondtam, hogy nem kéne ide jönni.

 - Lilly, nem a te hibád - szólalt meg erőtlen hangon. - Ne higgy az elátkozott dolgokban, mert szerintem azok hülyeségek - le sem mertem nézni újból véres lábaira, igazából csak arcát nem színezte el pirosra. - Menj, nézd meg a sofőrt.

 - Dehogy hagylak itt - vettem elő telefonomat, majd hívtam a mentőket. Mikor bontották a hívást, és már úton voltak, lenéztem kezemre, barátom vére azt is elszínezte. Még jobban elkezdtem sírni, mikor Brian megfogta kezemet, lehúzta maga mellé a földre. - Annyira sajnálom - mosolyra húzta száját, majd lehunyta szemeit. - Ne, nehogy itt hagyj.. - nyúltam feje alá, de már késő volt. Keze eleresztette enyémet, ereiben a lüktetés megszűnt. A távolból hallottam a mentőszirénát, de az csak fokozta a könnyeim folyását. Azt vettem észre, hogy elhúztak tőle, aztán körülvéve a kocsit kimentették a sofőrt, aki sok sebbel, de túlélte. Elkezdtem keservesen sírva a pasas felé futni, aki megölte a barátomat, de a mentőkkel érkezett rendőrök megállítottak, rángattak távolabb.

 - Remélem, hogy jó érzés így neked! - ordítottam felé, ahogy betették a mentő hátuljába egy hordágyon. - Eresszenek el! - veszekedtem a rendőrökkel ezúttal. Arrébb vittek, nem engedtek közelebb, messziről néztem, ahogyan megérkezett még pár ember, akik betették egy zsákba a barátomat, akit már sajnos nem menthettek meg.

Ilyenkor már megértem, hogy miért magyarázta annyira az angol tanárom a 'megy' ige két harmadik alakja közötti különbséget, rájöttem a been és a gone tényleg nem ugyanaz, mert Brian már nem jön vissza, he's gone.

A kezemet néztem akkor is, mikor a rendőrök kérdeztek engem az esetről. A száradó vért rajta, a barátom éppen a kezemen száradó vérét.

*Sarah pov*

Semmit sem aludtam, a matrac kényelmetlen volt, az összekötözött kezem miatt főleg, a helyiség hideg is volt, viszont a kimerültséget éreztem magamon.

Belépett az ajtón a pasas, mikor már hajnalodott kint, megfogta azt a széket, amin tegnap ült, majd előttem helyet foglalt rajta.

 - Jó reggelt - mosolygott rám, de én dühös tekintettel néztem rá hajam mögül, majd kihúztam elgémberedett hátamat. - Nem is néztelek meg jobban tegnap - hajolt közelebb megsimogatva arcom.

 - Nem is nézted meg, hogyan nézek ki, de azért el kellett rabolnod. Neked így szokásod random lányokat elrabolni az utcáról? - húztam el magamat tőle, felháborodva dobálóztam mondatokkal, amik ekkor eszembe jutottak.

 - Ha későn vagy az utcán, arra feltételezek, hogy nincs aki keressen, hogy nincs hova hazamenned.

 - Nem ezt kérdeztem - figuráztam ki a tegnapi megszólalását és hangnemét sértődötten. - Levontam a következtetéseket rólad. Olyan pszichopata vagy, aki gyengédnek látszik, de ha nem az van, amit akar, akkor fájdalmat okoz másoknak.

 - Kis szívem. Félreértettél. A simogatás azért volt, nehogy azt hidd, hogy fájni fog bármilyen módon is. Megnyugtatásul, de hát így is, úgy is fájni fog. Főleg, mivel még szűz vagy - a tekintetében megjelent az a beteg jellem, ami minden pszichopatában megvan. - Higgy nekem tudom, milyenek a szüzek. Azokat szeretem a legjobban.

 - Te beteg vagy.

 - Figyelj, huszonöt évesen neked is eleged lenne a párkapcsolatokból, hogyha olyanok lettek volna, mint nekem. Mind hisztis, kétszínű csaj lett, miután lefeküdtünk. Elegem lett, ja, és utána meg én lettem a rossz, mert dobtam őket. És igen én meg szeretem, ha valakinek én vagyok az első, és talán utána az utolsó is - vigyorodott el, majd leszállt a székről, leült elém sarkaira, aztán térdeimre helyezte kezeit. - Nem fog fájni. Annyira - összébb húztam magamat, hogy ne tudjon velem semmit sem csinálni, de megfogta államat. - Így csak neked lesz rosszabb - mordult rám.

*Luna pov*

Ültem a konyhakövön, egyedül, síri csend uralkodott körülöttem, csak a fiúk nevetését és a tévé zaját hallottam be a nappaliból. Aztán nyílt az ajtó, és a szőkeség lépett be, mosolyra húzta száját.

 - Tudtam, hogy nem a mosdóba vagy ennyi ideig - ereszkedett le mellém. - Én nem akartalak ennyire zavarba hozni, hogy a fiúk között egyedüli lányként vagy, de ők akarták, hogy elgyere.

 - Semmi bajom ezzel, nyugi, csak nem ismerlek még titeket, kicsit fura így.

 - Azt mondtad, még, szóval meg akarod ismerni ezt a vegyes csapatot. Meddig szándékszol maradni itt? - fordította felém fejét. - Figyelj, gyere, beszélgess velük egy kicsit - segített fel a földről.

 - Egy kérdés még. Te féltékeny vagy JiMinre? - megvonva a vállát kiment a konyhából, és a nappaliba ment, ahova követtem. A helyiségbe visszatérve viszont egy helycserét észleltem, HoSeok és YoonGi cseréjét. Kínosan helyet foglaltam a vöröske és a szőkeség között. Vígan elbeszélgettek egymással, majd engem is kérdezgetni kezdtek.

 - Luna, honnan jöttél? - nézett kedvesen rám SeokJin.

 - New Yorkból - mosolyogtam rá.

 - Egy amcsi lány - szólalt meg TaeHyung.

 - És ti mind itt laktok? - csúszott ki a számon a kérdés.

 - Nem, mi Szöulban, csak meglátogattuk YoonGi nagypapát - nevette el magát JiMin, aztán ránéztem az említettre, és hidegen hagyta a dolog.

Tovább beszélgettünk, kérdezősködtek rólam, mindegyikőjük kivéve JungKookot, ami furának tűnt, de aztán telefonomra néztem, és az idő egyből sietésre késztetett. Az este hét, az eléggé késő már, így kifutottam az előszobába, felkaptam kabátomat, majd miközben vettem cipőmet YoonGi lépett mellém.

 - Hazavigyelek?

 - Nem kell, nem kell. Hazasétálok én - utasítottam vissza.

 - Menjetek már! - ordították a nappaliból kórusban a fiúk.

Kiléptünk a házból, megcsapott a hideg levegő, ami orromat el is kezdte csípni. Beszálltunk a sötét színű, a garázs előtt parkoló autóba, majd bekötve magamat, kínos csendben vártam, hogy beindítsa a motort.

 - Hol laksz? - szusszant egyet.

 - Valami Grand-

Nem is kellett többet mondanom, elindultunk, majd simán szótlanul szelte az utakat. Rám sem nézett egyszer se, én viszont annál többször. Leparkolt a hotel előtt, majd egy 'köszönöm'-öt köhintve kiszálltam. Néztem, ahogy elhajt mellőlem a jármű, majd amikor felnéztem a neon feliratra egy grimasz ült ki arcomra.

Beléptem az épületbe, sokkal melegebb volt már az előtérben. YuRi vigyorgós arca köszöntött, odaléptem a pultjához, majd feltettem neki egy kérdést.

 - Nem unja néha, hogy mindig mosolyognia kell minden vendégre, akármilyen bunkó is? - meglepetten nézett rám kérdésem hallatán, de bólintott. - Majd még beszéljünk, YuRi.

Elindultam felfelé, a hotelszobában még mindig sötét volt, mikor elfordítva a zárban a kulcsot benyitottam, szóval apum még mindig távol volt. Egyenesen a szobám felé vettem az irányt, ahol ledőltem az ágyamra. Annyi minden kavargott a fejemben, és ezek csak sorakoztak egymás után, nem hagyva helyet az ésszerű gondolataimnak.

Az arcok ugráltak előttem fel és le. Majd beragadt a kép, mint amikor lefagy a videó, és egy arc maradt a szemem előtt csak.

9.rész - A II. döntés (+16)

*Luna pov*

Lenyomtam a hideg fémkilincset, felkapcsoltam a villanyt. Becsuktam magam mögött az ajtót, hogy körül tudjak nézni. A fehér keretes nagy ablak pont szembe volt velem ekkor, egy fehér, vékony, a padlóig érő, selyemhatású függöny takarta el azt. Alatta a szintén fehér radiátoron kívűl semmi más nem volt. Körülnézve felfedeztem, a tapéta itt sem változott többen, mint színében, a kéket felváltotta a menta zöld. Ugyanolyan csillár, mint kint ékeskedett a plafon közepén elhelyezve. Egyből a tekintetemet a fehér franciaágy magához vonzotta, amit a falhoz toltak a fejtámlájánál. Fehér takaró pihent rajta két párnával egyetemben, a lepedő is hófehér színt kapott, ami visszaverte a fényt, viszont ez egy idő után zavaróvá vált a szem számára. Az ágy kerete hideg szürkén hagyott fémből volt meghajlítva, a támla is három vízszintesen végig futó fémcsőből állt, de így modernebb hatást keltett. Az ágy mellett mindkét oldalt egy-egy fehérre festett fából készült éjjeliszekrény foglalt helyet. Ledobtam finoman az ágyra kabátomat, majd leültem mellé. A sarokban az ablak oldalán volt egy fehér két személyes kanapé, egy menta színű párnával rajta. Az ajtó mellett a másik oldalt úgyszintén egy fehérre festett fából összeácsolt ruhásszekrény tornyosult a plafont elérve. Az ággyal szemben egy négy fokos, széles üveglapos könyvespolc álldogált üresen, és ebben ki is merült a szoba bútorzata.
El sem hiszem, hogy tényleg eljutottam ide. Elmosolyodtam, visszamentem a nappaliba, hogy behúzzam a szobámba a bőröndömet, ott láttam, hogy apu kipihenten birtokba vette a tévét. Ismét magamra csukva a szoba ajtót pakoltam ki a csomagomat. Amikor végeztem ledőltem az ágyamra, a hófehér plafont bámulva. Elmélkedéseim és pakolászásom közben teljesen elfelejtettem, ami úgy égette még mindig kabátom zsebét belülről.
Felültem, és a még mindig az ágyamon pihenő ruhadarabra tekintettem magam mögött. Hasamra feküdtem, benyúltam a fekete zsebbe, majd kihúztam a fülhallgatóm a kis cetlivel együtt. A gubancos szerkezet nem is érdekelt, félre dobtam az ágyra, szét hajtottam a halvány citromsárga papírt, amin az állt, hogy: ,,Ha elvesznél a városban" Alatta meg egy számsor, ami feltehetőleg a telefonszámát rejtette.

Melegség töltött el, sóhajtottam egy hatalmasat, és zavaromban elbújtam a kis cetli mögé elmosolyodva. Felülve magamhoz vettem telefonomat, bepötyögtem a számot, de megálltam, mert a nevét nem tudtam. Ezért csupán "repülős srác" néven mentettem el, mert így biztos beugrik majd, hogy ki az, gondoltam.
A mobilom névjegyzéklistáját kezdtem görgetni fel-le, majd megakadt Gale nevén a tekintetem. Összeszorult a szívem, de inkább kiléptem a listából, és szétgubózva fülhallgatómat zártam el magam a külvilág elől.
Zenéim között a mai naphoz kötődő dal szúrta ki a szememet legelsőként. Rányomtam határozottan a kijelzőre, majd amint megszólalt az alap intro bizsergető érzés támadt füleimnél. Kényszeresen  is elmosolyodtam. Párnáim közé húztam magamat, lehunytam szemeimet, azonnal álmodni kezdtem.
A fürdőszobában az üveglapú szobamérlegen álltam pizsamámban, néztem lefelé, lilulásig szorítottam összekulcsolt ujjaimat. Az megállt, ujjongásban törtem ki a szám láttán. Leszálltam az eszközről, megfordultam vigyorogva, aztán ő is az ajtófélfának támaszkodva visszamosolygott rám. Nyakába ugrottam örömömben, nem szólt semmit, csak várta, hogy mikor szállok le róla. Hátrébb léptem egyet.
 - Nélküled nem ment volna - biccentésével jelezte egyetértését.
Aztán hirtelen apum hangjára keltem.
 - Jó reggelt! Gyere enni, csináltam abból, amit találtam reggelit - mosolygott rám, amint felnyitottam pilláim, majd kidörzsölve álmosságot szememből követtem a konyhába.
Tegnap nem tudtam eléggé jól megnézni a lakást, vagyis a hotelszoba többi részét, ezért körbepillantottam a konyhán.
Ismét a fehér volt a domináns szín. Középen egy pultsziget uralkodott, körülötte pár forgós, fémszínű bárszék volt felállítva. A falhoz tolva pultok sorakoztak, az egyik kétrészes mosogatónak volt átalakítva. Felettük szekrények, amikben a poharak, bögrék, egyebek foglaltak helyet, ezek is mind hófehéren pompáztak a lámpa fényétől. A fényadó itt már egy vajszínű, modern, egyszerű csillárként díszelgett a pultsziget felett. Leültem egy bárszékre, onnan folytattam tovább a fejem forgatását. A pultok között még volt egy szürke, fémajtós, magas hűtőszekrény, aminek felülete visszatükröződőre volt takarítva, ugyanilyen stílusú tűzhely és egyben sütőt is elhelyeztek a konyhában.
 - Ma kimegyek a repülőtérre, mert a munkatársam csak ma érkezik, de nyugi nem nálunk száll meg, viszont valahol ebben a hotelben. Nem fog zavarni - elém tett egy tálnyi rántottát, mosolyogva álltam neki az evésnek. - Elleszel, amíg távol vagyok, és felmérem vele a munkaterületet? - kérdésére hümmögtem egyet egy villányi tojással a számban.
 - Legfeljebb elmegyek, és megnézem a várost itt a közelben.
 - Ha elmész, zárj be és vigyázz magadra, ne tévedj el.
 - Rendben, de te nem eszel?
 - Nem, én már ettem, és már mennem is kell! - nézett órájára, és kapkodásba kezdett. - Legyél jó, kicsim - nyomott puszit fejemre futtában.
 - Úgy lesz - viharzott ki a hotelszobából, így nem is hallhatta már válaszom.
Befejezve ételemet, üldögéltem, és forogtam a széken unalomelűzésképpen. Pár perc múlva viszont határozottan felpattantam, átöltöztem egy másik ruhámba. Egy fehér, mintás póló, szokásos kékes, kiszaggatott farmeremmel, fekete pulcsimmal, és az elnyúzott tornacipőm egészítette ki a képet. Felkaptam kabátomat, a fülhallgatómat zsebembe mélyesztve, és az üvegasztalról felkapva a bejárati ajtó kulcsát indultam neki egy sétának.
Az előtérben még egy mosollyal köszönt el YuRi, viszonozva a gesztust léptem ki a hotelből a friss téli levegőre. El sem hiszem, hogy tényleg itt vagyok, hogy nem New York utcáit szelem éppen.
Császkáltam össze-vissza, telefonommal zenehallgatás közben képeket készítettem szép épületekről, hasonlókról. Éppen fordultam volna be az egyik sarkon, mikor egy csapat fiúba ütköztem, köztük viszont megpillantottam egy ismerős, álmoskás fejet.
 - Oh, bocsánat! - nem zavarom a haverjai társágában.
 - Szia - köszönt mégis az általam ,,ismert" fiú.
 - YoonGi, ki ez a hölgyike? - húzta fel szemöldökét érdeklődően engem vizslatva a társaság egyik talán legizmosabb tagja, kabátját erősen kitöltő karjáról levonva a következtetést.
 - JiMin, ne nyomulj.
 - Én csak sétálgattam, nem is zavarlak titeket - kerültem volna ki őket, de susogni kezdtek a szőkeség mögöttiek.
 - YoonGi, miért nem hívjuk meg őt is? - nézett rám az egyik fekete hajú széles vigyorral.
 - Végül is a te házad - vágta rá mögüle, a szintén édes mosollyal rendelkező, barna hajú, kicsit mélyebb hangszínnel rendelkező tag.
 - Szeretnék a srácok, ha velünk jönnél a házamba - hangsúlyozta ki a 'házamba' szót, közben - beszélgetni, hasonlók. Van kedved? - vetette oda a kérdést kicsit kedvtelenül.
 - Nem ismerlek tite-
 - Nagyon jó lesz, megismerjük egymást - karolt át vállamon JiMin vörös hajába túrva, majd elindult így magával húzva engem is az eredeti menetirányukba.
A többiek lépteit hallottam, hogy ők is elindulnak mögöttünk. Szótlanul sétáltam velük, kicsit félénknek, védtelennek éreztem magamat. Az engem átkaroló kar tulaja néha rám vigyorgott, majd hátrapillantott válla mögött, talán YoonGi reakcióját nézte, majd ezek után zsebre tette kezét. Talán el is pirultam, hogy egy helyesnek helyes fiú átkarolt, de én nem őt néztem ki magamnak.
Megtorpantunk egy két szintes családi ház előtt, majd mind beléptünk a vaskapun, nekem választásom talán nem is volt, aztán YoonGi kinyitotta a barna fa bejárati ajtót is. Az utolsó be is csukta azt. Nagyot nyeltem, mikor rájöttem, ekkor hét, szinte ismeretlen fiú között voltam egy szem lány, de maradtam.

~

A második döntésem is eldőlt.

~

A nappaliba terelődtünk egyből, miután levettük cipőinket, és kabátjainkat.

 - Wow! - adtam hangot a csodálkozásomnak, hogy talán kicsit eltúlzott kristálycsillár lógott öt-hat méter magasban felettünk. A nappali berendezése nem állt túl sok minden másból; három nagy, háromszemélyes fekete bőrkanapé foglalt helyet, amik körülöleltek egy széles, téglalap alakú üveg dohányzóasztalt a csillár alatt. Azzal szemben egy plazmatévé emelkedett ki a falból. A padlón egy vajszínű szőnyeg védte meg az embereket a felfázástól, ami végig a nappali területén padlószőnyegként funkcionált, pár darab könyves polc a fal mentén, néhány szobanövénnyel fűszerezve. A falak szimpla fehéren voltak hagyva, modern hatást keltve így a szemnek. A ház, amit eddig láttam belőle, azt mutatta nekem, hogy a tulajának volt pénze, de a feltűnően drága bútorokat kerülte.

 - Mi is a neved? - fordult felém JiMin lehuppanva közben az egyik kanapéra, körbenézve pedig láttam, csupán én nem ültem még.

 - Lu..Luna - hebegtem felé kapva tekintetem.

 - Mutatkozzunk be szerintem, gyere ülj le - ajánlotta, még mindig vigyorogva a sötét hajú figura.

JiMin lehúzott maga mellé a kikapcsolt állapotú tévével szembeni kanapéra.

 - Én HoSeok vagyok - kezdte a sort a vigyorgós, aki jobbomon üldögélt.

 - Engem ismersz - húzta fel szemöldökét magabiztos tekintettel a balomon ülő JiMin. - YoonGit akkor szintén ismered - bökött a balra lévő kanapén ücsörgő szőkeségre, majd tovább sorolta. - TaeHyung, aki talán a legidiótább címért versenyzik HoSeokkal - vitte tovább a barna, szintén mosolygósra mutatóujját YoonGi balján, akinek öltözete azt sugallta nekem, mintha övé lett volna a ház, de mégsem, viszont meglepett, hogy egyikük sem sértődött meg JiMin megjegyzésére, tisztában voltak vele, gondoltam. - JungKook, a legfiatalabb közülünk - a szégyenlősnek ható egyén elmosolyodott, mikor kimondta a nevét, majd megigazított egy fekete tincset homlokánál. Ezúttal áttért a velük szemben lévő két utolsó személyre. - És ők a kis csapatunk apja és anyja, NamJoon és SeokJin - a szőke, NamJoon névre hallgató személy felhúzta a szemöldökét, majd egy szemforgatással inkább ráhagyta a dolgot. - Ha enni szeretnél SeokJin nagyon jártas a konyhában - elmosolyodott kedvesen az említett személy a fiú igazát alátámasztva, majd ezzel be is fejezte bemutatóját, majd elnyújtotta kezét mögöttem a támlán. - Mes-

 - Merre van a mosdó? - kérdeztem inkább kikerülőként, mielőtt elkezdenek kérdezősködni rólam, aztán felállva kisiettem a nappaliból, és a legelső ajtón jobbra benyitottam, a konyhában kötöttem ki. A vállig fekete-fehér csempével kirakott falnak dőltem, lecsúsztam a felületen a földig leülve a kőre.

*Sarah pov*

Lassan pislogva kinyitottam szemeimet, egy sötét, dohos helyen keltem, alig láttam el az orromig. A környezetemből annyit láttam, amit megvilágított a parányi ablakon beszűrődő holdfény, meg a betonpadlót magam alatt. Elfogott az ijedtség, mikor felfedeztem a hátam mögött megkötözött kezeimet. Légzésem felgyorsult az adrenalintól, kapkodtam a levegőt ezerrel.

 - Felkeltél? - kérdezte cinikus hangnemmel egy, a sötétből jövő hang. Az illető felkapcsolt egy gyenge fényű lámpát a falon, de a kis helyiséget még az is bevilágította, rajtunk kívül egy faszék és egy vékony matrac volt még a szobában. Megfogta a széket, majd lovaglóülésben ráült tőlem egy karnyújtásnyira. - Láttál már olyan filmeket, amikben elrabolnak valakit? - kérdezte könyökével rátámaszkodva a szék támlájára.

 - Mit akarsz tőlem? - kérdeztem inkább vissza a válaszadás helyett.

 - Nem ezt kérdeztem! - csattant egy pofon arcomon. - Idővel majd úgyis megtudod, nem? - lehajtottam fejemet, arcomat elöntötte a forróság az ütés helyén, kezeimen éreztem már zsibbadnak a vérhiánytól, amit a kötél szorítása okozott.

 - Azt várod, hogy könyörögjek, hogy engedj ki, haza akarok menni? - motyogtam magam elé még egy kérdést. - Ha haza akarnék menni, akkor nem lettem volna az utcán ilyen későn - halkult el még inkább hangom, még mindig lehajtott fejjel néztem ölemet, hajam arcomba omlott, a légzésem szaggatottabbá vált, könnyek kezdtek el gyűlni szemembe.

 - Szóval egy szökött fegyenccel van dolgunk, értem - éreztem hangján, hogy elvigyorodik. - Talán könnyebb is lesz veled.

Nem tudom, mire célzott, de ekkor hallottam, hogy felállt a székről. Nincs semmi késztetésem ahhoz, hogy elrohanjak vagy ellenkezzek. Még mindig ugyanolyan pózban voltam, mikor az ajtó csukódása visszhangzott.

Ökölbe szorítottam magam mögött a kezeimet, a földtől elrugaszkodva feltápászkodtam, az ablakhoz léptem, de alacsonyabb termetem csak annyit engedett, hogy az eget lássam egy részben az üvegen át. Hirtelen kirázott a hideg, összerándultak izmaim, megremegtek lábaim, lehuppantam a sarokban található matracra, hogy össze ne essek, ekkor fedeztem csak fel a cipőim hiányát. Leülve kinyújtottam lábaimat, nekidőltem a falnak, néztem lábujjaimat, amik már lilultak a hidegtől, ami a helyiségben honolt.

Az egy idő után már kényelmetlenné váló kötél, ami már dörzsölte is csuklómat, vetette velem észre, hogy nem fogok kiszabadulni egy ideig. Egy részben hiányolom az otthon melegét, ahol volt saját szobám, ahol kaptam kaját. A gondolatomra megkordult gyomrom. De egyszerűen már elegem van az ,,otthonomból", a veszekedésekből, a verésekből. Amik mindennapossá váltak..

Legördült egy könnycsepp arcomon, ami szintén olyan hűvös lett, mint a szoba, mire leért államig. Lesütöttem tekintetem, sóhajtottam egy nagyot.

 - Nem akarok én már semmit - nyeltem egy nagyot.

*Roxane pov*

Éppen szívtam bele cigarettámba a házunk előtti padkán ülve a sötét éjszakába veszve, egyedül. Előttem haladtak el a járművek ilyen későn is. Felnéztem az égre, épphogy látszódtak a csillagok, de a Hold annál inkább. Az idegességemet még a friss levegő sem tudta lejjebb csillapítani. Minden egyes kis hangulatingadozásom érzem, az én életemmel játszik. Megrövidíti azt, mert egyről a kettőre elfogy az összes türelmem, leszakítanám a tökéletesen  felragasztott tapétát is a falról, vagy valaki fejét is szívesen.

Azt hittem, hogy mások véleménye a cigiről rám is ugyanolyan hatással lesz, hogy lenyugtatja a fejemben tomboló kedélyeket, de nem. Roncsolja tüdőmet, nem tesz jót, ennek tudatában vagyok, de már túl rég óta a függője vagyok.

Andy sem tudja megérteni, nem is próbálok meg neki magyarázkodni. Nem is próbálom meg elmesélni a szüleim hibájából adódó fájdalmam.

Még egyet szívtam a halálrudamba, lepöcköltem róla a már leéget hamut, majd kifújva a füstöt lélegeztem fel, talán le is csillapodott a feszültség a fejemben, és a szívemben tomboló düh is elmúlt. Egy időre.

8.rész - In the air

*Luna pov*

Több órán át néztem a megunhatatlan kékség bárányait székemből, ahogy haladtunk a levegőben.

Aztán viszont hívott a természet, szóval óvatosan átverekedtem magam alvó apámon, majd a női mosdó felé vettem az irányt. Nem figyeltem előre, mert pont a koszos cipőmre pillantottam, majd ekkor hirtelen beleütköztem valakibe.

Felnéztem személyére, egy nem túl izmos testalkatú fiúval álltam szemben, szőkés rövid hajzuhataga takarta el álmoskás mélybarna mandula alakú szemeit, tíz centivel megverte magasságomat minimum, évekkel is simán felettem járt, kinéztem belőle egy húszast. Stílusa kicsit olyan rocker vagy talán lázadós fajtához hasonlatos volt, kiszaggatott farmere hasonló volt enyémhez, bő fekete pulcsi volt rajta valami fehér felirattal, öltözékét még egy pár már kicsit szétnyúzott tornacipővel egészítette ki. Aztán meg is szólalt az egyén, de előbb végig nézett rajtam.

 - Nem tudsz vigyázni? Nem tudsz előre nézni? - szólalt meg az anyanyelvemen, ami meglepett, mert láttam rajta, hogy koreai fiú.

 - Sajnálom, sajnálom - szabadkoztam. Egy álmos, kissé lekezelő tekintettel és egy felhúzott szemöldökkel került ki. Nem szimpatikus nekem ez a srác, kedvesebb is lehetett volna. Jó, végül is én nem néztem magam elé.

Elvégeztem a dolgom, majd a helyemre visszaindulva kerestem azt a fiút tekintetemmel, hogy mennyire ültem tőle messze. Túl közel, a másik oszlopban üldögélt fülhallgatóval hallószervében.

Visszahuppanva ülésemre elfogyasztottam egy szendvicset, amit a repülőn adtak, aminek illatára apum szemei is kipattantak.

 - Kérsz? - mosolyogtam éhes szemeibe nézve, bólintással jelezte válaszát, átnyújtottam neki egyet, majd két falat között megszólalt.

 - Valami baj van, Luna? - dörzsölte ki szeméből az álmosságot.

 - Öhm.. - kaptam felé tekintetem. - Semmi, semmi, csak kezdek unatkozni, és még van tíz óra hátra az útból. Mit csináljak? Tudom, te aludni fogsz, de én? - mondtam ki gondolatmenetemet.
 - Nem tudom, Luna, fel tudod magad találni - mosolygott. - Viszont én kimerült vagyok.
Tervet eszeltem ki már fejemben, ezért miután apám leült székembe, én meg az övébe, le is hunyta szemét, és már csak nagyokat szuszogott.
Megfogtam magam, felálltam, megtorpantam egy középkorú, kicsit kerekded, telt, középhosszú barna hajú nő mellett, lapozgatott valami magazint ölében, majd udvariasan megkértem suttogva, nem zavarva a többi utast kérésemmel, hogy cseréljünk helyet, közben a saját helyemre mutatva. Mosolyogva fel is állt, apum mellett helyet foglalt, majd én is leültem a fiú mellé, akivel ütköztem. Kis idő eltelt, míg észrevette a helycserét az illető, de a combomra pillantva feltűnt neki, így arcomra nézett.
 - Mit akarsz itt? - vette ki egyik oldalát fülesének.
 - Bocsánatot akartam kérni, mert-
 - Nem kell itt sajnálnod azért, mert te nem figyelsz oda - szakított félbe, lenéző pillantással emelte ki a 'te' szót. - Vagy valami mást is akarsz tőlem? - ajkaimba haraptam, majd sötét szemeibe néztem. - Mit akarsz tőlem, mert vagy még tíz óráig itt kell lennem? - sóhajtott, aztán folytatta. - Minimum négy évvel biztos idősebb vagyok nálad, nem is ismerjük egymást, vagy te is az idősebb pasikra buksz? - válaszomat várva felhúzta szemöldökét, hallgatásom után szemforgatással visszafordult előre, és tovább nyomkodta telefonját, majd vissza is helyezte fülébe a szerkezetet.
Rosszalló tekintettel én is előre fordultam, majd kutakodni kezdtem zsebeimben a fehér fülhallgatóm után. Minden mélyedést átnéztem ruháimon, de nem találtam, pedig ekkor úgy emlékeztem, hogy pulcsimba tettem. Az előttem lévő ülést kezdtem el bámulni, közben gondolkoztam, hol hagyhattam.
Összerogytam magamban, hátradőltem ülésemben, majd csak azt vettem észre, hogy a balomon ülő személy beletette kagylómba bal fülesét. Meglepődtem tettén, de egy biccentéssel elmosolyodva megköszöntem. Ekkor váltott pont zenéje, egy ismerős dallam ütötte meg fülemet. MC Mong száma indult el. Mosolyra húztam a számat, úgy hunytam le szememet. Meleg érzés töltött el. Az otthoniakra kezdtem gondolni.
Megszerettem valakit, barát zónába is zárt. Próbálom elfelejteni, de úgy még nehezebb, hogy minden zene rá emlékeztet. Nem akarok visszamenni, nem akarom már vissza az életemet. Nővéremmel utoljára három napja beszéltem, akkor is összevesztem vele, mert én utazhatok, ő meg sehova nincs elengedve. Anyámtól sem köszöntem el, apummal ma is addig beszéltem, míg ettünk itt a repülőn. Osztálytársaimmal nem is szándékszom beszélni az utamról.
Itt van most ez a fiú, akit nem is ismerek még, a nevét sem tudom, de már többre tartom, mint egyeseket. Igaz, az elején még lenéztem, hogy bunkó, lehet most is csak azért tette, amit tett, hogy ne vergődjek itt mellette. Át kell gondolnom még pár dolgot.

Már csak egy óra és odaérünk Dél-Korea fővárosába. Izgatottságom már a plafont verte, mert alig bírtam ki, hogy nyugton maradjak. Az út alatt végig megosztoztam a mellettem ülővel a fülhallgatón. Voltak dalok, amiket nem nagyon kedveltem meg, de így legalább kiderült milyen ízlése van. Nem beszélgettem vele, mert nem akadt közös témánk. Viszont realizáltam, hogy nem sokára földet érünk így vissza kellett ülnöm apum mellé, aki talán észre sem vette, hogy nem a helyemen voltam. Kivettem fülemből az eszközt, majd felpattantam, még visszapillantottam a fiúra, de épphogy a szeme sarkából egy pillanatra rám nézett, aztán visszatért a saját világába, újra rámosolyogva a helyemen ülő nőre cseréltem helyet vele. Apum nem volt mellettem, később a mosdó felől tért vissza, kezdtem aggódni, hogy kérdőre von, hogy miért nem mellette ültem, de mosolyogva kéredzkedett belülre.
 - Izgulsz, ugye? - kérdezte nagyot szusszantva.
 - Csak azért, hogy ugyanolyan érzés-e ott lenni, mint nézni a képernyőn keresztül. Mert nem akarok csalódni. Bár ez volt az álmom már egy ideje, szóval.. - vigyorodtam el. - Mennyit aludtál?
 - Miután helyet cseréltünk körülbelül két órát még, de azt jól, szóval most energiám.
 - Akkor jó - kicsit frusztráltan éreztem magam, hogy miket gondolhatott.
Mikor landolt a gép egy kellemes melegség öntött el. Kinéztem még utoljára a gép ablakán, mielőtt még leszálltam volna róla. Itthon vagyok.

Kiáramlott a sok ember a repülőből, majd a nagy repülőtéren körül néztem. Még több ember uralta a teret, mint szülővárosomban, de minden olyan volt, mintha egy drámába csöppentem volna hirtelen.
Hatalmas belmagassággal rendelkezett a repülőtér, a modernizált berendezések töltötték meg a teret, a több réteg vasszerkezettel összetartó üveg védte meg a decemberi hideg ellen a széken ücsörgő utazni készülődőket, amik a falat helyettesítették. Ámultam a helyen, tényleg mintha teljesen más világba csöppentem volna. Kint már sötétedett, ezért felvettem kabátom, szememmel apumat kerestem, aki az egyik büfénél próbálta magát megértetni. Mielőtt a csomagjainkkal odamehettem volna hozzá egy kéz állította meg vállam, és ezzel a testem tovább haladását. A bajos srácot találtam magam mögött állni, nem szólt semmit, csak megfogta a kezem, és beletette a tenyerembe a fehér fülhallgatót, amit elveszettnek véltem, és egy kis cetlit, majd tovább is sétált, ki a repülőtérről. Mindkettőt zsebembe mélyesztettem, a bőröndöket megfogva csoszogtam apum mellé, aki egy kis rágcsálnivalót akart  venni, értette szülőmet, de a fiatal, hosszú fekete hajú, karcsú büfés nem akarta elfogadni a dollárt. Ezért csak arrébb húztam apumat, hogy hagyjuk inkább az egészet.
Kikerülve az embereket, magunk után húzva csomagjainkat léptünk ki a szabad levegőre. Megcsapta arcomat a hűvös esti szellő, ami átszánkázott hosszú, barna tincseimen is, amitől egy pillanatra lecsuktam szemeimet, aztán egy taxi felé vettük az irányt, de mielőtt megint a dollárproblémába ütköztünk volna, megkérdeztem, hogy elfogadja-e. Nemet adó válasza elszomorított, ezért sétálva vettük célba a hotelt, ahol reményeink szerint álomra hajthatjuk majd a fejünket.


*Lilly pov*

A téli szünetből elrepült már három nap, én meg csak a szokásos dolgokat csináltam eddig. Emilyvel találkoztam egy mozizás erejéig a város legforgalmasabb mozijában, egy elég jó filmre ültünk be tegnap.
Ma reggel viszont fiúm jött az ötlettel, hogy töltsük együtt a napot. Sétáltunk keresztbe-kasul a városon minden kis dolgot megnézve az egyes kirakatokban, ami mellett elhaladtunk, néhány boltba be is tértünk, vett is nekem a drágám pár cuccot, ami megtetszett. Viszont egy olyan utcában kötöttünk ki, ahova soha nem akartam többé menni. Fájt. Itt csak fájdalmat éreztem, semmi mást. El akarok innen tűnni. Hátrahőköltem, Brian ekkor megijedt a tettemtől. Aggódva pillantott rám. A hidegrázásomat már nem csak a mínuszok okozták ezek után. Visszafordultam, és olyan gyorsan akartam eltávolodni attól a helytől, amilyen gyorsan csak lehetett. Párom a csuklómat megragadva állított meg, majd a szemembe nézett.
 - Mi a baj? Láttam, hogy valami megijesztett ott - aggodalmas hangjától beindultak könnycsatornáim, majd arcomon folytak már a könnyeim.
 - Csak emlékek - mosolyodtam el fájdalmasan, hogy ne higgye, hogy a gondolata is fájt annak a bizonyos emléknek.


*Sarah pov*

Mióta eltűntem otthonról egyszer hívtak fel. Három nap alatt egyszer, ennyire hiányoztam nekik.
Egyetlen egy gondolatom sem volt, hogy esetleg haza kellett volna mennem, mert otthon nem hiányoltak. Megtakarított pénzemből tudtam, mit enni, ahova beültem feltudtam tölteni telefonomat, hogy azért időérzékem ne vesszen el. Ugyan elég sok beteg ember belém kötött már, de a honvágyamnak nyomát sem láttam.
Viszont nyolc környékén járhatott, mikor este sétáltam egy kivilágított sétányon, mert sehol nem tudtam megmelegedni, hogy ne kelljen érte fizetnem. Félelmetes volt egyedül járkálni későn, a sötét, elhagyatott utcán, de mikor mellém kanyarodott egy kocsi még jobban pumpált szívem mellkasomban.
Kiszállt belőle egy magas, középkorú férfi, erős, termetes, kétajtós szekrény kinézettel magasodott el felettem, eltakarva az utcai lámpa fényét. Jól megnézett, tetőtől talpig végig nézett, alig mertem elfutni, mert tudtam, hogy elkapna. Egész testemben remegtem, felcsillant emlékeimben az otthon melege, ahol nem szerettem lenni, de biztonságban voltam. Felnéztem az égre, ahol a hatalmasra nőtt hold lepte el a teret, ezek után hirtelen valaki mögém settenkedett, és azzal a lendülettel átkarolt engem, berángatva a jármű hátuljába. A sötétben nem láttam semmit, csak éreztem, hogy felugrott még a nagy darab ember is a kocsira, majd elindult a motor, és már azt sem tudtam, merre visznek, mert valamit arcom elé tettek, amitől elálmosodva lehunytam szemeimet.

*Luna pov*

Messze, az estébe nyúlóan még mindig csak sétáltunk, én egyre többször álltam meg fájlalva lábaimat. Apám biztatott, mondogatta, hogy mindjárt ott vagyunk, és körülbelül további tíz perc múlva ott is volt előttünk a hotel. Zöld neon felirat jelezte, merre volt a bejárat, belépve pedig egy szép mosolyú, szökés barna középhosszú hajú, vékony testalkatú, húszas éveiben járó nő köszöntött minket. Beállt a recepciópult mögé, és innentől rá is bíztam apámra, addig én az előtérben néztem szét, de még mellette maradtam. Egyszerű, de mégis modern bútorok foglaltak helyet a fal mellett. A tér közepén, a középpontban négy homokszínű kanapé volt, amik egy üveg dohányzóasztalt fogtak körbe, minden más is ilyesmi színekben pompázott, a használati illetve dísztárgyak egyaránt. A kivétel a színekben az üvegasztal közepére helyezett fehér margarétacsokor volt egy üveg vázában. A kanapéegyüttes felett egy nem túl csicsás, átlátszó kristálycsillár volt felakasztva az öt méterrel felettem leledző plafonra. A recepciópult felé pillantottam újra, az is követte a többi bútor koncepcióját, barna, tölgyfából készített lécekből állították össze, mögötte pedig a mosolygó hölgyike foglalt helyet, ruhája a margarétához hasonlóan elütött a többitől, fehér kosztümruha, kosztümkabáttal egyesítve barna szegélyekkel, kitűzője bal melle felett pedig fehér alapon fekete szegéllyel övezett volt, és neve is fekete hangul betűkkel volt belenyomva a fémdarabba.
 - Park YuRi. - mutatkozott be újra apumnak mosolyogva, majd elvette a pultról a két kis, egy karikára fűzött kulcsot, majd elindult saját csomagjával a lépcső felé. Az emeletek tapétái szintén tükrözték az előcsarnokét, fehér alapon barna mintás, ahogyan a dísztárgyak is a hangulatát vitték tovább az előtérnek.
A másodikon megállt, a zárban elfordítva a zárt, benyitott az egyik szobába, aminek ajtajára két kis fém kettes volt felszögelve, a sötét barna, szép faragott mintákkal tarkított ajtón belépve még szebb és esztétikusabb tér fogadott.
A bútorok színtémája megváltozott, a fehér maradt, de a barnát felváltotta a kék minden árnyalata.
Nem volt túl nagy a hotelszoba, de túl kicsinek sem mondanám. A nappali részen egy fehér bőrkanapé terelte el a figyelmem a többi dologról, rajta fehér és királykék párnák foglaltak helyet, előtte egy fehér puha, szőrös szőnyeg terült el, rajta egy az előtérben lévőhöz hasonló üvegasztal, a kanapéval szemben egy kisebb típusú plazmatévé, ha felnéztél egy szép, nem túl szembe tűnő, fehér, modern csillár lógott. A tapétában is felcserélte a barnát a kék, de ugyanolyan kacskaringós formák voltak benne.
 - Két hálószobásat akartam, ott a tied. - szólalt meg apum mögülem.
El is indultam az ajtó irányába, ahogy befejezte mondatát. Megálltam a hófehér felület előtt, és lenyomtam a kilincset.

7.rész - Az utazás

*Luna pov*

Végre eljött a nap, amit mindenki várt, már őszi szünet óta számolta mindenki visszafelé a napokat, de most már nem kell, mert végre a téli szünet előtti utolsó napot kezdtük.
Anyu intézte már egy hete nekem az útlevelet. A suliban senkinek nem szóltam, hova is utazok a téli szünetben, mert hát minek, nem szereti rajtam kívűl senki Koreát.
Az utolsó korán kelős, sulis nap. A napi rutin szerint felkeltem, kislattyogtam az állomásra zombis ábrázattal, komásan. Egyedül utaztam, így szokásomhoz híven arra a háromnegyed órára betettem a külvilágtól elzáró szerkezetet, majd a legmerengősebb zenémet indítottam el fülemben.
Egészen a világ végéig tudnék így utazgatni, nem hallgatnám a körülöttem létező zajokat, csak a saját zenémet, de a külvilágot elemezném tekintetemmel. Nem lehet sok problémája egy magam fajta tinédzsernek viszont szeretek nem foglalkozni a világgal.
Amint éreztem a lökést, hogy megállt a vonat, szedtem a cuccom, felvettem kabátom, és amikor leléptem a vonatról, fel kellett fedeznem, hogy havazott odakint. Mindenki elkezdte szidni az így csúszóssá váló utakat, míg én felnéztem.

Arcomat érték a kis hideg pelyhek, megnyugodtam. Lenézve a lábak hagyta nyomokat fedeztem fel magam előtt és mögött. Lassan pár centissé vált a hótakaró. Már több lelkesedéssel vágtam neki a napnak.
Minden látszat nélkül, hogy fáradt lennék léptem be az iskola kapuin. A biztonsági őr talán már furcsállta is, hogy egy diák itt boldog.
A nap hangulata egy kicsivel hidegebb gólyahetire hasonlított. Mindenki csinált, amit akart, már a tanárok is mentek volna haza. Oldalra pillantgattam órák alatt, vagy éppen Galere, vagy Adamre. Elnevetgéltek ők magukban is a többi osztálytársammal, én meg csak úgy tettem, mintha. Néha fájdalmasan néztem rájuk. Rövid időn belül át lettem úgymond verve, és a barátság zónába taszítottak, plusz ez két különböző személy volt.


*Sarah pov*

Mindenki azt csinált, amihez kedve tartotta órákon. Ez tetszett, de mikor haza kellett menni az már nem annyira. Jobban érzem magam a suliban, mert a szüleim és a kis tesóim felviszik az agyvizem. Mikor egyedül akarnék maradni, úgy egymagam, rám törnek. Levegőt sem tudok venni, hogy vagy ne kelljen vigyáznom a tesóimra, vagy ne kelljen valamilyen házimunkát elvégeznem.
A szünet talán ad majd egy esélyt nekem arra, hogy elmeneküljek végleg otthonról.
Hazaérve egyből a szobámba menekültem, nem is nézve senkire.
Berontott ekkor anyum, kikérdezett, merre jártam, mikor nem is késtem, a megadott időpontra a házban voltam már. Veszekedett velem egy sort, rám bízott rengeteg feladatot, majd becsapta az ajtómat. Ekkor eldöntöttem, hogy elmegyek valahova, messzire. Fogtam a legnagyobb táskát, amit elbírtam a hátamon, és beledobáltam szinte mindent, ami kellhet, majd a kabátom még az előszobában lerántottam a fogasról, aztán már csak rohantam kifelé a házból, alig érte a padlót a talpam, én már rég kint futottam valahol.
Ez is csak a te hibád, anya.

Felpattantam a villamosra, amint elértem a vonalat, majd végállomástól végállomásig üldögéltem a kinti utakat nézve. Nyeltem elég sokszor nagyokat, hogy visszatartsam könnyeimet.
Elegem van már a családomból. Ott hagytam őket, nekem ez volt a megoldásom. Elmenekültem a problémák elől. Én így oldottam meg, ha így meg lett oldva a dolog.


*Luna pov*

Mielőtt lementünk Elenával volna a metróaluljáróba egy kéz állította meg vállamat.
 - Jó szünetet, lányok. - haladt is tovább Gale, a kéz tulajdonosa, mellettem elsuhanva.
 - Neked is. - sóhajtottam magam elé halkan.
Gale a többiekkel utazott kicsit hátrébb a metrón, ezért csak felléptem ott, ahol először fel tudtam szállni osztálytársnőmmel.
 - Mit fogsz csinálni a szünetben? - fordult felém kapaszkodva Elena.
 - Hm? - tértem vissza gondolataimból. - Ja, szerintem kialszom magam végre. - mosolyodtam el.
 - Vagyis a szokásos?
 - Ah, igen. - haraptam meg belül számat újra elmerülve a saját fejemben.
Senkinek egy szót sem fogok szólni az egész szünet alatt.
Elköszöntünk, amint lekászálódtunk a metróról, majd még egy fél óra elteltével a vonatról is lemondhattam egy időre.
Épphogy hazaértem a suliból, mikor már is pakolnom kellett, mert holnap indulunk is a reptérre. A nap további része nem akart telni, azt hittem, hogyha mindent bepakolok a bőröndökbe utána alig lesz időm másra, de nem. Már a fél szobát felnyaltam, erre mintha csak egyet mozdult az óra mutatója. Aztán valahogy az izgalmak közepette hajnali kettőkor sikerült végre elaludnom.

Végre eljött az utazás, remegő kezekkel vártam, hogy elérjünk a repülőtérig. A kocsiban apum nyugtatott, hogy nem féljek a repüléstől, mert semmi baj nem lesz, de nem az járt az eszemben. A nagy belmagasságú intézmény tömve volt emberekkel, mint ha csak egy hangyabolyt láttam volna magam körül. Mindegyik második ember vállát éreztem ütközni magamon, kellemes érzés. Befoglaltam egy széket, hogy ne tapossanak agyon, amíg apu megkereste, melyik kapuról indult a gépünk. Egy kicsivel később vissza is tért, majd bevéve a ötös kaput helyet foglaltunk a gépen, én az ablak mellé ültem, apu meg mellém ült le, és meg is kezdődhetett életem első repülőútja.
A felszállás pillanatában minden porcikám remegett, mert ugyan nem féltem a magasságtól, de a lezuhanástól vagy a felrobbanástól igen. Aztán mikor egyenesbe jött a gép már nyugodtabb voltam, nem is éreztem, hogy nem a földön voltunk. Ki is néztem az ablakon, mert gondoltam szép lesz a látvány, és valami elképesztő volt.

Valami csodás kép tárult elém, lefényképeztem, de az élmény nem ugyanaz. A város látképe felülnézetből még hihetetlenebb.  El sem hagytuk még a várost, de apu a kimerültségtől el is aludt, ezért, hogy a mögöttem hisztiző gyereket kizárjam a fejemből, fülembe tettem a legjobb barátom az életben, majd újra a tájra meredtem. Kellemes érzés töltött el, melegség a szívemben. Ez kell nekem, hogy elhagyjam néha a várost, a megszokottat. 

*Elena pov*

Első nap a téli szünetből, és én végig fetrengtem. Ezt is terveztem első körben, de talán túlzásba vittem. Majd elosztom a maradék időt a fiúm és a családom között. Ahj, csak ne veszekednénk annyit Aidennel. Kibékülünk, de a féltékenység mindig ott van. Ha ki nem is mondjuk, érezzük.
Messze lakunk egymástól, de már aludt nálunk. Mindig hiányzik, már akkor mikor látom távolodni a házunktól.
Ekkor megcsörrent a csengő, és mikor kinyitottam, ő állt kint az ajtónk előtt mosolyogva. Nem tudott semmit sem mondani, mert nyakába ugrottam, majd meg is csókoltam. Hozott egy tábla csokit, mint ajándékot, hogy azért ne üres kézzel jöjjön, de mégis ő maga volt nekem az ajándék, igaz, finom volt az a csoki, de még édesebb volt Aiden, hogy vette a fáradságot és lejött hozzám.
Nem tudtam annyira bízni a fiúkban régebben, mert volt egy csalódásom, ami mély sebet hagyott, de úgy érzem talán nem lesz több ilyen. Biztos megbánom még, hogy ezt mondom, de akármi jöhet, engem már nem érdekel.

6.rész - Wishes

*Luna pov*

Ezerszer kívánnám azt, hogy az eddigi életem csupán egy felvezetés legyen valami nagy dolog előtt. Mint amikor a nagy bumm előtt van egy hatásszünet.

A napi rutinomat az utazás fogja csupán megváltoztatni. A monoton hétköznapokat már unom kissé.

Minden reggel kinyitom szemeimet, már is dolgom van, öltözni, irány a szenvedés templomába, aztán az otthon kellemes melegében is csak tanulás a stréberség határáig.

Még húsz kínzó nap New York fagyos, december eleji utcáin várt rám.

Amikor már nem volt kedvem semmihez és mehettünk haza, megláttam Roxanet és Andyt kéz a kézben boldogan mosolyogva. Elmosolyodtam magam is. Én tettem róla, hogy együtt legyenek.

*Roxane pov*

Boldog vagyok végre valakivel, akivel nem rég találkoztunk, de hát én teljesen belezúgtam. Csak nem akarom elrontani, hogy első látásra szerelem, aztán pofára esek.

Ahogy szokása tartotta, hazakísért a házunkig tömeg közlekedve. Az úton többször, mint egy tejbe tök úgy vigyorogtam rá, de nem zavarta, ő is visszamosolygott rám. Azt vártam, hogy a macsós énje, mikor szándékszik megcsókolni. Mert már megtettem volna ekkor, de ő inkább a káros szokásomtól akart megszabadítani.

A halálrudat szívtam mindennap, ahogy szokták hívni, de nem akartam letenni. Volt elég bajom, főleg a szüleimmel. Azt hiszik általában az emberek egy tizenöt-tizenhat évesnek a legnagyobb problémája az lehet, hogy nem akar suliba menni, de tinédzserként is vannak gondok.

Megtorpant félúton a házunk felé, felém nézett.

- Roxane, tudod, hogy miért nem csókoltalak még meg? - mondata meghökkentett, pontosan ez lett volna a felé intézett kérdéseim egyike. - Mert nem akarok egy hamutálat puszilgatni. Nem találkoztam olyan kedves lánnyal, mint te, de az egyetlen hibád a táskádban lapul szerintem még most is. Nem akarlak megváltoztatni, és szerintem én most megyek is mielőtt összevesznénk ezen, rendben? Még beszélünk. - kezdett el távolodni tőlem, és már a messzi alakját láttam befordulni az utca végében.

Nem tudtam, mit tegyek, mert hát mégis csak úgy ott hagyott. Tovább kezdtem sétálni haza, még a szobámba érve is elmélkedtem, a szüleimet észre sem véve tettem fülest a fülembe. Kifelé néztem az ablakomon, játszottam le újra és újra a fejemben Andy mondatait, amitől még kevésbé kívántam a cigit. Azt akartam már, hogy ajkaink összeérjenek, összeforrjanak, de így tudtam legalább, miért nem lépett még. Letegyem a kedvéért? Azt akarom, hogy legyen elég erőm hozzá.

*Tess pov*

A foglalt státuszom ellenére is a barátaimat boldogítottam a legtöbbet, de esténként mégis olyan egyedül voltam, mert barátom külföldön tartózkodott, nem volt ki átöleljen. Nincs, ki kedvesen bókolna, nincs, ki édesen becézgetne, míg bele nem pirulok.

Tényleg mindig próbáltam mosolyogni társaságban, de ezúttal Luna fürkészni kezdett engem.

- Te még nálam is szarabbul nézel most ki, Tess. - lépett padomhoz egyik szünetben a szerdai napon, amint a telefonomat bámultam. - Mi a baj? - huppant le a mellettem üresen árválkodó székre. - Hiányzik a barátod, ugye? - bólogatással jeleztem, hogy beletrafált. - Mikor jön haza?

- Több hétig még nem, de már lassan nem bírom. - biggyesztettem le számat.

- Ne aggódj, jobb lesz. - tette megnyugtatásként vállamra kezét. Remélem.

A tanulástól is elvette az összes figyelmet, koncentrációt, amit feláldoztam volna, a hiánya.

Lefekvéskor csak ő járt a fejemben, álmaimban is ő jelent meg. Felriadtam bármikor is megláttam az alakját álmomban. Túlságosan is távol volt, túl sokáig. Kezdtem megőrülni lassacskán.

Kimerülten megdörzsöltem szemem, a digitális órámra nézve, ami éjjeliszekrényemen figyelt engem álmomban, ekkor hajnali négyet mutatott, így elbúcsúzhattam a másnapi jó doga reményétől.

Egyetlen kívánságom, hogy teremjen itt.

*Katy pov*

A hajnali órákban, amikor már csak maximum két órám lenne aludni sem hagytak szüleim békén. A fejemhez, és egymás fejéhez vágtak mindent, amiért nem tanulok normálisan. Eszükbe sem jutott esetleg az, hogy egyikőjük sem segített az elmúlt időkben, hogy jobban menjen az amúgy is nekem nehezebben vett akadály, mint például a tanulás. De persze a nem kívánt gyerek béklyóját viseltem és még fogom is.

Az ilyen hajnali veszekedésekben, mint a mostani általában én nem is vettem részt, soha egy szót sem kaptam. Meg sem szólalhattam. Ilyenkor inkább csak bevonultam a szobám magányába, majd a fülhallgatót hallószervembe téve akartam elfelejteni a körülöttem helyet foglaló világot. Normális esetben áthallottam az egész veszekedést, amit folytattak még a jelenlétem nélkül, de ezúttal egy nagy ajtócsapódással, amibe belelengett a szobám falán lévő tükör is, ért véget. Végül is mióta voltam nekik, nem hallottam mást, mint veszekedést.

Tudtam, én tehetek róla, mert miért ne, én születtem rossz helyre, de ha véget akartam volna vetni életemnek, amikor tehettem, sok ilyen alkalom volt már, azt is egymásra fogták volna, hogy biztos miattad ölte meg magát a gyerek.

Ezért csak lehunytam minden alkalommal a szemem, és ekkor mindig ki is gördült egy könnycsepp szemem rejtekéből, talán jelezte minden rendben lesz.

De én csak azt kívánom, legyen ennek már vége.

*Talia pov*

Húgomat istenítették szüleim, ha valami jót tett. Tőlem elvárták. Lassan ebbe döglök bele idegileg. Mindig teljesítenem kellett, száz százalékot.

Érettebbnek kellett lennem mindig is, hogy testvérem hibájába esve ne indítsak versenyt ebből, mindenből.

De nagyon lassan hozzászoktam már ehhez az egészhez, hogy a húgom jobb akart lenni nálam, legalább a rajzolást nem vette még el tőlem, abba nem tudott még legyőzni.

Ezért leginkább abban fejeztem, fejezem ki magam, lerajzolom érzéseimet, ha már meg sem hallgattak, hallgatnak. Amúgy meg egy életvidám személyiség vagyok, nincsenek is akkora gondjaim. Nem drogozom, nem alkoholizálok, mint az osztály fele körülbelül. Nem sírva alszom el, talán néha.

De mégis, ha lehetne egy másik életet kívánnék magamnak, ahol nem kell mindenkinek megfelelnem.

5.rész - Az I. döntés*

*Tíz évvel később*

Már rég elfeledtem rengeteg dolgot. Hat éve vége a középiskolának. Több éve nem láttam a volt osztálytársaimat, de miért? De mi történt? Néha ha a városba megyek, nem látom az ismerős arcokat. Miért? Nos, rájöttem ez az egész három válaszomon függött a múltban.

*Tíz évvel ezelőtt*

November harmadik hetét kezdjük. Egyre gyorsabban telik az idő, de a két hete keddi dolgok nem hagynak tovább menni. ,, ..én kedvellek." Minden egyes reggel ezzel indít agyam. Ezen kattog egész nap. Nem hagy nyugton. Minden hétköznap reggel, mikor meglátom Adamet belehasít emlékezetembe az a mondat. Amire ezidáig sem adtam normális választ. Én is kedvelem ezt ki kell jelenteni, de szerintem nem úgy, mint ő engem. De ez tudom, milyen érzés. GD, akit már megint egy ideje csakis így hívok. A Gale szóba sem jöhet.

Újra egy hétfő. A koránkelés nem az én stílusom, még mindig.

Egyre inkább nincs kedvem bemenni se a suliba. Mit látok?

Reggelente a zajos zakatolást afféle agyamba hasító módon, ahogyan nézek kifelé a vonat ablakon. A nyomorgó tömeget a metrón, de egy percre megállok. Újra körül nézek, már élesebben látok.

A hangos zakatolás, ami agyamig hasít csak a váltók hangja, ami eljuttat egy rakat embert a céljához, a metró tömege mind olyan, mint én. Iskolába járó diákok. Ugyan a felnőttek már nem járnak iskolába, de ők is egyszer cipelték azt a nehéz táskát, amiért minden diák nyavalyog.

Beértem az iskolába, amit sokan a pokolba kívánnak, rossz kedvemben én is közéjük tartozom.

Megláttam osztálytársaimat, félig felderültem a röhögcsélő arcok láttán, de a másik felem elkeseredve ült le a helyemre. Elhatároztam, ma mindent elrendezek.

Délután, órák után Adam mellé léptem mielőtt kiment volna a teremből.

- Nem válaszoltam még arra a.. - magyarázkodtam. - Adam, én nem kedvellek úgy annyira.. - ez egy szó szerinti visszautasítás volt.

- Hála istennek! - jött be röhögve Amber. - Jajj, Luna! Azt hitted? - kacagott még élvezetesebben.

- Dögöljetek meg együtt egy veremben. - rontottam ki a teremből.

- Luna, hova futsz? - ordított utánam Amber, azzal visszafordultam.

- Figyi, nem tudom, hogy milyen gáz szüleid vannak, hogy így neveltek fel, de gratulálok nekik. Még a telefonod is okosabb nálad, Amber. - mondtam úgy mindent az arcába. - Sziasztok!

- Te kis.. - kezdett bele, de én addigra már rég a lépcsőn lefelé tartottam.

A vonatomra felszállva, kissé dühösen vártam azt a fél órát, mire végre hazaértem.

Hazakullogtam, közben gondolataimban is szidtam Ambert, de egy részről csalódtam Adamben.

Hogy hihettem ilyen könnyen egy fiúban? Ezzel azonban erősítem a példatáramat, nekem nincsen szerencsém a fiúk terén.

Rengeteg célom van, de tényleg, el akarom érni őket, az egyik közülük, hogy végre értsek a fiúk nyelvén is. Néha egy szerencsétlen lánynak érzem magam.

Beléptem a bejárati ajtón, anyu máris beljebb húzott a konyhába és le is ültetett egyetlen szó vagy köszönés nélkül.

- Van egy hírem. Tudjuk, ugye, mi itthoniak, hogy szeretnél Dél-Koreába eljutni. Vajon hol kapott munkát apád? - lelkesedett be.

- Nehogy azt mond.. - akadt el az összes levegőm.

- Szöulba kell mennie pár munkatársával, kaptunk egy plusz jegyet. Azt nem tudom, miért, de lehet tudták, hogy vagy nekünk. Szóval jól tanulsz, gondoltam elmennél. A téli szünetben mennétek, azonban kicsit még utána, már suliidőben is ott lennél, de azt is megoldod, mert okos lány vagy. Eldöntheted még a szünetig, ha például nem akarsz semmi sulis dologról lemaradni. - magyarázta a helyzetet anyu.

Nem tudom, mennyire magasra ment fel a vérnyomásom, de a pulzusom kétszáz körül járhatott.

Minden álmom világot látni, ha nem is az egész országot látni, de legalább a nagyobb fővárosokat megnézném, ha nem bánná rengeteg pénzem ezt a kis kalandot.

Átgondolom, de hogy a viharba ne mennék Koreába? Mi okból ne mennék?

Bevonultam a szobámba, néztem a plafont.

Vigyorogni tudtam csupán, minden bú kiment a fejemből.

Igen, megyek. A saját világom várhat még.

~

Rájöttem később, hogy ez volt az első döntésem, ami kihatott az életemre és az azutáni dolgokra.

~

Miért, miért olyan nehéz a suli? Ültem a tankönyvek felett, próbáltam a fejembe tömni az ókori görögök szokásait, de közben meg az algebra akart kinyírni idegileg.

Agyban már be is pakoltam, már messze keleten jártam.

A nagy almát néha elhagynám, kicsit világot látni és végre esélyem van rá.

Ezen kattogott az eszem egész héten.

Amber folytatta az oltógatást, ezért úgy döntöttem beolvasok ezúttal már az osztály előtt.

- Figyelj, fejezd már be. - szóltam neki, de nem hátrafordulva.

- Hogy mondod, te ott elől?

- Jól hallottad. - ordítottam kiegyenesedve. - Igen, jöhet az, hogy mit képzelek magamról. Hajrá. - álltam fel megfordulva. - Nem nagyon érdekelsz többet. Mindenkinek nagyjából az agyára mész csak még nem mindenki tudta bevallani magának sem. Egy üres fejű liba vagy, talán szebb vagy, talán, de az életbe le nem érettségizel, anyám. - trappoltam ki a teremből. De jól esett ez istenem.. majd visszakapom egyszer, de mostantól nem érdekel tényleg semmi, csak az, hogy itt hagyjam a nagy almát és elutazzak jó messzire Korea fővárosába.

~~

Egy héttel később..

Rengetegszer még vissza fogom kapni, amit tettem Amber felé. Igazából mindent, amit tesz az ember, visszakapja valamilyen, akármilyen formában.

Nem sokat, már csak két hetet kellett várnom, hogy végre elinduljak egy véget nem érő álomba.

Ettől az úttól azt várom, hogy megváltozzak, hogy lefogyjak a kevésbé hizlaló ételek miatt, hogy egyszerűen a visszatérésemkor irigykedjenek rám, hogy megbánják egyes emberek a tetteiket, hogy az arcukba röhöghessek csak úgy. Nem fogok többet úgy pattanni, ahogy mások fütyülnek. Bármennyit is kell gürcölnöm, megteszem.