14.rész - The first soju

*Luna pov*

A bevásárlóközpontból egy nyaklánccal, apum teli gyomrával és egy élménnyel teli nap végén távoztunk.

 - Apa! - biccentettem a sötétedő, éppen akkor havazó égre a taxi ablakán kinézve. - Sok éve már nem is volt fehér karácsonyunk New Yorkban - mosolyodtam el kicsit nosztalgikus hangulatba kerülve közben.

 - Nehéz lesz visszamenni egy hét múlva, ugye? - hangsúlyán a maradás akarata hallatszott.

 - Nagyon, apa, nagyon - sóhajtottam, majd a hotel parkolójába gördült a járművünk. Kiszálltunk, édesapám kifizette az utat a kedves harmincas éveiben járó sofőrnek, majd felkullogtunk a megfelelő emeletre, közben köszönve az előtérben tartozkodó, állandóan vigyorgós YuRinak, kinek energiaraktára kifogyhatatlannak látszik, aztán apum puszit nyomott homlokomra mikor becsuktam magam után az ajtót és már ment is nyomni az ágya lepedőjét.

A kanapén elheveredve néztem még egy ideig a csatornákat, aztán a belső szemhéjamat elemeztem én is, és elvesztem az agyam által kreált álmokban.

Másnap reggel a telefonom agyba hasító csöngése ébresztett. YoonGi neve jelent meg a kijelzőn. Irtózatos sebességgel való felvétele után TaeHyung és HoSeok ordítozott a készülékbe, a mondanivalójukból kivettem az előtérben való tartózkodásukat, ezért letettem, kitakaróztam, amit apum teríthetett rám az este folyamán, megnéztem az időt, miszerint még csak reggel nyolcat ütött az óra, majd a pulton díszelgő cetli mellett álltam meg legközelebb.

,,Legyél jó ma, boldog karácsonyt!", állt a papíron. Mosolyogtam egyet az üzeneten, ezek után felkaptam az egyik kedvenc fehér felsőm és pulcsim, a szokásos kiszaggatott farmerom magamra véve és kabátomat felkapva, bezárva a hotelszobát lesiettem az előtérbe. A fiúk örvendve köszöntöttek, és YuRi is nagyot derült rajtuk.

Mind kocsiba szálltunk, aztán próbálták megvitatni, hova is menjünk. Nem ismertem a várost, semmi jó helyet, ezért csupán hallgattam törzshelyemen ülve.

 - Karaokézzunk! - kiáltott fel, megtörve így a csendet, TaeHyung felpörgött hangulatban. Ötletét mindenki támogatta, ezért SeokJin beindította a motort és suhantunk is a megfelelő irányba. YoonGira pillantgattam az út alatt, aki fülhallgatójával a fülében fürkészte a tájat. Egy hétig láthatom csak őket még, ami nagyon soknak tűnik még, de egy pillanat alatt elszáll majd. Ha tudnék találni egy lehetőséget, hogy egyszerre két helyen is lehessek, megtennék bármit.

Ilyesfajta gondolatok jártak eszemben, mikor leállt a motor és kifelé pattogtak az emberek, jómagam is kiszálltam. Az épületen hangullal szerepelt a karaoke szócska, elég jó környéken is leledzett. Megálltam a járda közepén, majd a szőkeség mellé léptem, aki bevárt, míg a fiúk előre törtek.

 - YoonGi - fogtam meg karját, hogy maradjon helyén kicsit, felém fordult. - Egy hétig kell csak látnod még, utána eltűnök. Elsején utazunk haza apámmal, mert még itt akar szilveszterezni. Viszont addig szeretném jól érezni magam, ez meg is volt eddig. A lényege ennek az egész monológomnak, hogy azok után majd, hogy New Yorkba mentem volna felejtsetek el a srácokkal, rendben? Mert nem fogok tudni visszajönni, nincs pénzem arra, hogy utazgassak ide-oda a két ország között. Nem is lesz rá lehetőségem többet - nagy szemekkel figyelt. - Menjünk be és szórakozzunk egy jót - mosolyogtam rá, biccentett egyet a bejárat felé.

 - Merre jártatok, drágáim? - fordult felénk NamJoon, mikor mi is betértünk.

 - Ugye iszunk ma? - előzött meg YoonGi a válaszadás kikerülésével, a fiúk után eredt, akik már bementek egy helyiségbe, én meg kullogtam még a folyosón. Beléptem a szobába, ami hangszigetelt falakkal rendelkezett, egy plazma televízió tornyosult az egyik sarokban a falon, alatta egy karaoke gép, ami a tévéhez volt csatlakoztatva, és több, fekete mikrofon foglalt rajta helyet. A padlón elterülő szőnyegbe belesüllyedt a lábunk és a fa, lakozott asztal lábai is, majd leültünk a darabonként négy ülő helyes fekete bőrkanapékra, melyek merőlegesen egymásra a falhoz voltak tolva - kivéve TaeHyung, aki máris be akarta indítani a karaoke gépet. A helyiség árában benne volt négy üveg soju is, mint megtudtuk NamJoontól. Azok a kanapé előtti asztalon ékeskedtek, mellettük nyolc feles pohár sorakozott. Soha életemben nem ittam még ilyesfajta italt. Nem is tudtam, hogy engedik-e majd a fiúk - kiskorúságomra hivatkozva - hogy igyak, de meglepetésemre kétszer nekem is öntöttek. Az íze bejárta a szájpadlásomat is, és egész jól esett az utóízéhez képest.

Az egész napot ott töltöttük, a srácok remekül elvoltak, páran megmutatták rap tudásuk is. Nagyon sokat mosolyogtam rajtuk, talán ennyit még egyszer sem. Rengeteg új dalt is megismertettek velem, de párat már én is tudtam dudorászni. SeokJin nem ivott egy kortyot sem, mert ő volt az este sofőrje, viszont ahogy láttam YoonGi bepótolta barátja adagját is.

 - YoonGi miért iszik ennyit? - húzódtam suttogva JiMin mellé, mikor a kérdésem témája mikrofont ragadott.

 - Nem tudom, valami felzaklatta talán - fordult felém.

 - JiMin, segíts nekem lefogyni, kérlek - pillantottam a szőkeség felé, aki éppen ledobta fekete sapkáját a földre beleélve magát a zenébe. - Mert látom, te izmos vagy meg minden, biztos tudnál nekem segíteni - növeltem kicsit egoját, hogy a segítségét adja.

 - Segítek. Majd megbeszéljük a részleteket holnap. Most csak élvezd az estét - mosolygott rám. - De amúgy YoonGi miatt csinálnád, ugye? - kis szünet után folytatta, mert válasz nélkül hagytam. - Csak ígérd meg, hogy hazakíséred ma őt, mert ilyen állapotban nem engedném el egyedül, és akkor rendben vagyunk - már vigyáztam részeg emberre, viszont nem tudtam, mit fog hozni ez az alkalom, bólintottam.

*Sarah pov* (+18)

Gyomrom összerándult, mikor belépett ismét egy kis idő múlva a szobába. Átsuhant a hideg is a hátamon, mert nem tudtam pontosan, mi is következik, de egyet sejtettem. Fájdalom. Meztelenül álltam ott tehetetlenül, a bilincs nem engedett szabadulni. Nem akartam, nem is mertem volna.

A betonpadlón hallottam mezítlábas közeledését, minden egyes lépésénél összébb és összébb rándultam. Mellém lépett, a hideg fuvallattól, amit magával hozott, libabőr jelent meg rajtam. Végig simított arcélemen, a sötétben semmit nem láttam, de feljebb emelte államat. Az apró ablakon beszűrődő holdfény mégis megvilágította arcát, és egyúttal a mély barna szemeit is. A másik kezét felemelte végig futtatva zsibbadó karomon, majd csak a bilincs kattanását hallottam. A kezemet végre leengedhettem, a vér is lassan visszacsorgott belé. Megdörzsöltem a csuklómat, ami a fémtől fájdalmakban úszott.

 - A karmolásaidat akarom látni a hátamon az este után - suttogta fülembe, a matracra vezetett, lehuppantam rá, és mikor fekvő helyzetbe lökött félni kezdtem. A lábaim közé térdelt, a nyakamhoz hajolt.

 - Legalább a neved mondd el végre - mordultam rá halkan.

 - A nevem Jay, Sarah - harapott bele nyakamba, majd a vetkőzés félelmetes sebességét hallottam meg. - Miért nem akartál még megszökni innen? - éreztem meg meztelen felsőtestét a sötétben.

 - Még az általad okozott fájdalmak sem érik el az otthon átélteket, azért - válaszoltam neki egyszerűen. Ekkor merevedésére rá húzta az óvszert, aztán hozzám érintette, így megkezdődött egy újabb fájdalmas éjszaka. Ismét finomkodás nélkül hatolt belém, ami kicsit sem volt kellemes - ugyan miért lett volna? Nem figyeltem semmire, csak behunyt szemekkel viseltem a döféseit, körzéseit bennem. Néha egy apró nyögést kiengedtem, amit már nem bírtam magamban tartani, de nem éppen évezettel telieket. Véleményem szerint a célja volt, hogy engem kihasználjon, mint női lényt, és hogy magát eljuttassa a csúcsra. Nem tettem meg, amit kért. A kezeim szabadok voltak, de végig a matracba kapaszkodtam, hogy ne sírjam el magam. - Ez fájt - könnyeztem be alaposan, mikor elérte a célszalagját és kihúzódott belőlem. A fal felé fordulva elkezdtem sírni, szipogtam egyet minden egyes lüktetésnél odalentről.

 - Nem hazudtam, amikor azt mondtam, nem keresett senki téged - még egy kellemetlen döfés hatolt lelkembe. - Ezt tényleg sajnálom. De amiket veled műveltem eddig sajnálatosan nem tudom még - összeszorítottam az ajkaim, hogy ne szólaljak meg, hogy elfojtsam az újabb szilánkot, ami szívembe fúródott.

*Tess pov*

Szenteste alkalmából a külföldön tartózkodó barátom, Christofer kapott egy nap szabadságot, így videóhívást rendeztünk magunknak. Megfésülködtem, miután felkeltem az ágyamból, majd a számítógépem előtti székben foglaltam helyet. Vártam, hogy Chris is bejelentkezzen.

Tizenegy környékén megjelent a neve mellett a reményt adó kis zöld pont, majd a neve is, miszerint hívást kezdeményezett. Mosolygós arccal köszöntött.

 - Szia, szívem - szipogtam a kamerába, mert a látványától is azonnal meghatódtam. - Úgy hiányzol.

 - Ne sírj, Tess. Most itt vagyok - próbált nyugtatólag hatni.

 - Nem, nem vagy itt. Ugyanúgy egyedül vagyok a szobámban. Fizikailag és lelkileg is egyedül érzem magamat, mert nincs kihez szólnom, mikor itthon leledzem. Az anyámmal összevesztem megint, szóval nincs kivel beszélnem - sóhajtottam egy nagyot.

 - Nem kell már sokat várnod és együtt lehetünk, drágám - e mondata kicsit lenyugtatott. Még órákon át beszélgettünk, nevettünk, jól esett végre hallani hangját, de mikor elbúcsúztunk a másnapi koránkelése végett megsajdult a szívem. Még az elköszönés is több tíz percbe tellett, de mikor ténylegesen megszűnt a videohívás csak tovább néztem a számítógépem képernyőjét, szívszaggató látvány volt, ahogy eltűnt az elérhető jelzés a neve mellől. Egy perce volt elérhető. Tíz perce volt elérhető. Harminc percre volt elérhető.

Elhatároztam, hogy megsétáltatom egy kicsit a gondolataimat, ezért a közeli park felé vettem az irányt felvéve a kabátomat. 

Nem véletlenül. A hinta felé lépkedve a hóba süppedt a lábam, a fadarabról lesöpörtem az idő közben ráhullott fehér havat, és leültem rá. Az emlékek rohamoztak meg, miket Chrissel éltem itt át. A kihalt terület csak úgy kongott az emberhiánytól, még jobban egyedül éreztem magam. Több kilométernyi távolság volt köztünk a fél méter helyett, amit a másik hintáig elérő kezem meg is szüntetett volna. A kézfejeimet a hinta láncaira fontam, lassan lökni kezdtem magam lábammal. Bevillant percről percre, ahogy itt szaladgáltunk évekkel ezelőtt, ahogy az ölében ülve együtt lendültünk az égben. A könnyeim utat törtek maguknak végül, így a fejem is a hideg láncnak döntve engedtem őket szabadjára.

13.rész - Christmas Eve

*Luna pov*

Másnap kicsit nyúzottan keltem, pár órát aludhattam. A gondolataimtól nem bírtam nem a plafont bámulni egész éjjel. YoonGi és az ő elképesztően szép szemei jártak, keltek a fejemben. Kicsoszogva a konyhába apumat találtam, meglepve néztem rá, közben megdörzsölve szemeimet sétáltam felé.

 - Hogy-hogy még itt vagy? És hány óra? - ültem le az egyik székre.

 - Reggel hét, és nem megyek dolgozni, mert ma szenteste van, és megadták ezt a napot szabadnapnak - magyarázta a dolgokat.

 - Már huszonnegyedike van? - bólintása megijesztett, gyorsan telik az idő.

 - Menjünk, vegyünk valamit neked, rendben? Karácsonyi ajándéknak - ajánlotta fel mosolyogva, és hát nem tudtam visszautasítani egy apa-lánya napot, ami már egy jó ideje esedékes volt. - Menj, öltözz fel. Lent megvárlak, majd zárj be - beviharzottam a szobámba és felkaptam egy tiszta, kényelmes és meleg ruhát. Letrappoltam a földszintre, YuRi, mint mindig, mosolyogva köszöntött minket és kívánt szép napot nekünk.

Egy taxit fogva bementünk a városba, majd egy többszintes bevásárlóközpont mellett szálltunk ki.

 - Tényleg ma akartunk idejönni a legnagyobb tömegben? - néztem apumra.

 - Munkába menet elmentem párszor itt, ez előtt, szóval most már én is megnézném belülről - mosolyodott el megindulva a bejárat felé.

Modernség, fényesség és tisztaság jellemezte a helyet. A kirakatokat az évszaknak és az ünnepnek megfelelően díszítették fel, illetve a plafonról lógó, elméretezett hópelyheknek kinéző díszek lógtak a magasban.

Tényleg csakis nyomorogva lehetett haladni a siető tömegben, a boltok pénztárainál pedig kígyózó sorok álltak. Viszont ez a hangulat visszaadta a nagy New York-i bevásárlóközpontokat, amikor már a vásárlók összeverekednek egyes árucikkekért.

Ahogy haladtunk el az egyes üzletek előtt, különböző karácsonyi, vagy éppen csak hangulatos, zenék dallama szűrődött ki bentről.

A boltokban, ahova be is mentünk, szinte alig volt valami a méretemben, ami meg is tetszett, így inkább hagytam az egészet. Apum nem tudott, mit kezdeni velem és a leromlott hangulatommal.

 - Nem muszáj ruhát kapnod, tudod te is - húzott be egy dísztárgyas és ékszeres üzletbe ezek után. Meg is akadt a szemem egy nyakláncos állványon, melyen mindenfélét lehetett találni, hosszú illetve rövid láncosat, nagy, díszeset, aprót és egyszerűt egyaránt. Aztán a kezem egyetlen darab felé húzott. Egy kicsi, aranyozott mikrofon lógott a sok nagy medál között, de nekem az kellett. Levettem a helyéről, és apum bólintása után a pénztárhoz fáradtam vele, majd mikor már kifizettük fel is vettem.

 - Hogy találtad ezt meg? Én nem is láttam ezt a többi között. Na, de együnk valamit - szólalt meg apum szokásos falánk énje, amit meg is mosolyogtam, majd a étkezdék felé mentünk, átbucskázva ismét a tömegen, kikerülve pár, az oldalamba nyomódó könyököt és a lábamra lépő talpat. - Menj, foglalj helyet valahol - állt be az egyik sorba. Körülnézve találtam pont egy szabad asztalt, amire le is csaptam, telefonomat kezdtem nyomkodni, hogy teljen az idő, és hátha előbb jut sorra apám, de nem számítottam arra, hogy a szomszéd asztalnál ismerős arcokat látok meg.

 - Luna! - üdvözölt JiMin, meglepetten néztem rájuk. - Mit keresel itt?

 - Apummal jöttem ide - mosolyogtam és mutattam az említett személy felé, mire mind a hetük odafordult. - Ti is végre szakítottatok időt egymásra?

 - Igen, de amúgy holnap ráérsz, Luna? - fordult felém HoSeok. - Mert akkor megint jöhetnék ide a városba együtt, így nyolcan.

 - Persze, ráérek, de csak ha nem zavarok.

 - Nem zavarsz senkit, ugye YoonGi? - húzta vigyorra száját JiMin a kérdezett fél felé fordítva fejét, mire bólintott egyet, és tovább ette ételét. - Akkor holnap. Gondolom, nem akarsz kínosan enni, ezért apád jelenlétében ne beszéljünk - a többiek egyetértő nézéssel jutalmazták, majd le is ült velem szembe szülőm. Egy elég jól kinéző koreai ételt tett le elém, aminek nevét nem tudta megjegyezni, ezért csak elkezdtem enni. A fűszerezése feldobta az élvezetet, kívülről túlfűszerezettnek hatott, de minden pont el volt találva rajta. Villával ettem, mivel a pálcikával csupán szenvedtem volna.

Pár perc múlva a fiúk mellőlünk felkeltek helyükről, ekkor apum is megszólalt.

 - Ismerted őket? - falatozott tovább. - Nem vagyok hülye, azt hitted, nem veszem észre?

 - Az egyikőjük azon a gépen volt, amivel jöttünk, de a többit nem ismerem - füllentettem a mondat végén. - A nevét sem tudom.

 - Beszéltél amúgy valakivel otthonról mióta eljöttünk?

 - Nem, de akartam, ha net közelbe jutok, írok Alexisnek, hogy mi van otthon, rendben? - mosollyal nyugtázta.

 - Nem fogsz holnap unatkozni, hogy egyedül hagylak? Meg mit csináltál eddig a munkanapjaimon?

 - Gyorsan telt az idő, és ismersz, hogy feltalálom magam - nevettem el magam, de azonnal felugrottak az emlékek az elmúlt pár napról.

 - Lehet, hogy nem fogsz neki örülni, de egy hét múlva megyünk haza, vagyis nem pontosan, szóval elsején utazunk, mert addig befejezzük a munkát, de azért a szilvesztert szeretném még itt tölteni. Amúgy is kezdem megérteni, hogy miért szeretted meg Dél-Koreát, meg a zenét. Tényleg azért az emberek nagy része kedves, legalábbis azok, akikkel dolgozom. Az étel is isteni volt, jól is laktam vele. Viszont muszáj visszamennünk egyszer, mert neked suliba kell járnod. Megérted, gondolom, hogy az életünk amúgy nem itt van, ugye? - nézett a szemembe.

 - Persze, megértem - ráztam meg a fejem. - Kiélvezem amíg csak lehet akkor az ittlétet.

Egyből jobban ragaszkodtam ehhez az országhoz. Az eddig átélt dolgokat nem akartam soha otthagyni, nem akartam visszamenni.

*Lilly pov*

A gyász emésztett belülről, a korgó gyomromba nem tudtam már semmit sem tömni, egy falat sem ment le vagy éppen esett jól. Szüleim kezdtek aggódni értem, hogy csak a szobámban gubbasztva ültem. Szótlanul vártam, hogy véget érjen a nap. A gondolataimban újra és újra lejátszódott az eset, aminek szemtanúja voltam, talán nem viselt volna meg ennyire, ha nem a párommal történt volna meg. Nem tudom még elengedni az emlékeinket, nem is akarom. Több, mint egy éve voltunk együtt. Minden reggel ő köszönt nekem a legelőbb, ha nem is személyesen, de üzenetben igen. A mosolygó arca marad előttem örökre.

Eljött a temetés napja, így teljes fekete ruhát öltve magamra néztem a szobám egyik pontján elhelyezett tükörbe. Karikás, táskás szemeim az álmatlan éjszakáimat jelezték arcomon. Beszálltam a kocsiba a házunk előtt, majd csak hajtottunk a decemberi hidegben a temetésre. Egy szót sem szólva bámultam kifelé az ablakon, néztem ahogy az apró hópelyhek hullottak az égből alább.

Odaérve a sírokat néztem magunk körül, mindet a hó fedte, de azok érintetlensége mégis megnyugtatott valamilyen formában.

A szertartáson anyja pityergését hallottam magam mellett, de én tartottam magamat. Viszont mikor engedték le a koporsóját a földbe egyszerűen nem bírtam nézni, megfordultam, áttörve magamat a tömegen siettem arrébb, nem akartam, hogy bárki is lásson sírni. Olyan távolból, hogy láttam még az embereket leguggoltam, és fájdalmas sírásom végre kitört belőlem. Ezentúl már csak sírját látogathatom, ezentúl már csak a sírkövével beszélgethetek.

*Sarah pov*

Már második napja, hogy egyedül üldögélek a falnak dőlve a helyiségben, ugyanis mióta ledobta a bilincset a fejem mellé be sem tette a lábát, és ezért több, mint két napja nem is ettem.
A csuklóim és a gyomrom is iszonyatosan fájt, folytonos szúró, görcsölő érzés tartott fogva odalent is, bár ezt egyre enyhébbnek éreztem. Az elgémberedett hátammal nem tudtam, mit kezdeni, mivel megkötözött kezeim pont a legrosszabb helyzetbe voltak.
Ahogy az agyamban átszámoltam valahogy a napokat, úgy jött ki, hogy szenteste következik. Az első karácsonyom volt, mit nem otthon töltöttem. Aztán elmélkedéseim közben betoppant a nem várt személy, egyetlen hozzá fűzött kérdés fogalmazódott meg a fejemben, aminek feltételét gyomrom korgása előzte meg.
 - Csak nem éhes valaki? - simított végig arcélemen kéjes vigyorral az arcán, amitől még inkább a falhoz szorítottam hátamat. - Hát így nem kapsz kaját - megfogta a mellettem lévő bilincset, felrántott álló helyzetbe, szemembe nézett, amibe valószínűleg csupán félelmet láthatott ekkor, majd a másik falhoz tolt, melyben volt egy meghajlított fémdarab, abba kattintotta bele a bilincs egyik részét, eloldozta kezeimet, majd bal kezem köré csukta a fémet. Felemeltem jobb kezem, ami vörös és véraláfutásos volt a kötéltől, és lüktetett, de jó érzés volt végre, hogy szabad. - Most pedig így maradsz - fordult meg, de elkaptam még vállát, visszanézett rám.
 - Hívott valaki bármikor is? - tettem fel az egyetlen kérdésemet.
 - Nem - jelentette ki. - Ha pedig nem hiszel nekem akár meg is mutathatom.
 - Elhiszem én - hajtottam le fejemet, és eresztettem el vállát.

 - Ne legyél itt nekem depressziós - emelte fel fejemet, de ezúttal nem azt a tekintetet kaptam, amit az előbb, több mélyebb érzést adott át. - Jó kislány voltál eddig, jutalmat érdemelsz - arcomhoz hajolva adott egy újabb csókot, lehunytam a szemem, megfogta közben mindkét kezével arcomat, úgy húzott magához egyre közelebb, lábaim megremegtek, aztán már véget is vetett a csóknak. Vettem egy mély levegőt, miután hátrébb lépett. - Kezdelek megkedvelni, játékszerem - jelentette ki. - Ha így folytatod, akkor többet nem fog semmi fájni, de ma este talán még igen, mivel ünnepelünk - váltott hangnemet a mondat végére. - Szenteste alkalmából egy csodás éjszaka kell nekem - suttogta a fülembe, amitől kirázott a hideg.
Otthagyott a helyiségben, a kezem már ekkor elkezdett zsibbadni. Nem vártam az éjszakát, a mondata miatt, miszerint nekem fájni fog, és így is elegem volt már a fájdalomból. Most kezdtem csak gyógyulni.

12.rész - That thoughts

*Luna pov*

Az arcok, amik ugráltak álmomban is előttem felhívtak. Megint velem akarták tölteni a délutánt, amit régen hallottam bárkitől is.

Kimentem a konyhába, hogy egyek valamit, mielőtt újra nekiindultam volna az utamnak. Apum már elment a munkába egy üzenetet hátra hagyva, miszerint késő este érkezik megint.

Majd mikor az utcára kiléptem, már a fiúk vártak odakint. Meglepett arckifejezéssel lépkedtem melléjük, köszöntöttük egymást, mint egy régi barátot, ami szívmelengető érzéssel töltött el. Beszálltunk nyolcan a kisbuszukba, amit még nem is láttam, és ezúttal SeokJin ült a kormány mögé. Az anyósülésen NamJoon, a mögöttük ülő hármas fogat JungKookból, TaeHyungból és HoSeokból állt, végül pedig YoonGival balomon és JiMinnel a jobbomon zárult az ülésrendünk.

 - Ki van benne egy szöuli túrában? - kérdezte a sofőr, és egyben a jármű tulajdonosa. - Mutassuk meg Lunának a fővárosunk - indította be a motort.

Direkt vagy véletlen, de persze, hogy ide kellett kerülnöm, hogy kínos legyen az utazás.

A szöszke vállat vonva tette fülébe a fülhallgatóját, elzárva így a kocsiban beszélgetők által keltett zajt. A három előttem ülő jómadár megadta a hangulatot az utazás alatt, így már felszabadultabban viseltem a hét fiú társaságát.

 - Nem zavar, hogy egyedüli lány vagy itt? - fordult felém felvont szemöldökkel JiMin egy kis idő után.

 - Jól érzem magam, ennyi számít, legalább nem unatkozom a hotelben - mosolyodtam el.

Több, mint fél órája araszoltunk az utakon, közben belekeveredtünk a keddi dugóba. A kocsik dudálása viszont még így sem nyomta el a jó hangulatot. Majd egy főtér mellett leparkolt az autó és mindenki kiugrált a járműből. Bizonytalan léptekkel haladtam a fiúk között az emberekkel teli, de ismeretlen téren. Egy férfit ábrázoló szoborhoz futottak, és fényképezni kezdték egymást mellette.

 - Rég láttam őket ennyit nevetni - lépett mellém összefont karokkal YoonGi, felpillantottam rá. - De jobb is ez így. Neked meg köszönöm, hogy miattad újra eljöttünk ide együtt. Talán két éve nem is jártunk itt. Mindig valakinek valami más dolga akadt, a vasárnapi is ritka volt, hogy mind ráértek lejönni hozzám, de így megismertünk téged - húzta mosolyra a száját, arcát vizslattam, nosztalgiázva figyelte a többieket. Sajnos beleszerettem abba a halvány mosolyba, és ezt rontom el mindig. Túl hamar szerelmes leszek.

Szólásra nyitottam számat, de helyette a fiúkra tereltem tekintetem, akik elkezdtek kergetőzni, mint az ovisok, de mégis jó érzés volt köztük lenni. Hajtincseim között, észrevehetetlenül, épphogy ránéztem YoonGira, majd inkább el is indultam nagyot sóhajtva a srácok irányába. Berántottak egy közös fotóba, melybe YoonGi is becsatlakozott.

Aznap még rengeteg helyre elvittek, megmutatták a nevezetességeket, látványosságokat városszerte. Egyes hidakat is megcsodálhattam, és mintha egy koreai drámába csöppentem volna hét helyes fiúval. Megálltunk étkezni is egy vendéglőbe, megkóstolhattam a híresebb koreai ételeket. Élveztem minden pillanatát, nem akartam, hogy véget érjen, de egyre jobban csak közeledett az az időpont, hogy hazamegyek. Ez a gondolat el is rontotta a kedvemet a nap végére.

SeokJin, mint sofőr, ismét beült a kormány mögé és keresztül Szöulon hazavitte Gwangjuba JiMinékhez JungKookot és TaeHyungot is, hogy ne kelljen nekik annyit utazni hazáig. Majd egy kicsivel arrébb HoSeokot is kitette. Mosolyogva, és rám kacsintva ugrott ki a járműből. Incheon felé újabb megálló volt, még a főváros területén NamJoon háza, ahol a fáradt kormányos átadta ülését YoonGinak, majd ki is szállt, és bement a ház tulajával az épületbe.

Ezek után az egyenes úton tovább haladva szeltük a várost át kínos csendben. A helyemen ülve, hátul, szótlanul néztem kifelé az ablakon, a már sötét utakat pásztázva. Mindig is egy ilyen napot akartam az életembe, de már vége is van, soha többet nem is lesz hasonló.

 - Hazaviszlek akkor - törte meg a csendet, belenézve a visszapillantóba, mire bólintottam egyet. Nem állt meg a járművel sehol, csupán a hotel parkolójában fékezett le. A kezem és a tekintetem is az ajtónyitóra terelődött, de nem bírtam meghúzni, ültem tovább szótlanul. YoonGi kiszállt, és az én ajtómhoz jőve kinyitotta helyettem is. - Nem akarsz kiszállni? - nézett rám.

 - De... - néztem sötét szemébe, amit megvilágított a parkolóban felállított utcalámpa. - Nem akarok hazamenni.

 - Ennyire rossz New York?

 - Én nem vagyok odavaló - néztem ölemben pihenő kezeimet. - Ott vannak a barátaim, a családom, oda járok suliba, de mégis úgy érzem, hogy nekem nem kell az az élet. Szöul sokkal szebb, kellemesebb, legalábbis szerintem. Viszont, ha ti nem lennétek, akkor egyedül lennék egész nap, mert apum dolgozik, későn ér haza, korán már megy is vissza - néztem újra YoonGira.

 - Megígérem neked, hogy amíg még nem mész haza soha nem fogsz unatkozni, rendben? - nyújtotta kezét, hogy kisegítsen a járműből. - De nem akarlak elrabolni, szóval menj be a hotelbe. Jó éjszakát! - mosolyogva szállt be a vezetőülésbe, elhagyva a parkolót hajtott el. Úgy tettem, ahogy kérte, felmentem a hotelszobánkba, a kulcsot ledobva a konyhapultra baktattam be a szobámba, keresztbe ledőlve az ágyamon. Miért nem hiszem el, hogy itt vagyok egyáltalán?

*YoonGi pov*

Az úton előre haladva kavarogtak a gondolataim. Luna valamiben más, mint az eddigi lányok körülöttem. A fiúk az ő kedvéért elrángattak elé a hotelhez délelőtt, sőt ők is hívták el a városba. Az idejükből szakítottak rá is egy kicsit, de nem értem, miben más. Egy New York-i lány, aki ide csöppent Szöulba, és szinte már be is illeszkedett a kis csapatunkba.

Leparkoltam a felhajtóra, majd a házba belépve azonnal a stúdiószobám felé vettem az irányt. A legjobban itt szeretek lenni egyedül, mert minden, ami kedves számomra itt megtalálom. 

Olyan ihletet kaptam a semmiből egy új dalhoz, hogy azonnal hozzákezdtem az alap meggyártásához. Egész éjjel fent voltam, nem is néztem az időt, de már hozzászokott szervezetem, hogy alig alszom, mindig fáradt arccal mentem bárhova is.

Szenvedtem, hogy létrejöjjön egy tökéletes hangzás. Egyszerűen nem akart megelevenedni, ami a fejemben ezeregyszer lejátszódott már. Minden alapot, ami nem tetszett meg azonnal a szemétbe helyeztem. Aztán próbáltam a zongorán lejátszani, de nem, egyszerűen nem akart ugyanaz lenni. Addig szenvedtettem saját magam, míg a laptopomra rádőlve aludtam el.

A dallammal álmodtam, de a kellemes hangot inkább csak hagytam, hogy befurakodjon mélyebbre a dobhártyámba. Elfoglalta az egész agyamat szinte, az visszahangzott az elmémben is.

*Roxane pov*

Már szokásosan leültem a padkára a késői órákban. Az égből hullott alább a friss és fehér hó közben, de mégsem éreztem hidegnek az estét. Kabát zsebemből elővettem a doboz cigimet, majd az öngyújtómat is, így rágyújtva egy szálra. Egyet beleszívtam, máris kicsit, de segített enyhíteni idegállapotomon. Egy röhögcsélő lánytársaság haladt el mögöttem, közben megjegyezve rólam is pár dolgot.

 - Na, mi van? Nem találsz haza, drága? Vagy talán csöves lettél? - torpantak meg mögöttem, mire felálltam, szembefordultam a négy fős társasággal.

 - A drágád vagyok, milyen megtisztelő - leereszkedő volt hangnemem. - És hát lehet, hogy én csöves neked, de te öltözöl úgy - mosolyogtam rá a beszóló lényére, mire még a csatlósai is elnevették magukat.

 - Azt hiszed, kemény vagy?

 - Igen, mindenképpen, de nálad biztosan erősebb vagyok, virágszálam - lendítette volna már kezét felém, mikor egy jobb egyenessel eltaláltam orrát. - Miért kell mindenkivel kötekedni, drágám? - utánoztam a hangját, míg ő a földön ült. - Ha nem lennének itt a barátos nőid, akkor simán csak elmentél volna mellettem, igaz-e? Most meg ilyeneket mond a szép kis szád? - hajoltam közelebb hozzá, mikor is beleköpött arcomba, nevettem egyet magamba, majd letörölve magamról köpetét megfogtam tarkójánál haját, és felemeltem a járdáról. - Ne lássuk egymást még egyszer, oksi? Titeket sem, de ti is kaphattok.

 - Engedd el a hajam végre!

 - Jajj, a hajam, a hajam! - ismételten a hangját utánozva szólaltam. - Menjetek innen, drágáim, szerintem - engedtem el hajtincseit, és azonnal el is indultak az eredeti irányukba.

Megint leereszkedtem a hideg betonpadkára, és újabb szálat meggyújtva néztem, ahogy szállingózott a hó, ahogy egyre nagyobb hótakaró fedte a kertes házak előtti füvet, ahogy csak úgy nehezedett rá a fák ágaira, ahogy lehullott mellém, az ölembe, megnyugtatva a bennem tomboló tüzet.

*Elena pov*

Talia egyik régi osztálytársa vállalkozott arra, hogy hazakísér, de inkább én segítettem őt, hogy ne essen el. Érződött belőle, hogy jó sok tömény lefolyt ekkor már a torkán.

Az úton, míg az egyik karja vállamon pihent, és így tartottam meg egyensúlyát is, kiöntötte nekem a szívét, de legalább tízszer. A magas fiú minden témába belekóstolt egy kicsit, elmondta a véleményét a mai társadalomról, a szerelemről.

 - Miért akartál oly nagyon elkísérni, Eric? - szegeztem felé a kérdést, mert úgy tudtam, a részegek igazat mondanak.

 - Há..át... - vett egy nagy levegőt. - Mert szerintem aranyos vagy, és-

 - Van barátom, és tudod, én hűséges is szeretnék maradni - szakítottam félbe, de ahelyett, hogy eltántorítottam volna attól, hogy ne is nyomuljon rám, a vállamon leledző kezével maga felé fordította a fejemet, és megcsókolt. Bár ne tette volna, mivel nem bírtam ellenkezni, így el is mélyítette csókunkat. Tudtam, hogy megcsalom Aident, de az édes ajkaitól elalélt az agyam.Majd végre visszajött a józan eszem, és ellöktem magamtól, amitől az ittas fiú a földön kötött ki. Elkezdtem sírni, de nem ellépve tőle. - Biztos most örülsz, hogy a csókod miatt bűntudatom van! - ordítoztam vele.

 - Igazából igen, Elena.

11.rész - The darkness (+18)

*Katy pov*

Minden nap át kell haladnom ezen a hídon, hogy eljussak a suliig, de még így is, hogy nincs iskola átcsoszogok rajta reggelente.

Könyököltem a régi, vasépítésű hídkorláton, néztem a lassan haladó folyót magam alatt. Merengtem a semmibe. A hideg levegő csípte már az orrom, de én csak szipogtam tovább egymagam. Hűvös könnyeim folytak már az arcomon.

Nem menekültem el otthonról, eljöttem sétálni a veszekedésekből kiszakadva.

A fülemhez emeltem zsebemből kivéve telefonomat, tárcsáztam édesanyámat.

 - Nem hibáztatlak - kezdtem el, mikor felvette a hívott fél. - Nem a te hibád, hogy nem akartatok engem, és hogy még azóta sem - másztam át közben a alacsony korláton, anyám semmit sem szólt. - Tudod, hányszor sírtam már itt - fogtam egy kezemmel a korlátot, gyalogos híján senkinek még fel sem tűnt, néztem a fagyos vizet. - Én attól még szeretlek titeket apával együtt - remegett meg lábam. - Sziasztok - ledobtam telefonomat a mélybe, láttam ahogyan csobban, majd utána ugrottam habozás nélkül. Mintha a víz közeledett volna hozzám, de én zuhantam csupán.

Egyből elmerültem a jéghideg folyadékban, kabátom hozzám tapadt.

Nehezebben vettem a levegőt, az agyam és a testem próbált kimenekülni, a felszínre úszni, de a szívem és az akaraterőm lent tartott. Éreztem, hogy fogy az oxigén a tüdőmből, a végtagjaim meg szinte már lefagytak. A szívverésem is lejjebb csillapodott, kezdte feladni ő is.

A szüleim észre sem veszik, ha elmegyek otthonról, de remélem ezúttal sem fogok nekik hiányozni. Csak kívánom, hogy ne találjanak meg.

Elhomályosult előttem minden, minden fény eltűnt, még mélyebbre zuhantam, egyre több volt felettem a víztömeg, ami rám nehezedett. A hullámzó kékség feletti kicsiny, téli napfény is elhalványult. Lehunytam szemeimet, nem is kapálóztam a friss levegőért. A víz martalékává lettem.

*Sarah pov*

Mikor rám mordult és szúró tekintetet vetett rám, megijedtem. Ijedt arcomtól csak lelkesebben kezdte cirógatni állam vonalát ujjaival, aztán lassan újra térdemre tette kezét. Kirázott a hideg, mikor derekam felé csúsztatta tenyereit, majd elkezdte levenni nadrágomat. Eltoltam volna magamtól, de a kötél csuklóm körül, hátam mögött nem engedte ezt. Próbáltam minél jobban megnehezíteni a dolgát, hogy ne bírjon levetkőztetni, de ő durván szinte leszaggatta rólam a ruhadarabokat.

A hűvös levegő futkosott a hátamon, mikor már csak egy szál fehérneműben üldögéltem ott előtte. Lábammal hirtelen ellöktem őt mellkasánál fogva, elvesztve egyensúlyát huppant a földre, meglepetten nézett rám. Felém kinyújtott lábaival ült, egyre csak gyűlt a méreg a szemében.

Egyik pillanatról a másikra fölém kerekedett, a matracba nyomott súlyával, derekamra helyezte magát.

 - Tudod, ha elmebetegnek tartasz, akkor tudhatnád, hogy nem jó, ha felidegesítesz - oldalamat kezdte cirógatni, majd egyik kezét tarkómra futtatta, magához húzta fejemet és ő is közeledett arcával felém. - Szeretek én romantikus is lenni - hajolt még közelebb, szinte már rám feküdve testével. - Csak te rontod el ezt - ajkaimra tapadt, hevesen csókolni kezdett, sajnos az agyamban felszabaduló endorfin nevezetű anyag nem hagyott ellenkezni életem első csókjánál. El akart távolodni, de én, vagyis inkább az agyam még ragaszkodott hozzá, beleharapott ajkamba, felszisszenve visszasüllyedtem a matracba lesütve szemeimet. - Kis ragaszkodó - nevette el magát. - Ez lesz a jutalmad - suttogta, ezután elkezdte levenni saját ruháit is, nem tétovázva dobta félre őket. Egy fekete bokszerben ült derekamon. Már a hátam alatt lévő, megkötözött kezeim zsibbadtak a kettőnk súlyától. Alig éreztem már ujjaimat, a kötél egyre csak dörzsölte csuklóimat. - Látom, fáj a kezed, de sajnos nem vehetem le, de mást igen - vigyorodott el.

Megszabadított bugyimtól is, és szétnyitotta lábaimat, bármi jelzés nélkül hatolt belém. Nem élveztem a durvaságát, - miért is tettem volna? - amivel bennem mozgott, egyszerre több helyen is lüktettem a fájdalomtól. Bármi finomkodás nélkül vitte magát a csúcsra, azzal nem is törődve, hogy a saját könnyeimbe fulladok bele. Semmi kényeztetést nem kaptam irányából, max az az egy csók számítható annak.

Aztán, kicsivel később, éreztem valami fura folyadékot, ami belőlem jött ki, mind ezek után fogta magát a fogva tartóm kihúzódott belőlem, felöltözve elhagyta a helyiséget.

Felültem erőtlenül, majd amint megláttam a matracot elszínező vért, látványától elborzadtam.

Ez a beteg állattal volt az első csókom, és az első aktusom is. Viszont még ez a megalázó helyzet sem késztet arra, hogy honvágyam legyen. Igaz, inkább lennék otthon, a melegben, de az én otthonom nem az, aminek hívom. A fájdalmak, a hosszasan, keservesen átsírt éjszakák nem engedik, hogy annak hívjam.

A fagyos érzéshez, a lüktető nyilalláshoz a csuklómnál, most társult a hasogatás odalent, egy szál melltartóban feküdtem, magamra húztam, nem belebújva, nagy nehezen a pólóm, de majd halálra fagytam. A matracon lévő vérem sem volt éppen kellemes érzés magam alatt.

Aztán a beteg állat, kinek a csókja valami hihetetlenül nem illett a belső személyiségéhez, aki kívülről egy rendes, fitt, kedves, becsületes ember, betoppant az ajtón. Cipője kopogott a beton padlón, lassan, megfontoltan tette meg lépéseit, automatikusan becsuktam a szemem, és átfordultam oldalamra, hogy rá se kelljen néznem. Egy plédet terített rám, majd a fülemhez hajolt, jobban leszorítottam szemhéjaimat, a pulzusom az adrenalin miatt az egekbe lehetett valahol.

 - A játékszerem nem fázhat meg - suttogta halkan, hangja vészjóslóan csengett. - Barátkozz ezzel - lerakott fejem mellé egy bilincset, összezörrent, mikor elengedte azt. Megmozgattam kézfejeimet hátam mögött. Nem akar elengedni.

*Talia pov*

Volt osztálytársaimmal végre alkalom adódott egy találkozóra, szüleim is rábólintottak a dologra, szóval délután egykor a megbeszélt helyen találkoztunk. Mivel Elenával is akartam találkozni még a szünetben, ezért elvittem magammal. Tudtam, hogy alig mozdul ki, így hát most megismeri a barátaimat. Mindenki vidáman fogadta a másikat, én meg nagyon örültem, hogy végre nem kell otthon lennem, és hallgatnom a szüleimet.

Eric, a szöszke becenévre hallgató személy tanácsára beültünk egy jó színvonalú, nem túl puccos vendéglőbe, és meg is hívott mindenkit egy-egy kisebb ételre. Tologattam az ételt a tányéromba, mert a beszéd tárgyához hozzá sem tudtam szólni. Szinte az összes volt osztálytársam az alkoholról, a bulikról kezdett beszélni, a téma feljövetelének oka még kutatni való. Kínosan néztem Elenára, majd vissza rájuk. Megváltoztak, nem a jó irányba. Az ebben a témában való beszélgetés pedig addig fajult, hogy a vendéglőt elhagyva Peter házában kötöttünk ki. Ők már nagyban itták, amit találtak a szekrénybe, amit éppen a szülei rejtettek el kiskorúságára hivatkozva, illetve amit a ház tulajdonosának nővére vett nekünk jószívűségből. Nem volt jó ötlet a találka, főleg az se, hogy elrángattam magammal Elenát. Több, mint tízen voltunk összegyűlve a nappalijukban, a dohányzó asztalon pedig sorakoztak az egyes italok, feles, illetve műanyagpoharak mellettük.

Egy kortyot sem ittam, de a barátaim már dülöngéltek ülő helyzetben is szétnevetve fejüket közben. Tizenöt éves létükre, mint a szivacs úgy itták a nagy mennyiségű szeszt.

A tömény alkoholszag terjengett a szobában, és talán a házban is. Nem csak a levegőben, hanem az emberek szájában is az szaglott. Egymás után jöttek barátaimnál a hangos koccintások, amik már az agyamra mentek lassan. Elena inkább el is köszönt tőlem, hogy megy haza, de talán a legjózanabbnak kinéző egyén az ivós társaságból vállalkozott a hazakísérésére.

10.rész - That blood (+16)

*Lilly pov*

Fiúm már nagyon rágta a fülemet, hogy mondjam el mi történt ott annál az utcánál. Ezért hát leültem vele, hogy elmondom.

 - Nem akartam odamenni soha többet, mert semmi jó nem történt ott - vettem egy mély lélegzetet. - Anyukám hisz abban, hogy néha a dolgok lehetnek elátkozottak. Az az utca ilyen nekem. Mielőtt veled összejöttem volna, ott szakítottam a legdurvábban a voltbarátommal. Ordítozott velem, meg is ütött, azóta nem láttam, csak az újságban még utoljára, hogy börtönbe került. Előtte meg, ott halt meg a nagybátyám, pont azután, hogy kiszálltam a kocsijából telibe karambolozott az egyik mellékutcából kijövő autóval, és én ezt mind láttam. Láttam, ahogy mind a kettőjük meghalt, és semmit sem tudtam tenni, mert teljesen lefagytam. Nagyon szerettem őt, és azóta nem is mentem abba az utcába, mert tudom, hogy megint valami rossz lesz, ha végigmegyek ott újra. Ezeket az emlékeket pedig nem  is tudom elfelejteni. Beleégtek az elmémbe.

 - Menjünk végig o-

 - Nem! - szakítottam félbe.

 - Semmi baj nem lesz, ott leszek veled. Jobb lesz utána, és bebizonyítom neked, hogy nincs semmi elátkozott dolog, és semmi hasonló, amitől félni kéne.

Elindult, nem tudtam megállítani, felvette kabátját, követtem tettét, majd kiléptünk a decemberi hidegbe.

 - Légyszíves állj meg! - ordítottam utána.

 - Csak gyere! - egyre gyorsabban szedte a lábát a bizonyos utca felé. 

Odaért az utca elejéhez, megvárt, amíg mellélépek, majd kézen fogva sétált velem tovább az utcában. Megtorpantam, nem mertem tovább lépni a mellékutca vonalába. 

 - Na, ne félj, kérlek - hirtelen a semmiből előkerült egy kocsi, amint elengedte a kezemet elsodorta a jármű, aminek szem és fül tanúja is voltam. Nagyot nyeltem, majd szám elé kaptam kezemet ijedtségemben, és ismét lefagytam. Sírni kezdtem, mikor megláttam a vért, aztán mikor megláttam az elütött barátomat. Az adrenalin adott annyi erőt lábaimnak, hogy odaszaladtam hozzá.

 - Lilly.. - mosolygott rám kínok között, letérdeltem hozzá.

 - Brian, ez is az én hibám, de mondtam, hogy nem kéne ide jönni.

 - Lilly, nem a te hibád - szólalt meg erőtlen hangon. - Ne higgy az elátkozott dolgokban, mert szerintem azok hülyeségek - le sem mertem nézni újból véres lábaira, igazából csak arcát nem színezte el pirosra. - Menj, nézd meg a sofőrt.

 - Dehogy hagylak itt - vettem elő telefonomat, majd hívtam a mentőket. Mikor bontották a hívást, és már úton voltak, lenéztem kezemre, barátom vére azt is elszínezte. Még jobban elkezdtem sírni, mikor Brian megfogta kezemet, lehúzta maga mellé a földre. - Annyira sajnálom - mosolyra húzta száját, majd lehunyta szemeit. - Ne, nehogy itt hagyj.. - nyúltam feje alá, de már késő volt. Keze eleresztette enyémet, ereiben a lüktetés megszűnt. A távolból hallottam a mentőszirénát, de az csak fokozta a könnyeim folyását. Azt vettem észre, hogy elhúztak tőle, aztán körülvéve a kocsit kimentették a sofőrt, aki sok sebbel, de túlélte. Elkezdtem keservesen sírva a pasas felé futni, aki megölte a barátomat, de a mentőkkel érkezett rendőrök megállítottak, rángattak távolabb.

 - Remélem, hogy jó érzés így neked! - ordítottam felé, ahogy betették a mentő hátuljába egy hordágyon. - Eresszenek el! - veszekedtem a rendőrökkel ezúttal. Arrébb vittek, nem engedtek közelebb, messziről néztem, ahogyan megérkezett még pár ember, akik betették egy zsákba a barátomat, akit már sajnos nem menthettek meg.

Ilyenkor már megértem, hogy miért magyarázta annyira az angol tanárom a 'megy' ige két harmadik alakja közötti különbséget, rájöttem a been és a gone tényleg nem ugyanaz, mert Brian már nem jön vissza, he's gone.

A kezemet néztem akkor is, mikor a rendőrök kérdeztek engem az esetről. A száradó vért rajta, a barátom éppen a kezemen száradó vérét.

*Sarah pov*

Semmit sem aludtam, a matrac kényelmetlen volt, az összekötözött kezem miatt főleg, a helyiség hideg is volt, viszont a kimerültséget éreztem magamon.

Belépett az ajtón a pasas, mikor már hajnalodott kint, megfogta azt a széket, amin tegnap ült, majd előttem helyet foglalt rajta.

 - Jó reggelt - mosolygott rám, de én dühös tekintettel néztem rá hajam mögül, majd kihúztam elgémberedett hátamat. - Nem is néztelek meg jobban tegnap - hajolt közelebb megsimogatva arcom.

 - Nem is nézted meg, hogyan nézek ki, de azért el kellett rabolnod. Neked így szokásod random lányokat elrabolni az utcáról? - húztam el magamat tőle, felháborodva dobálóztam mondatokkal, amik ekkor eszembe jutottak.

 - Ha későn vagy az utcán, arra feltételezek, hogy nincs aki keressen, hogy nincs hova hazamenned.

 - Nem ezt kérdeztem - figuráztam ki a tegnapi megszólalását és hangnemét sértődötten. - Levontam a következtetéseket rólad. Olyan pszichopata vagy, aki gyengédnek látszik, de ha nem az van, amit akar, akkor fájdalmat okoz másoknak.

 - Kis szívem. Félreértettél. A simogatás azért volt, nehogy azt hidd, hogy fájni fog bármilyen módon is. Megnyugtatásul, de hát így is, úgy is fájni fog. Főleg, mivel még szűz vagy - a tekintetében megjelent az a beteg jellem, ami minden pszichopatában megvan. - Higgy nekem tudom, milyenek a szüzek. Azokat szeretem a legjobban.

 - Te beteg vagy.

 - Figyelj, huszonöt évesen neked is eleged lenne a párkapcsolatokból, hogyha olyanok lettek volna, mint nekem. Mind hisztis, kétszínű csaj lett, miután lefeküdtünk. Elegem lett, ja, és utána meg én lettem a rossz, mert dobtam őket. És igen én meg szeretem, ha valakinek én vagyok az első, és talán utána az utolsó is - vigyorodott el, majd leszállt a székről, leült elém sarkaira, aztán térdeimre helyezte kezeit. - Nem fog fájni. Annyira - összébb húztam magamat, hogy ne tudjon velem semmit sem csinálni, de megfogta államat. - Így csak neked lesz rosszabb - mordult rám.

*Luna pov*

Ültem a konyhakövön, egyedül, síri csend uralkodott körülöttem, csak a fiúk nevetését és a tévé zaját hallottam be a nappaliból. Aztán nyílt az ajtó, és a szőkeség lépett be, mosolyra húzta száját.

 - Tudtam, hogy nem a mosdóba vagy ennyi ideig - ereszkedett le mellém. - Én nem akartalak ennyire zavarba hozni, hogy a fiúk között egyedüli lányként vagy, de ők akarták, hogy elgyere.

 - Semmi bajom ezzel, nyugi, csak nem ismerlek még titeket, kicsit fura így.

 - Azt mondtad, még, szóval meg akarod ismerni ezt a vegyes csapatot. Meddig szándékszol maradni itt? - fordította felém fejét. - Figyelj, gyere, beszélgess velük egy kicsit - segített fel a földről.

 - Egy kérdés még. Te féltékeny vagy JiMinre? - megvonva a vállát kiment a konyhából, és a nappaliba ment, ahova követtem. A helyiségbe visszatérve viszont egy helycserét észleltem, HoSeok és YoonGi cseréjét. Kínosan helyet foglaltam a vöröske és a szőkeség között. Vígan elbeszélgettek egymással, majd engem is kérdezgetni kezdtek.

 - Luna, honnan jöttél? - nézett kedvesen rám SeokJin.

 - New Yorkból - mosolyogtam rá.

 - Egy amcsi lány - szólalt meg TaeHyung.

 - És ti mind itt laktok? - csúszott ki a számon a kérdés.

 - Nem, mi Szöulban, csak meglátogattuk YoonGi nagypapát - nevette el magát JiMin, aztán ránéztem az említettre, és hidegen hagyta a dolog.

Tovább beszélgettünk, kérdezősködtek rólam, mindegyikőjük kivéve JungKookot, ami furának tűnt, de aztán telefonomra néztem, és az idő egyből sietésre késztetett. Az este hét, az eléggé késő már, így kifutottam az előszobába, felkaptam kabátomat, majd miközben vettem cipőmet YoonGi lépett mellém.

 - Hazavigyelek?

 - Nem kell, nem kell. Hazasétálok én - utasítottam vissza.

 - Menjetek már! - ordították a nappaliból kórusban a fiúk.

Kiléptünk a házból, megcsapott a hideg levegő, ami orromat el is kezdte csípni. Beszálltunk a sötét színű, a garázs előtt parkoló autóba, majd bekötve magamat, kínos csendben vártam, hogy beindítsa a motort.

 - Hol laksz? - szusszant egyet.

 - Valami Grand-

Nem is kellett többet mondanom, elindultunk, majd simán szótlanul szelte az utakat. Rám sem nézett egyszer se, én viszont annál többször. Leparkolt a hotel előtt, majd egy 'köszönöm'-öt köhintve kiszálltam. Néztem, ahogy elhajt mellőlem a jármű, majd amikor felnéztem a neon feliratra egy grimasz ült ki arcomra.

Beléptem az épületbe, sokkal melegebb volt már az előtérben. YuRi vigyorgós arca köszöntött, odaléptem a pultjához, majd feltettem neki egy kérdést.

 - Nem unja néha, hogy mindig mosolyognia kell minden vendégre, akármilyen bunkó is? - meglepetten nézett rám kérdésem hallatán, de bólintott. - Majd még beszéljünk, YuRi.

Elindultam felfelé, a hotelszobában még mindig sötét volt, mikor elfordítva a zárban a kulcsot benyitottam, szóval apum még mindig távol volt. Egyenesen a szobám felé vettem az irányt, ahol ledőltem az ágyamra. Annyi minden kavargott a fejemben, és ezek csak sorakoztak egymás után, nem hagyva helyet az ésszerű gondolataimnak.

Az arcok ugráltak előttem fel és le. Majd beragadt a kép, mint amikor lefagy a videó, és egy arc maradt a szemem előtt csak.

9.rész - A II. döntés (+16)

*Luna pov*

Lenyomtam a hideg fémkilincset, felkapcsoltam a villanyt. Becsuktam magam mögött az ajtót, hogy körül tudjak nézni. A fehér keretes nagy ablak pont szembe volt velem ekkor, egy fehér, vékony, a padlóig érő, selyemhatású függöny takarta el azt. Alatta a szintén fehér radiátoron kívűl semmi más nem volt. Körülnézve felfedeztem, a tapéta itt sem változott többen, mint színében, a kéket felváltotta a menta zöld. Ugyanolyan csillár, mint kint ékeskedett a plafon közepén elhelyezve. Egyből a tekintetemet a fehér franciaágy magához vonzotta, amit a falhoz toltak a fejtámlájánál. Fehér takaró pihent rajta két párnával egyetemben, a lepedő is hófehér színt kapott, ami visszaverte a fényt, viszont ez egy idő után zavaróvá vált a szem számára. Az ágy kerete hideg szürkén hagyott fémből volt meghajlítva, a támla is három vízszintesen végig futó fémcsőből állt, de így modernebb hatást keltett. Az ágy mellett mindkét oldalt egy-egy fehérre festett fából készült éjjeliszekrény foglalt helyet. Ledobtam finoman az ágyra kabátomat, majd leültem mellé. A sarokban az ablak oldalán volt egy fehér két személyes kanapé, egy menta színű párnával rajta. Az ajtó mellett a másik oldalt úgyszintén egy fehérre festett fából összeácsolt ruhásszekrény tornyosult a plafont elérve. Az ággyal szemben egy négy fokos, széles üveglapos könyvespolc álldogált üresen, és ebben ki is merült a szoba bútorzata.
El sem hiszem, hogy tényleg eljutottam ide. Elmosolyodtam, visszamentem a nappaliba, hogy behúzzam a szobámba a bőröndömet, ott láttam, hogy apu kipihenten birtokba vette a tévét. Ismét magamra csukva a szoba ajtót pakoltam ki a csomagomat. Amikor végeztem ledőltem az ágyamra, a hófehér plafont bámulva. Elmélkedéseim és pakolászásom közben teljesen elfelejtettem, ami úgy égette még mindig kabátom zsebét belülről.
Felültem, és a még mindig az ágyamon pihenő ruhadarabra tekintettem magam mögött. Hasamra feküdtem, benyúltam a fekete zsebbe, majd kihúztam a fülhallgatóm a kis cetlivel együtt. A gubancos szerkezet nem is érdekelt, félre dobtam az ágyra, szét hajtottam a halvány citromsárga papírt, amin az állt, hogy: ,,Ha elvesznél a városban" Alatta meg egy számsor, ami feltehetőleg a telefonszámát rejtette.

Melegség töltött el, sóhajtottam egy hatalmasat, és zavaromban elbújtam a kis cetli mögé elmosolyodva. Felülve magamhoz vettem telefonomat, bepötyögtem a számot, de megálltam, mert a nevét nem tudtam. Ezért csupán "repülős srác" néven mentettem el, mert így biztos beugrik majd, hogy ki az, gondoltam.
A mobilom névjegyzéklistáját kezdtem görgetni fel-le, majd megakadt Gale nevén a tekintetem. Összeszorult a szívem, de inkább kiléptem a listából, és szétgubózva fülhallgatómat zártam el magam a külvilág elől.
Zenéim között a mai naphoz kötődő dal szúrta ki a szememet legelsőként. Rányomtam határozottan a kijelzőre, majd amint megszólalt az alap intro bizsergető érzés támadt füleimnél. Kényszeresen  is elmosolyodtam. Párnáim közé húztam magamat, lehunytam szemeimet, azonnal álmodni kezdtem.
A fürdőszobában az üveglapú szobamérlegen álltam pizsamámban, néztem lefelé, lilulásig szorítottam összekulcsolt ujjaimat. Az megállt, ujjongásban törtem ki a szám láttán. Leszálltam az eszközről, megfordultam vigyorogva, aztán ő is az ajtófélfának támaszkodva visszamosolygott rám. Nyakába ugrottam örömömben, nem szólt semmit, csak várta, hogy mikor szállok le róla. Hátrébb léptem egyet.
 - Nélküled nem ment volna - biccentésével jelezte egyetértését.
Aztán hirtelen apum hangjára keltem.
 - Jó reggelt! Gyere enni, csináltam abból, amit találtam reggelit - mosolygott rám, amint felnyitottam pilláim, majd kidörzsölve álmosságot szememből követtem a konyhába.
Tegnap nem tudtam eléggé jól megnézni a lakást, vagyis a hotelszoba többi részét, ezért körbepillantottam a konyhán.
Ismét a fehér volt a domináns szín. Középen egy pultsziget uralkodott, körülötte pár forgós, fémszínű bárszék volt felállítva. A falhoz tolva pultok sorakoztak, az egyik kétrészes mosogatónak volt átalakítva. Felettük szekrények, amikben a poharak, bögrék, egyebek foglaltak helyet, ezek is mind hófehéren pompáztak a lámpa fényétől. A fényadó itt már egy vajszínű, modern, egyszerű csillárként díszelgett a pultsziget felett. Leültem egy bárszékre, onnan folytattam tovább a fejem forgatását. A pultok között még volt egy szürke, fémajtós, magas hűtőszekrény, aminek felülete visszatükröződőre volt takarítva, ugyanilyen stílusú tűzhely és egyben sütőt is elhelyeztek a konyhában.
 - Ma kimegyek a repülőtérre, mert a munkatársam csak ma érkezik, de nyugi nem nálunk száll meg, viszont valahol ebben a hotelben. Nem fog zavarni - elém tett egy tálnyi rántottát, mosolyogva álltam neki az evésnek. - Elleszel, amíg távol vagyok, és felmérem vele a munkaterületet? - kérdésére hümmögtem egyet egy villányi tojással a számban.
 - Legfeljebb elmegyek, és megnézem a várost itt a közelben.
 - Ha elmész, zárj be és vigyázz magadra, ne tévedj el.
 - Rendben, de te nem eszel?
 - Nem, én már ettem, és már mennem is kell! - nézett órájára, és kapkodásba kezdett. - Legyél jó, kicsim - nyomott puszit fejemre futtában.
 - Úgy lesz - viharzott ki a hotelszobából, így nem is hallhatta már válaszom.
Befejezve ételemet, üldögéltem, és forogtam a széken unalomelűzésképpen. Pár perc múlva viszont határozottan felpattantam, átöltöztem egy másik ruhámba. Egy fehér, mintás póló, szokásos kékes, kiszaggatott farmeremmel, fekete pulcsimmal, és az elnyúzott tornacipőm egészítette ki a képet. Felkaptam kabátomat, a fülhallgatómat zsebembe mélyesztve, és az üvegasztalról felkapva a bejárati ajtó kulcsát indultam neki egy sétának.
Az előtérben még egy mosollyal köszönt el YuRi, viszonozva a gesztust léptem ki a hotelből a friss téli levegőre. El sem hiszem, hogy tényleg itt vagyok, hogy nem New York utcáit szelem éppen.
Császkáltam össze-vissza, telefonommal zenehallgatás közben képeket készítettem szép épületekről, hasonlókról. Éppen fordultam volna be az egyik sarkon, mikor egy csapat fiúba ütköztem, köztük viszont megpillantottam egy ismerős, álmoskás fejet.
 - Oh, bocsánat! - nem zavarom a haverjai társágában.
 - Szia - köszönt mégis az általam ,,ismert" fiú.
 - YoonGi, ki ez a hölgyike? - húzta fel szemöldökét érdeklődően engem vizslatva a társaság egyik talán legizmosabb tagja, kabátját erősen kitöltő karjáról levonva a következtetést.
 - JiMin, ne nyomulj.
 - Én csak sétálgattam, nem is zavarlak titeket - kerültem volna ki őket, de susogni kezdtek a szőkeség mögöttiek.
 - YoonGi, miért nem hívjuk meg őt is? - nézett rám az egyik fekete hajú széles vigyorral.
 - Végül is a te házad - vágta rá mögüle, a szintén édes mosollyal rendelkező, barna hajú, kicsit mélyebb hangszínnel rendelkező tag.
 - Szeretnék a srácok, ha velünk jönnél a házamba - hangsúlyozta ki a 'házamba' szót, közben - beszélgetni, hasonlók. Van kedved? - vetette oda a kérdést kicsit kedvtelenül.
 - Nem ismerlek tite-
 - Nagyon jó lesz, megismerjük egymást - karolt át vállamon JiMin vörös hajába túrva, majd elindult így magával húzva engem is az eredeti menetirányukba.
A többiek lépteit hallottam, hogy ők is elindulnak mögöttünk. Szótlanul sétáltam velük, kicsit félénknek, védtelennek éreztem magamat. Az engem átkaroló kar tulaja néha rám vigyorgott, majd hátrapillantott válla mögött, talán YoonGi reakcióját nézte, majd ezek után zsebre tette kezét. Talán el is pirultam, hogy egy helyesnek helyes fiú átkarolt, de én nem őt néztem ki magamnak.
Megtorpantunk egy két szintes családi ház előtt, majd mind beléptünk a vaskapun, nekem választásom talán nem is volt, aztán YoonGi kinyitotta a barna fa bejárati ajtót is. Az utolsó be is csukta azt. Nagyot nyeltem, mikor rájöttem, ekkor hét, szinte ismeretlen fiú között voltam egy szem lány, de maradtam.

~

A második döntésem is eldőlt.

~

A nappaliba terelődtünk egyből, miután levettük cipőinket, és kabátjainkat.

 - Wow! - adtam hangot a csodálkozásomnak, hogy talán kicsit eltúlzott kristálycsillár lógott öt-hat méter magasban felettünk. A nappali berendezése nem állt túl sok minden másból; három nagy, háromszemélyes fekete bőrkanapé foglalt helyet, amik körülöleltek egy széles, téglalap alakú üveg dohányzóasztalt a csillár alatt. Azzal szemben egy plazmatévé emelkedett ki a falból. A padlón egy vajszínű szőnyeg védte meg az embereket a felfázástól, ami végig a nappali területén padlószőnyegként funkcionált, pár darab könyves polc a fal mentén, néhány szobanövénnyel fűszerezve. A falak szimpla fehéren voltak hagyva, modern hatást keltve így a szemnek. A ház, amit eddig láttam belőle, azt mutatta nekem, hogy a tulajának volt pénze, de a feltűnően drága bútorokat kerülte.

 - Mi is a neved? - fordult felém JiMin lehuppanva közben az egyik kanapéra, körbenézve pedig láttam, csupán én nem ültem még.

 - Lu..Luna - hebegtem felé kapva tekintetem.

 - Mutatkozzunk be szerintem, gyere ülj le - ajánlotta, még mindig vigyorogva a sötét hajú figura.

JiMin lehúzott maga mellé a kikapcsolt állapotú tévével szembeni kanapéra.

 - Én HoSeok vagyok - kezdte a sort a vigyorgós, aki jobbomon üldögélt.

 - Engem ismersz - húzta fel szemöldökét magabiztos tekintettel a balomon ülő JiMin. - YoonGit akkor szintén ismered - bökött a balra lévő kanapén ücsörgő szőkeségre, majd tovább sorolta. - TaeHyung, aki talán a legidiótább címért versenyzik HoSeokkal - vitte tovább a barna, szintén mosolygósra mutatóujját YoonGi balján, akinek öltözete azt sugallta nekem, mintha övé lett volna a ház, de mégsem, viszont meglepett, hogy egyikük sem sértődött meg JiMin megjegyzésére, tisztában voltak vele, gondoltam. - JungKook, a legfiatalabb közülünk - a szégyenlősnek ható egyén elmosolyodott, mikor kimondta a nevét, majd megigazított egy fekete tincset homlokánál. Ezúttal áttért a velük szemben lévő két utolsó személyre. - És ők a kis csapatunk apja és anyja, NamJoon és SeokJin - a szőke, NamJoon névre hallgató személy felhúzta a szemöldökét, majd egy szemforgatással inkább ráhagyta a dolgot. - Ha enni szeretnél SeokJin nagyon jártas a konyhában - elmosolyodott kedvesen az említett személy a fiú igazát alátámasztva, majd ezzel be is fejezte bemutatóját, majd elnyújtotta kezét mögöttem a támlán. - Mes-

 - Merre van a mosdó? - kérdeztem inkább kikerülőként, mielőtt elkezdenek kérdezősködni rólam, aztán felállva kisiettem a nappaliból, és a legelső ajtón jobbra benyitottam, a konyhában kötöttem ki. A vállig fekete-fehér csempével kirakott falnak dőltem, lecsúsztam a felületen a földig leülve a kőre.

*Sarah pov*

Lassan pislogva kinyitottam szemeimet, egy sötét, dohos helyen keltem, alig láttam el az orromig. A környezetemből annyit láttam, amit megvilágított a parányi ablakon beszűrődő holdfény, meg a betonpadlót magam alatt. Elfogott az ijedtség, mikor felfedeztem a hátam mögött megkötözött kezeimet. Légzésem felgyorsult az adrenalintól, kapkodtam a levegőt ezerrel.

 - Felkeltél? - kérdezte cinikus hangnemmel egy, a sötétből jövő hang. Az illető felkapcsolt egy gyenge fényű lámpát a falon, de a kis helyiséget még az is bevilágította, rajtunk kívül egy faszék és egy vékony matrac volt még a szobában. Megfogta a széket, majd lovaglóülésben ráült tőlem egy karnyújtásnyira. - Láttál már olyan filmeket, amikben elrabolnak valakit? - kérdezte könyökével rátámaszkodva a szék támlájára.

 - Mit akarsz tőlem? - kérdeztem inkább vissza a válaszadás helyett.

 - Nem ezt kérdeztem! - csattant egy pofon arcomon. - Idővel majd úgyis megtudod, nem? - lehajtottam fejemet, arcomat elöntötte a forróság az ütés helyén, kezeimen éreztem már zsibbadnak a vérhiánytól, amit a kötél szorítása okozott.

 - Azt várod, hogy könyörögjek, hogy engedj ki, haza akarok menni? - motyogtam magam elé még egy kérdést. - Ha haza akarnék menni, akkor nem lettem volna az utcán ilyen későn - halkult el még inkább hangom, még mindig lehajtott fejjel néztem ölemet, hajam arcomba omlott, a légzésem szaggatottabbá vált, könnyek kezdtek el gyűlni szemembe.

 - Szóval egy szökött fegyenccel van dolgunk, értem - éreztem hangján, hogy elvigyorodik. - Talán könnyebb is lesz veled.

Nem tudom, mire célzott, de ekkor hallottam, hogy felállt a székről. Nincs semmi késztetésem ahhoz, hogy elrohanjak vagy ellenkezzek. Még mindig ugyanolyan pózban voltam, mikor az ajtó csukódása visszhangzott.

Ökölbe szorítottam magam mögött a kezeimet, a földtől elrugaszkodva feltápászkodtam, az ablakhoz léptem, de alacsonyabb termetem csak annyit engedett, hogy az eget lássam egy részben az üvegen át. Hirtelen kirázott a hideg, összerándultak izmaim, megremegtek lábaim, lehuppantam a sarokban található matracra, hogy össze ne essek, ekkor fedeztem csak fel a cipőim hiányát. Leülve kinyújtottam lábaimat, nekidőltem a falnak, néztem lábujjaimat, amik már lilultak a hidegtől, ami a helyiségben honolt.

Az egy idő után már kényelmetlenné váló kötél, ami már dörzsölte is csuklómat, vetette velem észre, hogy nem fogok kiszabadulni egy ideig. Egy részben hiányolom az otthon melegét, ahol volt saját szobám, ahol kaptam kaját. A gondolatomra megkordult gyomrom. De egyszerűen már elegem van az ,,otthonomból", a veszekedésekből, a verésekből. Amik mindennapossá váltak..

Legördült egy könnycsepp arcomon, ami szintén olyan hűvös lett, mint a szoba, mire leért államig. Lesütöttem tekintetem, sóhajtottam egy nagyot.

 - Nem akarok én már semmit - nyeltem egy nagyot.

*Roxane pov*

Éppen szívtam bele cigarettámba a házunk előtti padkán ülve a sötét éjszakába veszve, egyedül. Előttem haladtak el a járművek ilyen későn is. Felnéztem az égre, épphogy látszódtak a csillagok, de a Hold annál inkább. Az idegességemet még a friss levegő sem tudta lejjebb csillapítani. Minden egyes kis hangulatingadozásom érzem, az én életemmel játszik. Megrövidíti azt, mert egyről a kettőre elfogy az összes türelmem, leszakítanám a tökéletesen  felragasztott tapétát is a falról, vagy valaki fejét is szívesen.

Azt hittem, hogy mások véleménye a cigiről rám is ugyanolyan hatással lesz, hogy lenyugtatja a fejemben tomboló kedélyeket, de nem. Roncsolja tüdőmet, nem tesz jót, ennek tudatában vagyok, de már túl rég óta a függője vagyok.

Andy sem tudja megérteni, nem is próbálok meg neki magyarázkodni. Nem is próbálom meg elmesélni a szüleim hibájából adódó fájdalmam.

Még egyet szívtam a halálrudamba, lepöcköltem róla a már leéget hamut, majd kifújva a füstöt lélegeztem fel, talán le is csillapodott a feszültség a fejemben, és a szívemben tomboló düh is elmúlt. Egy időre.

8.rész - In the air

*Luna pov*

Több órán át néztem a megunhatatlan kékség bárányait székemből, ahogy haladtunk a levegőben.

Aztán viszont hívott a természet, szóval óvatosan átverekedtem magam alvó apámon, majd a női mosdó felé vettem az irányt. Nem figyeltem előre, mert pont a koszos cipőmre pillantottam, majd ekkor hirtelen beleütköztem valakibe.

Felnéztem személyére, egy nem túl izmos testalkatú fiúval álltam szemben, szőkés rövid hajzuhataga takarta el álmoskás mélybarna mandula alakú szemeit, tíz centivel megverte magasságomat minimum, évekkel is simán felettem járt, kinéztem belőle egy húszast. Stílusa kicsit olyan rocker vagy talán lázadós fajtához hasonlatos volt, kiszaggatott farmere hasonló volt enyémhez, bő fekete pulcsi volt rajta valami fehér felirattal, öltözékét még egy pár már kicsit szétnyúzott tornacipővel egészítette ki. Aztán meg is szólalt az egyén, de előbb végig nézett rajtam.

 - Nem tudsz vigyázni? Nem tudsz előre nézni? - szólalt meg az anyanyelvemen, ami meglepett, mert láttam rajta, hogy koreai fiú.

 - Sajnálom, sajnálom - szabadkoztam. Egy álmos, kissé lekezelő tekintettel és egy felhúzott szemöldökkel került ki. Nem szimpatikus nekem ez a srác, kedvesebb is lehetett volna. Jó, végül is én nem néztem magam elé.

Elvégeztem a dolgom, majd a helyemre visszaindulva kerestem azt a fiút tekintetemmel, hogy mennyire ültem tőle messze. Túl közel, a másik oszlopban üldögélt fülhallgatóval hallószervében.

Visszahuppanva ülésemre elfogyasztottam egy szendvicset, amit a repülőn adtak, aminek illatára apum szemei is kipattantak.

 - Kérsz? - mosolyogtam éhes szemeibe nézve, bólintással jelezte válaszát, átnyújtottam neki egyet, majd két falat között megszólalt.

 - Valami baj van, Luna? - dörzsölte ki szeméből az álmosságot.

 - Öhm.. - kaptam felé tekintetem. - Semmi, semmi, csak kezdek unatkozni, és még van tíz óra hátra az útból. Mit csináljak? Tudom, te aludni fogsz, de én? - mondtam ki gondolatmenetemet.
 - Nem tudom, Luna, fel tudod magad találni - mosolygott. - Viszont én kimerült vagyok.
Tervet eszeltem ki már fejemben, ezért miután apám leült székembe, én meg az övébe, le is hunyta szemét, és már csak nagyokat szuszogott.
Megfogtam magam, felálltam, megtorpantam egy középkorú, kicsit kerekded, telt, középhosszú barna hajú nő mellett, lapozgatott valami magazint ölében, majd udvariasan megkértem suttogva, nem zavarva a többi utast kérésemmel, hogy cseréljünk helyet, közben a saját helyemre mutatva. Mosolyogva fel is állt, apum mellett helyet foglalt, majd én is leültem a fiú mellé, akivel ütköztem. Kis idő eltelt, míg észrevette a helycserét az illető, de a combomra pillantva feltűnt neki, így arcomra nézett.
 - Mit akarsz itt? - vette ki egyik oldalát fülesének.
 - Bocsánatot akartam kérni, mert-
 - Nem kell itt sajnálnod azért, mert te nem figyelsz oda - szakított félbe, lenéző pillantással emelte ki a 'te' szót. - Vagy valami mást is akarsz tőlem? - ajkaimba haraptam, majd sötét szemeibe néztem. - Mit akarsz tőlem, mert vagy még tíz óráig itt kell lennem? - sóhajtott, aztán folytatta. - Minimum négy évvel biztos idősebb vagyok nálad, nem is ismerjük egymást, vagy te is az idősebb pasikra buksz? - válaszomat várva felhúzta szemöldökét, hallgatásom után szemforgatással visszafordult előre, és tovább nyomkodta telefonját, majd vissza is helyezte fülébe a szerkezetet.
Rosszalló tekintettel én is előre fordultam, majd kutakodni kezdtem zsebeimben a fehér fülhallgatóm után. Minden mélyedést átnéztem ruháimon, de nem találtam, pedig ekkor úgy emlékeztem, hogy pulcsimba tettem. Az előttem lévő ülést kezdtem el bámulni, közben gondolkoztam, hol hagyhattam.
Összerogytam magamban, hátradőltem ülésemben, majd csak azt vettem észre, hogy a balomon ülő személy beletette kagylómba bal fülesét. Meglepődtem tettén, de egy biccentéssel elmosolyodva megköszöntem. Ekkor váltott pont zenéje, egy ismerős dallam ütötte meg fülemet. MC Mong száma indult el. Mosolyra húztam a számat, úgy hunytam le szememet. Meleg érzés töltött el. Az otthoniakra kezdtem gondolni.
Megszerettem valakit, barát zónába is zárt. Próbálom elfelejteni, de úgy még nehezebb, hogy minden zene rá emlékeztet. Nem akarok visszamenni, nem akarom már vissza az életemet. Nővéremmel utoljára három napja beszéltem, akkor is összevesztem vele, mert én utazhatok, ő meg sehova nincs elengedve. Anyámtól sem köszöntem el, apummal ma is addig beszéltem, míg ettünk itt a repülőn. Osztálytársaimmal nem is szándékszom beszélni az utamról.
Itt van most ez a fiú, akit nem is ismerek még, a nevét sem tudom, de már többre tartom, mint egyeseket. Igaz, az elején még lenéztem, hogy bunkó, lehet most is csak azért tette, amit tett, hogy ne vergődjek itt mellette. Át kell gondolnom még pár dolgot.

Már csak egy óra és odaérünk Dél-Korea fővárosába. Izgatottságom már a plafont verte, mert alig bírtam ki, hogy nyugton maradjak. Az út alatt végig megosztoztam a mellettem ülővel a fülhallgatón. Voltak dalok, amiket nem nagyon kedveltem meg, de így legalább kiderült milyen ízlése van. Nem beszélgettem vele, mert nem akadt közös témánk. Viszont realizáltam, hogy nem sokára földet érünk így vissza kellett ülnöm apum mellé, aki talán észre sem vette, hogy nem a helyemen voltam. Kivettem fülemből az eszközt, majd felpattantam, még visszapillantottam a fiúra, de épphogy a szeme sarkából egy pillanatra rám nézett, aztán visszatért a saját világába, újra rámosolyogva a helyemen ülő nőre cseréltem helyet vele. Apum nem volt mellettem, később a mosdó felől tért vissza, kezdtem aggódni, hogy kérdőre von, hogy miért nem mellette ültem, de mosolyogva kéredzkedett belülre.
 - Izgulsz, ugye? - kérdezte nagyot szusszantva.
 - Csak azért, hogy ugyanolyan érzés-e ott lenni, mint nézni a képernyőn keresztül. Mert nem akarok csalódni. Bár ez volt az álmom már egy ideje, szóval.. - vigyorodtam el. - Mennyit aludtál?
 - Miután helyet cseréltünk körülbelül két órát még, de azt jól, szóval most energiám.
 - Akkor jó - kicsit frusztráltan éreztem magam, hogy miket gondolhatott.
Mikor landolt a gép egy kellemes melegség öntött el. Kinéztem még utoljára a gép ablakán, mielőtt még leszálltam volna róla. Itthon vagyok.

Kiáramlott a sok ember a repülőből, majd a nagy repülőtéren körül néztem. Még több ember uralta a teret, mint szülővárosomban, de minden olyan volt, mintha egy drámába csöppentem volna hirtelen.
Hatalmas belmagassággal rendelkezett a repülőtér, a modernizált berendezések töltötték meg a teret, a több réteg vasszerkezettel összetartó üveg védte meg a decemberi hideg ellen a széken ücsörgő utazni készülődőket, amik a falat helyettesítették. Ámultam a helyen, tényleg mintha teljesen más világba csöppentem volna. Kint már sötétedett, ezért felvettem kabátom, szememmel apumat kerestem, aki az egyik büfénél próbálta magát megértetni. Mielőtt a csomagjainkkal odamehettem volna hozzá egy kéz állította meg vállam, és ezzel a testem tovább haladását. A bajos srácot találtam magam mögött állni, nem szólt semmit, csak megfogta a kezem, és beletette a tenyerembe a fehér fülhallgatót, amit elveszettnek véltem, és egy kis cetlit, majd tovább is sétált, ki a repülőtérről. Mindkettőt zsebembe mélyesztettem, a bőröndöket megfogva csoszogtam apum mellé, aki egy kis rágcsálnivalót akart  venni, értette szülőmet, de a fiatal, hosszú fekete hajú, karcsú büfés nem akarta elfogadni a dollárt. Ezért csak arrébb húztam apumat, hogy hagyjuk inkább az egészet.
Kikerülve az embereket, magunk után húzva csomagjainkat léptünk ki a szabad levegőre. Megcsapta arcomat a hűvös esti szellő, ami átszánkázott hosszú, barna tincseimen is, amitől egy pillanatra lecsuktam szemeimet, aztán egy taxi felé vettük az irányt, de mielőtt megint a dollárproblémába ütköztünk volna, megkérdeztem, hogy elfogadja-e. Nemet adó válasza elszomorított, ezért sétálva vettük célba a hotelt, ahol reményeink szerint álomra hajthatjuk majd a fejünket.


*Lilly pov*

A téli szünetből elrepült már három nap, én meg csak a szokásos dolgokat csináltam eddig. Emilyvel találkoztam egy mozizás erejéig a város legforgalmasabb mozijában, egy elég jó filmre ültünk be tegnap.
Ma reggel viszont fiúm jött az ötlettel, hogy töltsük együtt a napot. Sétáltunk keresztbe-kasul a városon minden kis dolgot megnézve az egyes kirakatokban, ami mellett elhaladtunk, néhány boltba be is tértünk, vett is nekem a drágám pár cuccot, ami megtetszett. Viszont egy olyan utcában kötöttünk ki, ahova soha nem akartam többé menni. Fájt. Itt csak fájdalmat éreztem, semmi mást. El akarok innen tűnni. Hátrahőköltem, Brian ekkor megijedt a tettemtől. Aggódva pillantott rám. A hidegrázásomat már nem csak a mínuszok okozták ezek után. Visszafordultam, és olyan gyorsan akartam eltávolodni attól a helytől, amilyen gyorsan csak lehetett. Párom a csuklómat megragadva állított meg, majd a szemembe nézett.
 - Mi a baj? Láttam, hogy valami megijesztett ott - aggodalmas hangjától beindultak könnycsatornáim, majd arcomon folytak már a könnyeim.
 - Csak emlékek - mosolyodtam el fájdalmasan, hogy ne higgye, hogy a gondolata is fájt annak a bizonyos emléknek.


*Sarah pov*

Mióta eltűntem otthonról egyszer hívtak fel. Három nap alatt egyszer, ennyire hiányoztam nekik.
Egyetlen egy gondolatom sem volt, hogy esetleg haza kellett volna mennem, mert otthon nem hiányoltak. Megtakarított pénzemből tudtam, mit enni, ahova beültem feltudtam tölteni telefonomat, hogy azért időérzékem ne vesszen el. Ugyan elég sok beteg ember belém kötött már, de a honvágyamnak nyomát sem láttam.
Viszont nyolc környékén járhatott, mikor este sétáltam egy kivilágított sétányon, mert sehol nem tudtam megmelegedni, hogy ne kelljen érte fizetnem. Félelmetes volt egyedül járkálni későn, a sötét, elhagyatott utcán, de mikor mellém kanyarodott egy kocsi még jobban pumpált szívem mellkasomban.
Kiszállt belőle egy magas, középkorú férfi, erős, termetes, kétajtós szekrény kinézettel magasodott el felettem, eltakarva az utcai lámpa fényét. Jól megnézett, tetőtől talpig végig nézett, alig mertem elfutni, mert tudtam, hogy elkapna. Egész testemben remegtem, felcsillant emlékeimben az otthon melege, ahol nem szerettem lenni, de biztonságban voltam. Felnéztem az égre, ahol a hatalmasra nőtt hold lepte el a teret, ezek után hirtelen valaki mögém settenkedett, és azzal a lendülettel átkarolt engem, berángatva a jármű hátuljába. A sötétben nem láttam semmit, csak éreztem, hogy felugrott még a nagy darab ember is a kocsira, majd elindult a motor, és már azt sem tudtam, merre visznek, mert valamit arcom elé tettek, amitől elálmosodva lehunytam szemeimet.

*Luna pov*

Messze, az estébe nyúlóan még mindig csak sétáltunk, én egyre többször álltam meg fájlalva lábaimat. Apám biztatott, mondogatta, hogy mindjárt ott vagyunk, és körülbelül további tíz perc múlva ott is volt előttünk a hotel. Zöld neon felirat jelezte, merre volt a bejárat, belépve pedig egy szép mosolyú, szökés barna középhosszú hajú, vékony testalkatú, húszas éveiben járó nő köszöntött minket. Beállt a recepciópult mögé, és innentől rá is bíztam apámra, addig én az előtérben néztem szét, de még mellette maradtam. Egyszerű, de mégis modern bútorok foglaltak helyet a fal mellett. A tér közepén, a középpontban négy homokszínű kanapé volt, amik egy üveg dohányzóasztalt fogtak körbe, minden más is ilyesmi színekben pompázott, a használati illetve dísztárgyak egyaránt. A kivétel a színekben az üvegasztal közepére helyezett fehér margarétacsokor volt egy üveg vázában. A kanapéegyüttes felett egy nem túl csicsás, átlátszó kristálycsillár volt felakasztva az öt méterrel felettem leledző plafonra. A recepciópult felé pillantottam újra, az is követte a többi bútor koncepcióját, barna, tölgyfából készített lécekből állították össze, mögötte pedig a mosolygó hölgyike foglalt helyet, ruhája a margarétához hasonlóan elütött a többitől, fehér kosztümruha, kosztümkabáttal egyesítve barna szegélyekkel, kitűzője bal melle felett pedig fehér alapon fekete szegéllyel övezett volt, és neve is fekete hangul betűkkel volt belenyomva a fémdarabba.
 - Park YuRi. - mutatkozott be újra apumnak mosolyogva, majd elvette a pultról a két kis, egy karikára fűzött kulcsot, majd elindult saját csomagjával a lépcső felé. Az emeletek tapétái szintén tükrözték az előcsarnokét, fehér alapon barna mintás, ahogyan a dísztárgyak is a hangulatát vitték tovább az előtérnek.
A másodikon megállt, a zárban elfordítva a zárt, benyitott az egyik szobába, aminek ajtajára két kis fém kettes volt felszögelve, a sötét barna, szép faragott mintákkal tarkított ajtón belépve még szebb és esztétikusabb tér fogadott.
A bútorok színtémája megváltozott, a fehér maradt, de a barnát felváltotta a kék minden árnyalata.
Nem volt túl nagy a hotelszoba, de túl kicsinek sem mondanám. A nappali részen egy fehér bőrkanapé terelte el a figyelmem a többi dologról, rajta fehér és királykék párnák foglaltak helyet, előtte egy fehér puha, szőrös szőnyeg terült el, rajta egy az előtérben lévőhöz hasonló üvegasztal, a kanapéval szemben egy kisebb típusú plazmatévé, ha felnéztél egy szép, nem túl szembe tűnő, fehér, modern csillár lógott. A tapétában is felcserélte a barnát a kék, de ugyanolyan kacskaringós formák voltak benne.
 - Két hálószobásat akartam, ott a tied. - szólalt meg apum mögülem.
El is indultam az ajtó irányába, ahogy befejezte mondatát. Megálltam a hófehér felület előtt, és lenyomtam a kilincset.